Ha valaki nem tud barátkozni, pedig szeretne, az kudarc, annak a kínos élménye, hogy nem szeretik őt, és erről egyáltalán nem könnyű beszélni.
Mindenki szeretné, ha boldog lenne a gyermeke, és ennek egyik záloga, ha kielégítőek az emberi kapcsolatai. Sok más dolog is fontos: a sikerélmények, az örömteli tevékenységek, de ha az ember visszagondol élete igazán boldog pillanataira, valószínűleg többségben lesz közöttük, amikor mélyen, bensőségesen kapcsolódott valakihez. Kutatások is alátámasztották, hogy az élettel való elégedettség elsősorban a tartalmas emberi kapcsolatokon múlik. Tehát nem mondhatjuk, elég, ha a gyerek jól tanul: ha jók a jegyei, minden sínen van. Érdemes arra is figyelni, vannak-e barátai, és ha problémája van e téren, segíteni.
A szülő fontos lépéseket tehet: bánhat úgy a csemetével, hogy az kedvezzen a társas készségek fejlődésének, teremthet alkalmat a barátkozásra, és megadhatja az érzelmi biztonságot, ami szükséges ahhoz, hogy merjen nyitni mások felé. Igaz, helyette barátkozni nem tud, egy ponton túl a gyerek erőfeszítése is kell.
Manapság nem is olyan könnyű kideríteni, vannak-e barátai a gyereknek. Az ideális helyzetben persze beszélget a szülő és a gyerek, és elmondja a kölyök, ami a szívét nyomja. De sok gyerek szégyelli, ha magányos, szépít a helyzeten, a kiközösített fiatal például barátnak füllentheti azt az egyetlen gyereket, aki nem csúfolja, és váltott vele pár szót.
Ha valaki nem tud barátkozni, pedig szeretne, az kudarc, annak a kínos élménye, hogy nem szeretik őt, és erről egyáltalán nem könnyű beszélni. Ráadásul kamaszkorban természetes is, hogy egy kicsit elfordul a szülőktől a gyerek, esetleg ki sem dugja az orrát a szobából a nap nagy részében. Nem látványos, ha magányos a gyerek, mert a szülő nem feltétlenül lát bele, ilyenkor a haverjaival chatel, vagy egyedül játszik a gépen. Az első tehát az, hogy figyeljünk a gyerekre, beszélgessünk (de ne faggassuk), teremtsünk olyan légkört, amiben elmondhatja, mi van vele anélkül, hogy ítélkezéstől vagy kioktatástól kellene tartania.
Különböző a gyerekek társas igénye, de ne dőljünk be annak, hogy egyszerűen csak introvertált a fiatal, ő ilyen, biztos jól érzi magát egyedül is. Igen, van, aki befelé forduló, és ez rendben is van, ha van egy-két komoly barátja, és akkor, ha mikor távol van az egy-két barát, mondjuk betegek, akkor is feltalálja magát. De ha szorong, nem tudja, hogyan kapcsolódjon másokhoz, és inkább kerüli a társas helyzeteket a megszégyenüléstől való félelemben, akkor segítségre van szüksége.
Annak, ha valaki nehezen barátkozik, általában a társas készségek gyengesége az oka. A másik gyakori ok a szorongás, és ez a kettő kart karba öltve jár. Aki szorongóbb, kicsit túlérzékeny, kevésbé gyakorolja magát a társas világban, így nem annyira lesz ebben ügyes, a visszautasításoktól még inkább bezárkózik. Nem ritka, hogy agresszívebbek a népszerűtlen gyerekek, ami ok és következmény egyben. Frusztráltak, amiért nem találják a hangot másokkal, vagy így szeretnék leplezni, hogy valójában tartanak a többiektől, és kompenzálják megszeppentségüket. Ettől persze még inkább kerülik őket.
A szülőn is sok múlik. Legfőképp az múlik rajta, neki milyen a világhoz, az emberekhez való viszonya. Van, aki eleve tart a közösségektől, tudattalanul azt közvetíti a gyereknek, hogy csakis otthon van igazán biztonságban, a külvilág veszélyes. A nehezen beilleszkedő gyerekeknek sokszor a szülei is szoronganak, és inkább maguknak szeretnék megtartani a csemetét. Úgy nekik is biztonságos. Ha kapcsolódik másokhoz, akkor idővel kirepül, és otthagyja őket. Ez nem tudatos gonoszság, hanem tudattalan motiváció.
A szülő társas készségei is fontosak, és hogy ezeket átadja-e a gyereknek. A barátkozásban az egyik legfontosabb készség a mentalizáció, az, hogy az ember nagyjából el tudja képzelni, mit érez a másik, hogyan érinti egy helyzet. Ez tanulható, és tanulja is az ember kicsi kortól, ha kap egy kis segítséget. Például, ha a szülő szavakba önti, amit a gyerek kifejezett nonverbálisan. Később, mikor már kamaszkorba ért, a konfliktushelyzetek is adhatnak lehetőséget a mentalizáció gyakorlására, ha a szülő segít megfogalmazni a saját és a tini érzéseit, szempontjait. Az ilyen közegben nevelkedett fiatal másokat is jobban meg fog érteni, így képes lesz kapcsolatokat kialakítani.
Ha nincsenek barátai a tininek, konkrét lépéseket is tehet a szülő. Javasolhatja, hogy hívjanak meg olyan gyereket az osztályból, akivel legalábbis semleges vagy egy kicsit jó a kapcsolat, akivel lehet valami közös érdeklődési pont, vagy akiről elképzelhető, hogy barátként összepasszolnak. Minél kisebb a gyerek, annál több lehetősége van a szülőnek: a kicsinél még a szülők egymás közt megszervezik a találkozót, a kiskamaszt még lehet terelgetni, a nagyobb kamasz már aligha engedi, hogy beleszóljunk a barátkozásaiba. Minél nagyobb, annál inkább neki kell megugrania ezt az akadályt, de a szülő mindig sokat segíthet azzal, ha lelkileg támogatja. Meghallgatja, és nem hibáztatja őt, hanem tényleg kisírhatja magát a vállán.
Ha komoly a baj, és kevés a szülői segítség, érdemes gyermekpszichodrámára vinni a csemetét, ahol fejlődhetnek a társas készségei, és megtapasztalhatja, hogy egy biztonságos közegben megnyílik, és elfogadással reagálnak rá. Ezt az élményt magával viszi, és más közegekben is bátrabban, magabiztosabban fog nyitni.
Cziglán Karolina
pszichológus
