Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Segíthetjük a porontyot, hogy néha képes engedni, és nem csak azért, mert fél a büntetéstől, hanem akár önszántából is.
A gyerekeknek erős az akaratuk – úgy tűnik, ez olyasmi, amit nem kell külön tanulniuk, jön magától. Két éves kor körül, a dackorszakban csak annyi a változás, hogy mintha tudatosabbá válna az önállóság gyakorlása (azzal együtt, hogy az én és a külvilág különválása is tudatosul), de valójában már előtte is nagyon tudja a gyerek, hogy mit akar, és félreérthetetlenül a külvilág értésére adja, hogy nem tetszik neki, ha gátolják benne: az legyen, amit ő gondol.
Együttműködni, engedni, kompromisszumot kötni viszont tanulni kell. Érdekes módon az nem jön magától.
Elvileg elmúlik a dackorszak, de akinek nem segítettek kinőni belőle, könnyen benne ragadhat, és csak akkor lesz elégedett, ha minden úgy alakul, ahogy ő akarta. De vajon miben, hogyan segíthetjük a porontyot, hogy átlépjen egy következő fázisba, amiben helye van az egyezkedésnek is, amiben néha képes engedni, és nem csak azért, mert fél a büntetéstől, hanem akár önszántából is?
Neki is kell kontroll
Ha valaki úgy vár szófogadást a csemetétől, hogy a gyerek nem érzi, az élet bizonyos területein ő irányíthat, akkor tényleg csak fenyegetéssel, büntetéssel fogja ezt elérni. Annak a hatása pedig mulandó, az erősebb akaratú gyerek inkább vállal bármilyen kellemetlen következményt, hogy ne kelljen megtörnie.
Akkor várhatjuk, hogy előbb-utóbb kialakul benne a készség, hogy jó szívvel, arcvesztés nélkül teljesítsen egy-egy szülői kérést, vagy fogadja el, hogy valamit nem szabad, ha megéli, hogy vannak helyzetek, mikor ő irányítja a szülőt. Erre a játék a legjobb terep, ott a csemete az úr, az alkotó, a parancsnok. Ha azt mondja, apa most orángután, aki leszedi a banánt a fáról a kicsinyének, akkor apa ugrik és mászik. Ötlete persze lehet a szülőnek, de a gyermeké az utolsó szó. Ilyenkor megfordul a világ rendje. Ehhez naponta egy kis idő is elég, nem az a lényeg, hogy hosszú órákat kellene rá áldozni, de az a fél óra meg fog térülni.
Amikor éppen nem a játék ideje van, kis gesztusok erejéig is érdemes átadni a kontroll lehetőségét, meg is lehet mondani: abban te döntesz, melyik pizsamát veszed fel, de eljött az alvás ideje, le kell feküdni. Bizonyos helyzetekben átadhatjuk a kormányrudat a gyereknek, például a séta során arra csalinkázunk, amerre ő szeretné. De a legerőteljesebben mégis a közös, szabad játékban érzi meg, hogy most ő a kompetens, és ő az, aki irányít.
Türelem, türelem...
Nagyon rosszat tesz a szófogadási kedvnek a szülő dühöngése. Az ellenkezőt várnánk: „ha már látja, mennyire ideges vagyok, vegye észre, hogy túlment egy határon”! Nem arról van szó, hogy hamis érzelmeket játsszunk el, és mosolyogjunk, miközben üvölteni tudnánk, csak arról, hogy tartsuk féken az indulatainkat.
A dühöngés többszörösen visszaüt. Bizonyos értelmezés szerint ez is egyfajta kontrollélmény a gyerek részéről: ő váltotta ki ezt a hatást, a szülő pedig láthatóan elvesztette az önkontrollt, azaz a poronty győzött. Bár valóban előfordul, hogy a csemete élvezni a helyzetet, azért gyakoribb, hogy megrémíti, szomorúvá teszi. Ugyanakkor a légkör nem kedvez annak, hogy engedjen, szót fogadjon, megadja magát, inkább köti az ebet a karóhoz.
Nem csoda, hiszen azt érzi, ami történik, az rossz neki, a szülőtől várja, hogy megoldja a helyzetet, és biztonságot, megnyugvást adjon. Ha valaki nyugodt légkörben nem hajlott a kompromisszumra, agresszív közegben legfeljebb félelemből fog engedni, de nem azért, mert eszmél: voltaképp jogos a szülői kérés.
Nem csoda, hogy előfordul: mikor a szülő emelt hangon leszidja a gyereket, és azt várja, na, most észreveszi, hogy rossz fát tett a tűzre, és elszégyelli magát, a gyerek az elvárással szemben azt mondja: „vigasztalj meg!”
Tegyen ő is erőfeszítést!
Ha úgy érzi az ember, kissé eluralkodott rajta a gyerek, sok parancsot oszt és természetesnek veszi, ha minden úgy alakul, ahogy ő akarja, akkor érdemes olykor-olykor különféle feltételekhez kötni a kívánság teljesítését. Olyasmihez, aminek konkrét köze van a témához, és erőfeszítést kíván a gyerektől.
Egy kisfiú például ki akart menni a gangra. Este volt már, a szülők nem látták sok értelmét, hiszen nem volt célja a kiruccanásnak, csak kedve szottyant. Mivel még nehéz volt rávenni, hogy egyedül öltözködjön, anya azt találta ki, kimehetnek egy kicsit, ha önállóan felveszi a cipőjét. A gyerek rávágta, hogy jó, és már vette is. Ennek nem is pusztán az a lényege, hogy mindenki kap valamit, mintha üzletet kötnének, hanem annak a szemléletnek az átadása, hogy megkaphatunk sok mindent az életben, de erőfeszítést kell ezekért tenni. Azaz, hogy ne csak passzíven várjuk, mások ugorjanak nekünk, hanem vállaljunk áldozatot.
Amikor a szülő együttműködésre szeretné nevelni a gyerekét, néha talán idegesítőnek tűnhet a sok tiltakozás, dacolás, de ha belegondolunk a gyerek helyzetébe, tulajdonképpen érthető. A csemete szemszögéből mégiscsak úgy néz ki a történet, hogy ő a legkisebb, mások osztják be az idejét, mondják meg, mikor mit szabad. Szeretne egyenjogúan részt venni a dolgokban, jelen lenni, és nem csak úgy, mint egy alattvaló. Ha megteremtjük ennek a lehetőségét, csodálkozni fogunk, mennyi mindenben képes ő is engedni. Persze, ez a változás nem egyik napról a másikra történik meg, türelmesnek kell lenni.
Cziglán Karolina
pszichológus
