Az ember a kakaót odaadja a gyereknek mondjuk a piros bögréből, aki közli, hogy ő a kékből kéri. Itt jön a helyes és helytelen megoldás. De jön? Pszichológusunk megmagyarázza.
Sok helyen felbukkant az interneten az ún. bögreteszt leírása, aminek lényege, hogy az ember a reggeli kakaót odaadja a gyereknek mondjuk a piros bögréből. A csemete erre közli, hogy ő a kékből kéri. Itt jön a helyes és helytelen megoldás: helyes, ha az anya tartja magát eredeti döntéséhez, ragaszkodik a piroshoz, nem félve az esetleges hisztitől. A rossz megoldás, ha áttölti a kékbe, aminek az elképzelés szerint biztosan az az oka, hogy fél a gyerek haragjától. Aki szülő, már biztosan került a leírthoz hasonló helyzetbe, így aztán ki-ki azonnal eldöntheti, átment-e a teszten, azaz jól vagy rosszul neveli a gyerekét.
Kétségtelen, hogy a bögreteszt felhívja a figyelmet egy fontos értékre, ez pedig az, hogy a szülő képes legyen korlátot szabni, határt állítani. Ne féljen, mi történik, ha nemet mond, és ne adja át a kontrollt a gyerek kezébe. Tényleg van szülő, aki retteg a gyerek haragjától, hisztijétől. Nyilvánosság előtt különösen, de még a négy fal között is. És ez nem jó senkinek: a szülőnek sem, mert így nehéz jóérzéssel megélni az anyaságot, apaságot, hiszen olyan a helyzet, mintha egy kis méretű terrorista fegyvert szorítana a fejéhez, amit nem fél használni. De nem jó a csemetének sem, akinek valóban kellenek a korlátok, hogy biztonságban érezhesse magát.
Nem egy szülő hiszi, hogy traumatizáló, ha elvárásokat támaszt a poronttyal szemben. Ők azt mondanák a bögretesztre, miért lenne jogos megtagadni a gyerek kérését, ha az csak az én kényelmemet szolgálja, holott nem is lehetetlent kért? És a válasz az, hogy éppen azért, mert ha a szülő mindig, megfontolás nélkül lépi át a komfortzónáját, azaz sosem mond nemet „csak” azért, mert neki kényelmetlen, akkor egyre feszültebb lesz, és azt a feszültséget valamilyen formában úgyis meg fogja kapni a gyerek. A nevelésnek része, hogy mindenkinek jó legyen. Hol a szülő tesz fáradságot, hol a gyerek kénytelen szembenézni vele, hogy nem teljesül a vágya. Helyzete válogatja, mikor ki enged. A szülő dönt, de úgy, hogy mindkettőjük érdekeit mérlegeli.
Mégis problematikus a bögreteszt üzenete: van egy jó megoldás, a másik helytelen, és aki azt választaná, megbukott. Ebben az esetben ez nem igaz. Sok oka lehet, hogy miért dönt valaki úgy, áttölti a kakaót. Lehet, hogy a gyerek általában a kékből iszik, anya nem tudta, ez fontos neki, de mikor kiderül, respektálja az igényt.
Lehet, hogy aznap ez már a második, harmadik összeütközés, és az előzőekben a szülő tartotta magát ahhoz, hogy az legyen, amit ő akar, és úgy gondolja, most valamiben enged.
De az is lehet, hogy tényleg csak fél a gyerek hisztijétől, ahogy a teszt kitalálója is feltételezi. De vajon egy anyának, apának a nap minden percében készen kell állnia arra, hogy ütközzön és harcoljon, mint egy hősies katona? A szülőnek is van lelkiállapota, fáradsági szintje. Van olyan helyzet, mikor jobb a békesség, mert szorongunk a ránk váró megbeszélésről, mert rosszul aludtunk, és fáj a fejünk, mert bármi okból fontosabbnak érezzük a nyugalmunkat, mint máskor.
Igenis lehet jó döntés, hogy az ember valamit megtesz, hogy elkerülje a hisztit.
Felmerülhet, akkor hol itt a következetesség. Ha a szülő hangulatai irányítják, mi fér bele, akkor nem zavarodik-e össze a gyerek? A következetesség azonban nem egyenlő a géppé válással. Attól nem károsodik a gyermek, hogy anyja és apja néha türelmesebb, néha keményebb, olykor hamarabb elszakad nála a cérna. A gyerek számára követhető, ha egyik nap áttölti a kakaót, egy másik nap pedig azt mondja: „ma már annyit variáltál velem, hogy elég, nem fogom áttölteni”. Innentől van igazán tétje a dolognak: ha egyszer ez elhangzott, akkor a hisztitől meggyötört szülő tényleg ne töltse át a kakaót egy fél óra múlva. Ekkor lép életbe, amit a bögreteszt feltalálója ír: a gyermek azt fogja hinni, ő a főnök. Tegyük hozzá: és ez szorongással tölti el, mert neki szüksége van egy erős felnőttre.
Nemcsak a szülők, de a gyerekek sem gépek. Náluk is különféle igények, lelkiállapotok állhatnak a kérés mögött. Lehet, hogy a gyerek tesz egy próbál (voltaképp tényleg tesztel), hogy ugrik-e a szülő a kérésre. Ezt lehet érezni. Nem a kék bögrére vágyik, hanem arra, hogy az legyen, amit ő akar. Még ekkor sem halálos bűn eleget tenni, hiszen néha tényleg lehet az, amit ő akar. Azt kell megtanulnia, hogy nem mindig, és ha a szülő azt mondta, hogy ez most nem az a helyzet, akkor nem éri meg tombolni, mert egy óra múlva is tartani fogja magát az álláspontjához. De lehet, hogy nem is akaratoskodásról van szó, hanem ránézett a kék bögrére, meglátta az onnan mosolygó cicát, és úgy érezte, de jó lenne kézbe venni, abból inni. Úgy érzi, ez kell a jókedvéhez. Ekkor is lehet jó válasz a szülő részéről az igen és a nem is, hiszen kedves dolog ráhangolódni a gyerek igényére, de bizony azt is át kell élnie a csemetének, hogy őszintén vágyik valamire, és mégis máshogy alakul.
A lényeg az, hogy nincs egyetlen helyes útja a nevelésnek, nem igaz, hogy egy helyzetben csak egyfajta szülői reakció lehet helyénvaló. Azt is vegyük számításba, egyik szülő számára fontosabb, hogy szófogadó legyen a gyereke, aki „tudja, hol a helye”, a másik inkább beáldoz ebből, hogy nagyobb szabadságot adhasson neki. Különböző az emberek fontossági sorrendje, és ez rendben is van. Ha mégis meg akarnánk mondani, mi a „jó” nevelés: az, amiben megvalósul a családi egyensúly: senki sem érzi elnyomva magát. Hogy ehhez ki kell-e cserélni a bögrét, az naponként, helyzetenként, családonként változhat.
Cziglán Karolina
pszichológus
