A serdülőkor mintáit már a gyerek maga választja, és nem biztos, hogy érthetők a szempontok, amik alapján dönt.
A tizenévesekről sok minden az ember eszébe jut, de az biztosan nem, hogy tekintélytisztelőek lennének. A szülő olykor talán azt érzi, mindegy, hogy mit tesz, a gyerek úgyis kritikus szemmel néz rá, egyszerűen esélye sincs, hogy valamiféle példakép, pláne, hogy tekintély legyen számára. De a tanárnak se, hiszen a kölyök csak a saját feje után megy, azt hiszi, mindent ő tud legjobban. Valójában ennél összetettebb a kép.
Ha óvodás, kisiskolás gyerekeket figyelünk, látszik, ha elveszettnek érzik magukat, az óvónőt vagy tanítót követik, nála keresnek biztonságot. Na persze, szófogadatlanság előfordul, de amögött az áll, hogy a gyerek nem tud mit kezdeni az unalmával, a feszültségeivel, nem pedig egy megfontolt értékítélet, hogy megkérdőjelezi a pedagógus tekintélyét. Hasonló a viszonyulása a szülővel, lehet, hogy végigrosszalkodta a napot, de ha anya azt mondja: „nagyon haragszom rád!”, ő lefelé görbülő szájjal, hüppögve kérleli, hogy ne haragudjon. Mert félti a kapcsolatot, a biztonságot, a szeretetet. Azaz a szülő, a pedagógus személye, fontossága nem kérdőjeleződik meg.
Ez a viszonyulás látványosan megváltozik, ahogy elkezd kamaszodni. Úgy tűnik, hülyének találja a szüleit, a tanárokat, mindenkit, aki megpróbálná valamerre terelgetni. Legalábbis ez a kép él bennünk a serdülőket illetően. Igazából ez nincs teljesen így, hiszen arra is sok példa van, hogy egy-egy tanárt rajongva követnek a gyerekek. Mert ő hiteles számukra, mutat valamit, ami nekik is értékes, amit követendőnek találnak. De az fontos, hogy az illető maguk által választott tekintély. Azaz nem azért tisztelik, mert valaki megmondta nekik, hogy ő az autoritás, akinek kötelező szót fogadni.
Sokan szeretnék befolyásolni, hogy kit kövessen a gyerek, néha elhangzik a médiában is, hogy példaképeket kell kínálni a gyerekeknek. Törekedni lehet arra, hogy ki-ki úgy éljen, alkalmas legyen akár példaképnek is, de alapvetően nem a felnőtt választ, hanem a gyerek, és nem biztos, hogy a szülői generáció számára mindig átérezhetők, egyáltalán érthetők a szempontok, amik alapján a gyerekek meghozzák döntéseiket. Az biztos, hogy valamit képviselnie kell, amire a gyerek vágyik.
Sokan megijedtek, mikor kiderült kutatásokból, számos gyerek számára példaképek a negatív hősök. Bár van ebben aggasztó, mert ezek szerint a választásban háttérbe szorult a morális szempont, ugyanakkor nem feltétlenül a rosszaság vonzza a fiatalokat, hanem az, hogy azt a hőst erősnek látják, olyannak, aki kezében vannak eszközök, hogy elérje a céljait, és olyannak, aki nem fél. Ha éppen a rosszakban látják ezt a gyerekek, az alapvetően a felnőttek felelőssége, akik azt sulykolják, hogy ebben a világban a jókon átgázolnak, hogy erkölcsösen nem lehet érvényesülni, csak a gonoszak szereznek meg mindent.
A tanároknak is nehéz dolguk van, ha tekintélyek, vagy ebben az életkorban találóbb úgy mondani, példaképek szeretnének lenni a gyerek számára, de a szülőknek még nehezebb. Ennek egyik oka, hogy ők adottak, azaz a gyerek nem tudja szabadon választani őket, innentől kezdve mindenképp egy kicsit cikik lesznek. Hiszen ők azok, akiket tisztelni kellene, ami persze ellenállást vált ki. A másik ok, hogy a gyerek túl sokat lát belőlük, pontosan tisztában van gyengeségeikkel, annak is részese, mikor legrosszabb arcukat mutatják. Ezzel szemben a TV-ből választott példakép egy valószerűtlen, pszichés értelemben is retusált kép. A tanárnak ugyan vannak jobb és rosszabb napjai, és leeshet a fejéről a glória, de alapvetően belőle is csak egy szelet látszik, egyetlen szerepében találkozik vele a gyerek, ahol, mint az ember a munkahelyén általában, igyekszik viselkedni.
De vajon akkor mindegy, hogy a szülő milyen, a gyerek úgysem fog rá felnézni? Rajongva követni nem fogja, de nem is jó jel, ha így történik, az nem a szülő nagyszerűségéről árulkodik, hanem, hogy nem mer, nem tud lázadni a tini. Azonban távolról sem mindegy, hogyan él a szülő, tud-e rá (lelke mélyén) felnézni a gyerek. Ugyanis, ha egy serdülőnek szégyellnie kell a szülőt, az nagyon mély sebet ejt benne. Akkor saját magát is szégyelli, kevésnek érzi. És ez a szégyen elválasztja a többiektől, hiszen titkolni kell, milyen az anya, az apa, hogy kiktől származik.
A leggyakoribb példa az alkoholista szülőé, de sok egyéb szempont is felmerülhet, amiben szégyenletesnek találja a gyerek a szülői házat. Lehet olyan is, amit a szülők nem tartanak kínosnak, de a gyerek számára nehéz mit kezdeni vele, mert a másik, ebben az életkorban fontosabbá vált közegben, azaz a kortárs közegben nem elfogadott. Ilyen lehet, ha a család szerényebb anyagi körülmények közt él, amennyiben ez értékmérő a kortársak között. Rosszul eshet a szülőnek, de a betegsége vagy mássága, például egy nagyothalló készülék viselése is lehet kínos a gyerek számára. Ilyenkor nem arról van szó, hogy a serdülő értékrendje vagy érzelmei változtak, és kevésbé szeretné a szülőt, hanem, hogy húsbavágóan fontos neki, hogy elfogadják a kortárs közegében, és az ottani helyét érzi veszélyeztetve. Ha a szülő természetesen kezeli ezt a különbözőséget, és ő elfogadja önmagát, teljes értékűnek érzi magát, az sokat segít a gyereknek is a helyzet kezelésében.
Vannak tulajdonságok, amiket nem befolyásolhat a szülő, és nem is cél, hogy feladja magát a gyerek kedvéért. De az fontos, hogy megpróbáljon úgy élni, úgy viselkedni, hogy arra akár büszkének is lehessen lenni. Lehet, hogy nem fog látványosan ujjongani a gyerek, de valójában nagy biztonságot ad neki, ha érzi, a szülei erős, önmagukkal rendben lévő emberek.
Cziglán Karolina
pszichológus
