Avagy: hogy lehet étvágyat mesélni egy rákos kisfiúnak, és kimesélni egy csapat kamaszlányból a fejfájósságot?
A Mosoly Alapítvány gyermekekkel foglalkozó pszichológusokat, terapeutákat tömörít: ingyenes mese- és művészetterápiákkal segítik a rászoruló gyerekeket a testi betegségekkel együtt járó lelki problémák feldolgozásában. A pszichoterápiák révén lelki rehabilitációval egészítik ki az orvosi kezeléseket, hogy ezek egymást erősítve fejtsék ki hatásukat a tartós gyógyulás érdekében.
A páciensek között vannak súlyosan beteg gyerekek, tumorosak, szervátültetettek, krónikus betegségben szenvedők (például cukorbetegség, epilepszia), vagy éppen pszichoszomatikus zavarral küzdők, vagyis olyanok, amikor a testi tünet mögött nincs kimutatható szervi elváltozás (például tik, reflux, szorongásos fejfájás). Mindezek után nem meglepő, hogy idei, éves konferenciájuk témája a test és a lélek viszonya, a megtestesült elme, és a testi aspektus szerepe a pszichoterápiákban. A 2015-ös Kreatív Napokon vettünk részt.
Meseterápia jöhet a kórterembe, táncterápia kevésbé
Korbai Hajnal pszichológus nyitó előadásából rögtön kiderült az is, miért használnak meseterápiát, és ha már ilyen fontos a testi aspektus, akkor miért nem valamilyen testi, mozgásos módszer mellett köteleződtek el az Alapítvány munkatársai.
"2009-ben, mikor a művészetterápiák mellett belekezdtünk a meseterápiába, olyan módszert kerestünk, amit ágyhoz kötve is lehet, bármilyen körülmények között alkalmazni, pl. steril boxban, ahova nehéz bevinni eszközöket, vagy a gyerek az állapotából kifolyólag nem képes részt venni a foglalkozáson. A mese mindig kéznél van, és addig lehet elmenni a feldolgozásában képző-, vagy zeneterápiával, vagy a hosszú távú csoportokban pszichodrámával, amíg a gyerekek állapota megengedi." - kezdi a szakember.
- "Egyedül a testtudati technikát használó mozgás- és táncterápia nem tudott bemenni a kórházakba, a testi mozgás akadályozottsága miatt. Pedig a testi aspektus fontos lehet, ha minden testi betegségnek vannak pszichés okai, amin a pszichoterápiával változtatni lehet. Lehetséges-e a testtel, testtudattal dolgozni ilyen körülmények között? Nem lenne különösen fontos azoknál a gyereknél, akiknél a test-lélek kölcsönhatás feltáratlan zavaráról beszélünk, mint a pszichoszomatikában? Különösen, ha minden betegség az széles értelemben véve... Ilyen módszerek után kutatunk évek óta."
A szakember szerint itt nézőpontot kellett váltani: ha nem tudják a testtel való munkát, a testtudati technikákat mozgásterápia formájában bevinni a kórházakba, akkor érdemes lenne azt megnézni, hogyan lehet más módszerekben fellelni ezt a fontos aspektust. Ez a kérdésfelvetés motiválta az idei Kreatív Napok témaválasztását is.
Terülj, terülj, asztalkám
A testtel és a testtudattal való munka lényegesen gazdagíthatja a pszichoterápiás munkát. A testtel pedig nem csak a kifejezetten testi aspektusra koncentráló terápiás formák során lehet dolgozni. De hogyan?
Korbai Hajnal egy esetet ismertet röviden a fentiek illusztrálására. Sok évvel ezelőtt az egyik gyermekkórházban meseterápiás foglalkozást tartottak. A foglalkozáson egy olyan, rákos kisfiú is részt vett, aki műtétre várt volna, de mivel nem tudott enni és az éhezés miatt túlságosan le volt gyengülve, nem lehetett megműteni sem. A meseterápiás foglalkozás során olyan mesét kerestek, amely az étvággyal, evéssel kapcsolatos fantáziákat hív be.
A mese után a terapeuták az asztalkás jelenettel dolgoztak tovább: mindenki elképzelhette a saját Terülj, terülj, asztalkáját, mit kívánna rá? A munka fontos eleme volt, hogy az asztalkáról nem csak beszéltek, hanem az összes érzékszervet bevonták, ezáltal a testi szintet is érzékenyítették: milyen ételek vannak rajta? Milyen a színük? Milyen az illatuk? Ha kézbe vennéd, milyen lenne a tapintásuk? Milyen ízeket érzel a szádban? A testi érzeteket is "felébresztő" terápiás munka során a szóban forgó fiú is elképzelte a gulyáslevest, és olyan részletességgel írta le, hogy még a terapeuta szájában is összefutott a nyál. És a foglalkozás végére a fiú is megéhezett.
A fenti eset kiváló példa arra, amikor egy alapvetően nem testi terápiás módszer mozgás nélkül is behozza a testi érzeteket, a testi aspektust. A banálisnak tűnő testi érzetek pedig fontosabbak a meseterápiában, mint például az értelmezés vagy a szimbólumok megfejtése: már Bruno Bettelheim is leírta, hogy a túl korai értelmezés csak nagyobb károkat okoz, és nem engedi hatni a gyógyító folyamatokat.
Megtestesült elme
A kissé talán szokatlannak ható érvelés mögött komoly tudomány rejlik: a megtestesült elme fogalma mára egy interdiszciplináris paradigmává nőtte ki magát, amelyen együtt dolgoznak idegtudósok, nyelvészek, filozófusok. Az alapelmélet persze csak a nyugati, tudományos gondolkodásban számít újdonságnak - tudom meg Korbai Hajnal előadásából. A keleti rendszerekben az elme és a test szétválasztása nem történt meg. A nyugati gondolkodást ezzel szemben néhány évszázadra rabul ejtette a dualizmus, vagyis az az elmélet, hogy test és lélek két különálló valami. Az utóbbi évtizedekben azonban elszaporodtak azok a bizonyítékok és idegtudományi kutatások, amelyek szerint az elme folytonos a testtel, és mindenféle elválasztás önkényes és mesterséges.
A fejlesztő pedagógusok szerencsére már tudják ezt: speciális mozgásterápiával orvosolják például az olyan, elmefunkciók sérüléséből adódó lemaradásokat is, mint mondjuk a diszlexia. A motoros viselkedés, azaz a mozgás ugyanis bizonyítottan hatással van az elme, az intellektus és az érzelmek fejlődésére. Az érzelmek és a gondolatok testi kifejezést idéznek elő, a mozgás, a testi kifejezés pedig érzelmeket, gondolatokat mozgósít. Ez az a kétirányúság, amivel a művészetterápiák a kezdetektől fogva dolgoznak.
Különösen igaz ez a gyerekekkel végzett terápiás foglalkozások esetében: a gyerekek még sokkal inkább a nonverbális jelekből olvasnak, testileg hangolódnak. Mondhatunk bármilyen megnyugtató üzenetet a szavainkkal, ha a testünk feszültséget sugároz, az az üzenet fog átmenni, nem a nyugalomé. A gyerekek csak kb. 12 évesen kapcsolnak át a racionális üzemmódba, s addig elengedhetetlen a hiteles és hatékony terápiához a terapeutának testileg és lelkileg is lehetőleg rendben, egyensúlyban lennie - fogalmaz az előadó.
Egy hét a mesében
Egy másik izgalmas előadás betekintést enged abba, hogyan is zajlik ez a konkrétumok szintjén, a gyakorlatban. Kiss Kinga és Majoros Andrea klinikai szakpszichológusok fejfájós és epilepsziás kamaszlányoknak vezettek meseterápiás tábort: egy hétig minden nap, reggeltől estig, bejárós formában zajlottak a foglalkozások.
Céljuk az volt, hogy megtanítsák a lányokat arra, hogy ne a tüneteikkel kommunikáljanak, hanem testükkel jó viszonyt ápolva képesek legyenek saját erőforrásaikat mobilizálni. Képesek legyenek elhinni, hogy meg tudnak küzdeni a nehézségekkel, ne legyen szükségük a funkcionális tünetekre, a realitásból való kilépésre; élményt kapjanak arról, milyen az, ha jól vannak a saját testükben.
Miért meseterápiával dolgoztak? Kamasz célcsoport esetében az előadók szerint ez kifejezetten jól használható módszer: a játékterápiás eszköztárhoz már túl "öregek", de a verbális terápiák még nem annyira jól működnek náluk. A meseterápia egy alternatív tudati működésmódot kínál: analitikus gondolkodás helyett szintetizálást, kritikai helyett értékelésmentes befogadást, logika, tervezés és stratégia helyett belátást, intuíciót, kreativitást, lineáris idő helyett jelenben megélt jelenlétet, verbális dominancia helyett multimodális megélést. A meseterápia kínálta átmeneti térben megélhetőek egészleges élmények.
Ennek feltétele az, hogy sikerüljön közös térbe és közös átmeneti térbe helyezni a csoportot: létrejöhessen a figyelem beszűkítése, a teljes testi megélésre való összehangolódás. A napi munka így ennek megfelelően épült fel: testi és lelki ráhangolódás után a mese központi témájának beemelése következett, majd maga a mese, végül munka a mesével: beszélgetés, kreatív feldolgozás, de nem teljes verbális feldolgozás.
Lotilko újraépíti a szárnyait
A hétfői napot a Lotilko szárnyai című mesével kezdték, hiszen ez a történet megjeleníti mindazt, amit szeretnének csinálni az egész hét során. Segít átélni azt, mennyi türelem kell hozzá, hogy rábukkanjanak valódi képességeikre, erősségükre. (Lotilko a szárnyaival, amit ő saját magának csinált, repülni képes, de elveszik a szárnyát, ezután új szárnyat épít magának végtelen türelemmel, egyenként, lehullott tollakból.)
A "bemelegítés" során ismerkedős és mozgásos játékokkal lazították fel a hangulatot a terapeuták, majd előkerült a kérdés, hogy ki milyen madár lenne. A választott madarat mozgással keltették életre, textilekből közös fészket építettek, majd ezután következett a meseolvasás. A feldolgozás rajzzal indult: hol vagy a mesében? A záró beszélgetés során olyan témák kerültek elő, mint a megküzdés, szabadulás, saját erő. A végén a terapeuták kiborítottak egy zsák tollat, és össze kellett gyűjteni egy szárnyra valót, egyenként.
A többi nap mind más-más téma és másik mese köré szerveződött. A kedd az alkotás, a tánc, az önkifejezés témáját dolgozta fel. A szerdai mese a segítségkérést, mint megküzdési lehetőséget kínálta fel, valamint lehetőséget adott a szülők felé irányuló indulatokkal való munkára. A csütörtök az énkép-testkép hangsúlya köré szerveződött, míg a pénteki mese témája a teremtés, teremtődés, a belső mag kibontása, mint életfeladat volt. A terapeuták nagy hangsúlyt fektettek a mesére való testi ráhangolódásra, kreatív feladataikkal mindig az adott napi meséhez igazítva a bemelegítést és a megérkezést.
Világűr a testünkben
A konferencia záró előadását az ismert mesekutató, meseterapeuta, a Metamorphoses módszer kidolgozója, Boldizsár Ildikó tartotta. A rendhagyó előadást egy több mint 2500 éves idézettel indította az előadó: "az emberi testben van egy kicsiny lótuszvirág házikó, ebben egy kis tér, ami akkora, mint a világűr. Benne van az ég és a föld, a víz és a tűz, a nap és a hold, minden, ami van, volt, lesz benne van." A Metamorfózis meseterápia ugyanis magáénak vallja az idézet által közvetített alapelveket, vagyis azt, hogy "ami kint, az bent": azaz a személy nem választható külön a körülötte lévő világtól.
A módszernek két nagy ága van: az alkotó-fejlesztő meseterápia és a klinikai meseterápia. Az alkotó-fejlesztő meseterápia során minden foglalkozást testtudatosítással kezdenek, akár kicsi gyerekekkel, akár felnőttekkel, akár drogosokkal, akár pszichés betegekkel dolgoznak, a testhatárok tudatosítására mindig szükség van. Hogy miért? Helyet kell csinálni a mesének az érzékszervekben, bennünk. - fogalmaz az előadónő.
- Csak tiszta térbe érkezve tud hatni a mese, és ez a tiszta tér a test. Az a cél, hogy ha majd később a mesében elhangzik, hogy "mézeskalács-házikó", akkor a megfelelően ráhangolódott hallgatóság érezze a szájában a sütemény ízét, és az orrában a fahéj illatát, vagyis testi, érzékszervi szinten is hasson rá a folyamat.
A nádszálban vagyok
A mese általános konfliktusát is megtapasztalhatjuk testi érzések segítségével. Ugyanis minden mese egy konfliktusra épül, és nem egyszerű megnevezni, illetve szétválasztani, mi a mese alapkonfliktusa, és mi a páciens saját konfliktusa. Ennek tisztázására a terapeuta a testi érzetekhez folyamodva például ilyen kérdéseket tehet fel: Hol érzed magad a mesében? A mese melyik részénél keletkezik feszültség a testedben? Hol a legrosszabb lenni a mesében neked?
Az előadás során a hallgatóság is ízelítőt kap ebből: A világszép nádszálkisasszony című mesét olvassuk, helyszíneit elemezzük. Boldizsár Ildikó egy esetet is említ, amikor a terápián részt vevő páciens a mese húsz helyszíne közül a nádszálba helyezte el saját magát: bezárva egy nyomasztó, szűk helyen, ahol majdnem szomjan hal, és ahol nem tehet mást, mint várja a megmentőjét. Az ilyen felismerésekkel aztán tovább lehet dolgozni a terapeutával közösen. További érdekes kérdés például az is, hogy az a helyszín, ahol megláttad magad, mit követel a hőstől, mit kell neki ott meghaladni, milyen képességet kell ott megtanulnia, mire kell szert tennie?
A nádszálkisasszony mellett a meseterapeuta a szervátültetett gyerekekkel zajló munka nehézségeit, kihívásait is ismerteti: a terapeuta dolga ugyanis az is, hogy megtalálja az adott személynek, az adott élethelyzetére "használható" mesét. Fél éve kapott egy felkérést, hogy szervátültetett gyermekek számára állítson össze mesekönyvet - ők egy "idegen" szervet kapnak, amit a testükbe kell fogadni, életre kell kelteni, azzal együtt kell élni. Szerencsére a népmesékben, mint mindenre, erre is vannak megoldások: sok mesében el lehet fogadni egy másik testrészt - egy csodatévő szőrszálat, egy pikkelyt - úgy, hogy cserébe a főhős is ad érte valamit - jellemzően azt, hogy túlél és teljesíti a mesében rá rótt feladatot. A testi szint tehát, bár rejtve, de mindvégig jelen van a meseterápiában és fontos eleme annak.
