A rendes gyerekünk egy nagyhangú taplóval barátkozik? A pszichológus arról ír, mit tegyünk, és mit ne a kamaszkapcsolatokban.
Nem könnyű egyengetni a szülőnek a kamasszal a kapcsolatát, de sokszor találkozik olyan helyzettel, mikor úgy érzi, még a másokkal való kapcsolatában is lenne tennivalója. Rosszul kezel konfliktusokat, nyegle, olyat mond vagy tesz, ami a szülő értékrendjébe nem fér bele. Vagy olyat választ barátként, olyannal jár, aki anya, apa szerint nagyon nem hozzá való.
A rövid válasz arra a kérdésre, mennyire szóljunk bele a tizenéves kapcsolataiba: a lehető legkevésbé! Tulajdonképpen már a tizenéves kor előtt is érdemes mértéktartónak lenni, de a kamasznak kifejezetten feladata, hogy próbálgassa magát, a szerepeit, hogy kipróbálja, milyen, ha kicsit felnőttesebb, hol van az egyensúly, és törvényszerű, hogy ebben lesznek bakik.
Nagyon szerencsés helyzet, ha olyan bizalmi kapcsolat van szülő és gyerek között, hogy a szülő el tudja mondani a véleményét, a csemetét még érdekli is, nyitott rá. A visszajelzés persze nagyon kell a kamaszoknak, épp az foglalkoztatja őket, hogyan tudnák úgy befolyásolni kapcsolataikat, ahogy ők szeretnék, és mi áll nekik jól, rosszul, de a fő referenciapont már nem a szülő.
Számos helyzet elképzelhető, mikor az anyának, az apának lenne mondanivalója, és nehéz visszatartani. Esetleg kifejezetten kinyílik a bicska a zsebében a gyerek szemtelenségétől. De érdemes mindig szem előtt tartani, hogy ő most olyan, mint a kezdő tánctanuló, akinek persze, hogy még nem olyan kecses a mozgása, rálép a másik lábára, nekimegy a széknek. A gyerek is új szerepet tanul, amiből majd kinő, hogy milyen lesz felnőttként. Ő is sokszor zavarban van.
Eddig csókolommal köszönt a kislány a férfiaknak, most észreveszi, hogy egyre többen magázzák. Elkezd jónapot kívánokkal köszönni, de talán kipróbálja, milyen érzés, ha ő ajánlja fel a tegezést (hiszen már nő, nem?), és ebből lehet kellemetlen helyzet, ha ez épp nincs a helyén. Vagy egy hellót vet oda a tizennégy éves a negyvenesnek, aki ezt nem biztos, hogy jó néven veszi.
Ha a szülő jelen van, fontolja meg többször is, mielőtt megszólalna. Ha véleményt mond, ne ott helyben, semmiképp ne a másik füle hallatára, és ne kiutasítóan, mert ezzel épp a kisgyerek szerepbe nyomja vissza a fiatalt, aki maga is kínlódik vele, mi a neki megfelelő szint. Bátorítani kell a szárnypróbálgatást, nem pedig elnyomni egy „köszönj rendesen, kislányom!” felkiáltással.
Ha a helyzetből kilépve, nyugodtan hozza fel a szülő, úgy látja, ez a mondat most nem volt a helyén, akkor valószínűleg dacosan fog reagálni a gyerek, és megfagy a levegő, de azért látni fogja, hogy diszkrétek voltunk, nem aláztuk meg, és befogadja a visszajelzést. De ennél sokkal jobb, ha nem kritikaként, hanem bátorításként merül fel a téma. A köszönésnél maradva: mondhatjuk (megint csak nem a harmadik fél jelenlétében), hogy szerintünk már kinőtt a csókolom korszakából, nyugodtan köszönhet úgy, ha neki is jól esik, hogy „jó napot!”.
A szülő nem szégyenkezik, mert a gyerek már nem az ő meghosszabbítása
Ne kérjünk a gyerek nevében elnézést, mert ez olyan, mintha nem tekintenénk külön személynek! Amit ő elszúrt, neki kell helyrehozni, és már a felelősség sem teljesen a szülőé. Persze, ő nevelte, de egy tizenévesnek önálló döntései vannak, hiába nevelte a legjobbra a szülő, ő már gondolhatja úgy, hogy letér a kijelölt útról, és a pszichés elengedés egyik fontos állomása, hogy a szülő nem szégyenkezik a gyereke miatt, mert nem a maga meghosszabbításának tekinti őt.
Nehéz mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, mikor a gyerek olyanokkal barátkozik, olyannal kezd járni, aki az anya, apa számára nagyon ellenszenves, és fél, milyen hatással lesz a gyerekre. Ha a szülő nem akarja direkt tiltani a kapcsolatot (ami úgysem sikerülhet), és jó a kapcsolata a gyerekkel, akkor van rá esély, hogy hathasson rá. A hatás nem azt jelenti, hogy szakítanak, vagy nem fog vele barátkozni. Hanem hogy egy kicsit kinyílik a gyerek szeme, kritikusabbá válik.
Lehet, hogy van egy csendesebb, visszahúzódóbb gyerek, aki direkt egy nagyhangú, harsány, kissé gátlástalan osztálytárssal kezd barátkozni. Épp az benne a vonzó, hogy meg meri tenni, amit ő nem, és szeretne ő is lazábbá válni. A szülő viszont kiakad az ellenszenves gyerek stílusától, aki az ő szemében egyszerűen neveletlen.
Biztos, hogy visszájára sül el, ha minősítgeti a barátot, megpróbálja eltiltani, azt mondja, „te olyan jóravaló gyerek vagy, nem méltó hozzád egy ilyen bunkó!”. Ez azt jelenti, hogy nem értette meg, miért fontos a gyerekének ez a barátság. Ő is szeretne felszabadultabb lenni, és nem megy egyedül, szövetségest keresett. A szülő mondhatja, látja, mennyire különbözőek, és talán ezért is barátkoznak egymással, és azt is érti, ha a fia, lánya szeretne kissé lazulni, de neki, a szülőnek néha nehéz elviselni ezt a srácot, mert nem mindig érzi, hol a határ.
Ezt meg fogja érteni a gyerek, és kissé figyelmesebbé válik arra, mi az, ami átveendő a barátjától, és lehet-e igazság abban, hogy néha túlzás, amit művel. Ez olyan, mint egy kis védőoltás, a szülő elülteti a figyelmet az iránt, hogy nem érdemes kritikátlanul elfogadni mindent a baráttól.
A tizenéves érzi, hogy a régi gyerekszerep már nem testhezálló, valamire le kellene cserélni. De még nem annyira biztos benne, ki ő, mi illik hozzá, hogy rögtön a megfelelő megoldásokat találja meg. Ezért jó, ha a szülő türelmes és tapintatos ebben a kérdésben, és nem háborodik fel a furcsaságokon. Idővel úgyis rendeződnek ezek, és megtalálja a gyerek a középutat.
