A gúnyolódással bántjuk a gyereket, és magunkat fölé helyezzük, a humor viszont oldja a feszültséget, és közelebb hozza egymáshoz a két felet.
Humor nélkül nehéz a gyereknevelés. A humor szót most tágan értem: könnyedségre, szempontváltásra gondolok, arra, hogy nem vesszük magunkat véresen komolyan. Hogy a gyereket komolyan vegye-e? Semmiképp ne minden megnyilvánulását. Az érzéseit persze igen, de néha akkor reagálunk megfelelően a gyerek belső világára, ha éppen, hogy nem vesszük teljesen komolyan a viselkedését.
Egy idősebb anyuka egyszer úgy fogalmazott, ő nem híve a gyerek verésének, de vannak helyzetek, amiket egy pofon old meg a legegyszerűbben. Mikor belehergeli magát a gyerek a rosszalkodásba, hisztibe, ez zökkenti ki. Nos, a felszínen talán megoldja a helyzetet, de az érzelmek szintjén nem. Csönd lesz, de marad egy haragvó gyerek és egy bűntudatos szülő. Úgy gondolom, több az igazság abban, hogy sok helyzetet a humor old meg legegyszerűbben.
Például duzzog a gyerek, nem ad jóéjt puszit, mert ő most meg van sértődve. Kezdhet a szülő félórás kibékülő megbeszélésbe, hogy na most akkor tisztázzák, ki mit érez, vagy felveheti a kesztyűt, és lehet ő, aki még jobban megsértődik, hogy jól van, akkor nincs puszi. De egyszerűbb megoldás, ha az ajtóból dob egy pár puszit, hozzátéve, közelebb nem mer menni egy ilyen kis morcos fickóhoz, illetve nőszemélyhez, még a végén leharapja az orrát. Erre már nevet a gyerek, és valószínűleg ő fogja kérni az igazi puszit. Vagy ha nem kéri, akkor is jó hangulatban búcsúztak el egymástól.
Vagy parancsolgat a két-hároméves gyerek, étele mellé vizet, limonádét és almalevet kér, persze mindegyik csak abban a pohárban és odáig töltve jó, ahogy elképzelte, ha máshogy kapja, mérgesen ordít. A szülő kezd feszült lenni, de képes inkább átváltani játékosba, kissé túljátszva ugrál, viccelődik, hogy már csak egy turbán hiányzik a törökpasáról, és nem parancsol-e még valamit az uraság. Mindezt nem fojtott ingerültséggel, hanem kedvesen, önironikusan. A gyerek nem érti, mi a török pasa, de érzi a viccet, már ő is nevetve kérdezi: micsoda? Oldódik a szülő feszültsége, mert ha burkoltan is, de megfogalmazta, hogy ami túlzás, az túlzás, és a gyerek is leáll az újabb igények benyújtásával.
Más a humor és a gúny. Utóbbival megbántjuk a gyereket, és magunkat fölé helyezzük, a humor viszont oldja a feszültséget, és közelebb hozza egymáshoz a szülőt és a gyereket. Gyakran tapasztalják szülők, hogy jó szándékkal viccelődtek a gyerekkel, ő mégis megbántódott. Vigyázni kell, mert ha a gyereknek valami baja van: fél, szomorú vagy megsértődött, és a szülő széles jókedvének ad hangot, az könnyen azt az üzenetet hordozhatja, hogy egyedül hagyta őt az érzéseivel.
Egy szülőpár mesélte, odaguggoltak a délutáni alvásából nem rég felébredt, nyűgös hangulatban lévő négyéves gyerekükhöz, és két oldalról adtak neki jópár puszit. Azt gondolták, érteni fogja, hogy ezzel a szeretetüket fejezik ki, és ezzel a játékossággal akarták kisegíteni rosszkedvéből. A pusziáradat végére már keservesen sírt a gyerek. Tehát nem mindig jönnek be ezek a próbálkozások, akkor azt szerette volna, ha békén hagyják. De ebből sincs baj, megvigasztalták, és elmondták neki, nem bántani akarták. Végül mindenki megnyugodott.
Nemcsak a kisgyereknél van szerepe a humornak, a nagyobbnál legalább olyan fontos, a kamaszkort talán nem is lehet túlélni nélküle. Csak egyre árnyaltabbá válik a megjelenése, egyre kevésbé arról szól, hogy elvicceljük a helyzeteket, és egyre komolyabb a témája is. Megjelenik benne, hogy tudjuk, a világot nem csak onnan láthatjuk, ahonnan most nézzük, hanem több szempont lehetséges.
Néha egy jó mondat is nagy segítség. Például, mint annak a kisiskolás lánynak az esetében, aki nagyon szeretett volna megfelelni a tanítóinak, és szívére vette, ha egyik, másik barátságtalan volt vele. Mikor erről beszélgettek otthon, és megfogalmazta, mennyire tart az egyik mufurc nénitől, a nagybácsi megjegyezte, lehet, hogy ez az a típus, aki évente csak egyszer mosolyog, és azt karácsonyra tartogatja. Oldódott a feszültség. Benne volt ebben az az üzenet, hogy „nem feltétlenül rólad szól, mennyire kedves a tanítónéni, ne vedd a szívedre, mert nem csak te hatsz rá, neki ilyen a természete”. De ha ezekkel a szavakkal fogalmaz, kevésbé hatott volna. Egy hétéves ezt még nem érti, a humoros megjegyzést viszont tökéletesen értette.
A humor jó, mert kizökkenti az embert a megszokott mintákból, és valamit, ami a szokásos módon már mindenki számára nehezen viselhető, új útra terel. És jó azért is, mert a helyzet feletti kontroll érzetét adja. Amin tudunk viccelni, azt legyőztük, annak nem vagyunk kiszolgáltatva. (Vagy legalábbis így érezzük egy pár pillanatig.) És jó azért is, mert nehéz témákat könnyen megfogalmazhatunk általa. Végül pedig jó, mert közös élmény, összeköti azt, aki mondja, és azt, aki érti.
