Gyerekkoromban évente nagyjából tíz fotó készült rólunk. Mind megvan, anyukám dobozba gyűjti őket. És van egy féltve őrzött fotóalbuma is, amibe minden évről bekerült két fénykép.
Amióta a fényképek digitálisan készülnek, naponta lövünk a gyerekeinkről tíz fotót. Elég, ha cukin, elmélyülten néz egy falevelet, előkapjuk a telefont és kattintunk. A képeket jó esetben még letöltjük a számítógépünkre, esetleg egyszer, valamikor még le is válogatjuk – hogy soha többé ne vegyük elő, és egy porosodó merevlemezen álljanak az idők végezetéig. Erre a jelenségre adtak frappáns választ a scrapbook-osok, akik a családi fotókat már-már életformaszerűen, folyamatosan rendezik szebbnél szebb albumokba.
Csizmadia-Fáth Edit a harmadik kislányával volt éppen GYED-en, amikor először találkozott a scrapbook-kal. Azóta a családjuk életének minden momentumát lefotózza, és az elkészült fényképekből scrapbook-okat készít. Edit azt mondja, ezeket az albumokat biztosan kézbe fogják venni évtizedek múlva is. A családja, a barátai mindig szívesen lapozgatják – van is rajtuk bőven mit nézni.
A scrapbook az emlékmegőrzésnek egy különleges formája – tartja Edit. Fontos, hogy egy album szép legyen, de legalább ilyen fontos, hogy képes legyen visszaadni a hangulatot, amelyben a fotó készült. A felhasznált anyagok, díszítőelemek, a kommentárok mind-mind erre szolgálnak, egyáltalán nem öncélúak. Ahogy az erre fordított idő, energia sem az – tartja a most már négygyermekes édesanya.
Edit egyébként lelkesen népszerűsíti, tanítja is a scrapbook-ozást. Azt mondja, nagyon sok nő, különösen a családosok szeretik ezt csinálni, mert egyszerre hobbi, alkotás és kikapcsolódás. Ugyanakkor a végeredmény, egy már-már művészien kidolgozott fotóalbum örök emlék a családnak, és nagy büszkeség a készítőjének. És persze nincs olyan gyerek, aki ne szeretné magát viszontlátni ilyen körítéssel.
Edit másoknak is készít albumot, hiszen sokan vannak, akik kétbalkezesnek érzik magukat, de szeretnének egy szép fotókönyvet. A megrendelői egyébként általában hamar felbátorodnak, és szintén elkezdenek scrapbook-ozni, saját maguk feldolgozni a családi fotókat– mondja az üzletasszonnyá avanzsált scrapper anyuka. „Én erre csak bíztatni tudok mindenkit” – tette hozzá Edit.
A scrapbook-os közösség élete elsősorban az interneten szerveződik – kisgyermekes szülők ritkán érnek rá a hobbitársakkal összejönni. Sokan közülük még soha nem találkoztak, de a feldolgozott fotókról jól ismerik egymás családját. Tudják, hogy milyen volt a gyerek szülinapi tortája, mekkora tócsában tapicskolt a katicás gumicsizmában, és mi minden történt, amikor hordozókendőbe rejtett babával végig mentek az Országos Kéktúrán.
A scrapbook-osok már-már egy szubkultúrát alkotnak Magyarországon. Az a menőbb, aki minél látványosabb, új, eddig még nem látott technikát alkalmaz az albumaiban. Megmutatják egymásnak a műveiket, ötleteiket, a technikákat, és cserélgetik egymás között az anyagokat, beszerzési forrásokat. Edit szerint sok anyukát mentett már meg ez a hobbi, az alkotás a depressziótól, főleg amikor már sokadig gyerekükkel vannak otthon folyamatosan.