Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Beöntés, gátmetszés, fájáserősítés, összefoglaljuk, melyik rutiszerűen alkalmazott eljárás felesleges, és melyik nem.
Manapság egyre nő az úgynevezett háborítatlan szülésre való igény. Ezt sokan az otthonszüléssel vagy az orvos nélküli szüléssel azonosítják, holott nem erről van szó: a háborítatlan szülés csupán azt jelenti, hogy a szülés természetes folyamatába csak akkor történik beavatkozás, ha a kismama vagy a baba egészsége anélkül veszélybe kerülne. Háborítatlanul tehát nyugodtan lehet(ne) szülni kórházban, szülészorvossal is.
Miért, jelenleg nem így zajlanak a szülések? Logikusnak tűnne, hogy a kórházi, rutin szülések esetében is csak akkor avatkozzon a szakszemélyzet a folyamatba, ha szükség van rá, azaz ha egészségügyi kockázat áll fenn. A rutinszerű orvosi beavatkozások között azonban egyes vélemények szerint sok a divatjamúlt és teljesen felesleges módszer – általában a beöntést, borotválást, szülésindítást, infúziós fájáserősítést, folyamatos magzati szívhangészlelést és gátmetszést szokták ide sorolni. De valóban felesleges dolgok ezek?
A kórházi szülészeti ellátást megfigyelve az embernek könnyen támad az a gondolata, hogy itt ágyúval lőnek verébre, azaz könnyen túlzásokba esnek, ami a beavatkozásokat illeti: nehéz elhinni, hogy ilyen sok szülő nő szorul oxitocinra vagy burokrepesztésre. Hiszen régen, az orvostudomány megjelenése előtt is megszülettek valahogy a gyerekek. Igaz, hogy a magzati és anyai halálozás sokszorosa volt a jelenleginek. Utánanéztünk, a tudomány mai állása szerint melyik beavatkozás mit jelent és mikor indokolt.
Szülésindítás: van értelme
A szülésindítás azt jelenti, hogy nem várják meg, amíg beindul a szülés, hanem gyógyszeresen beindítják azt. Ez egészséges nők esetén olyankor történhet meg, ha a szülés várható idejét követő 1-2 héten belül még nincs jele annak, hogy spontán megindulna a folyamat.
Az indokolja, hogy túlhordás esetén a méhlepény elöregszik, már nem tudja megfelelően ellátni a feladatát, ami a magzat számára hátrányos következményekkel jár, például nem kap elég oxigént és tápanyagot. A háborítatlan szülés hívei a szülésindítás helyett többnyire inkább a várakozás mellett voksolnak.
A témában született eddigi kutatások összegzése szerint azonban itt a nyugati orvoslásnak van igaza: a kivárással szemben a szülésindításnak több előnye van. A (többnyire a 41. terhességi héten) megindított szülések esetén kevesebb baba tüdejébe jutott magzai béltartalom (az oxigénhiány eredményeként fordulhat elő, hogy a baba belekakil a magzatvízbe, és ez a tüdejébe jutva fertőzést okozhat), és a szülésindítás kisebb eséllyel végződött császármetszéssel, mint a kivárás. A szülésindított csoportban kisebb volt a magzati halálozás is. Úgy tűnik tehát, hogy túlhordás esetén van értelme megindítani a szülést, hiszen a baba számára ez előnyökkel járhat.
Beöntés, borotválás: felesleges
Én még csak egyszer szültem, ekkor a szülés élménye szempontjából tökéletesen lényegtelennek tűnt, hogy előtte kapok-e egy borotvát saját használatra, leborotvál a szülésznő, vagy szőrösen várom a kitolási szakaszt. Ugyanígy a beöntés is apró, múló kellemetlenség volt csupán. Ugyanakkor vannak, akik valamiért igen fontosnak tartják, hogy esetükben már ezeket is mellőzzék.
A beöntést kétféle orvosi indok támasztja alá: a teli és feszülő bél (ugyanígy a teli és feszülő húgyhólyag) reflexes úton akadályozza a méhizomzat fájástevékenységét, vagyis ha kiürítjük ezeket, akkor hatékonyabban lehet vajúdni; emellett a kitolási szakaszban jó eséllyel kiürül a végbéltartalom (magyarul odakakilunk a baba mellé), ez pedig nem túl higiénikus, növelheti a fertőzésveszélyt. Olyan történetet is hallottam már, ahol a szégyenlős kismama a székletürítéstől való félelmében nem mert megfelelően nyomni, nehezítve így a baba kibújását.
Ezek logikusnak hangzó érvek, ugyanakkor a témában eddig született kutatások összesítése nem igazolja őket: a beöntés megléte vagy hiánya nem befolyásolta sem a fertőzések kockázatát, sem a vajúdás hosszát, sem a nők kényelmetlenség-érzését. Úgy tűnik tehát, hogy a tudomány mai állása szerint végülis nincs rá feltétlenül szükség.
A borotválást illetően hasonló a helyzet: elvileg a borotválás és a fertőtlenítő szappan használata csökkenthetné a fertőzések esélyét, a kutatások szerint azonban mégsem így van: úgy tűnik, teljesen mindegy, megborotválnak-e vajúdás előtt vagy sem.
Fektetés helyett séta: van értelme
Állítólag sok kórházban fekve szokás vajúdni, az én esetemben a szülésznő a vajúdás kezdeti szakaszában mindent megtett, hogy ne az ágyban fetrengjek: javaslatára sétálgattam, álldogáltam, mozogtam. A cselekmény egy pontján aztán rám kötöttek egy infúziót, majd a magzati szívverést monitozrozó CTG-készüléket is, amikkel már nem annyira mobilis az ember. A fekvést rettenetesen kényelmetlennek éreztem, ezért még ezekkel a cuccokkal együtt is sokat ácsorogtam és mozogtam, amennyire a lehetőségek engedték.
A tudomány mai állása szerint a vajúdás kezdeti szakaszában valóban kívánatos az állás és a séta, azaz az anya függőleges testhelyzete: ez ugyanis csökkenti a vajúdás hosszát, a császármetszés esélyét, és az epidurális érzéstelenítés szükségességének esélyét. Szóval sétáljunk, amennyit és ameddig csak lehet.
Folyamatos CTG: felesleges
A magzati szívhang és a fájástevékenység monitorozásának (CTG) szükségessége már nem ennyire egyértelmű kérdés. Egyértelműen kényelmetlen: az érzékelőt az ember hasára kötik, és ha nagyon mozgolódsz, elmozdul az érzékelőfej is. Néhány órás vajúdás esetén persze ki lehet bírni, hogy ne ficánkoljon annyit az ember. Logikus gondolat, hogy erre szükség van, hiszen így sokkal hamarabb észre lehet venni, ha gond van, azaz ha a magzat oxigénhiányossá válik (megváltozik a szívverése). Ilyenkor a magzat gyors kiemelésével, azaz császármetszéssel elkerülhető, hogy a baba oxigénhiányos agykárosodással jöjjön a világra.
A felmérések szerint azonban ehhez nem szükséges a vajúdás során egyfolytában monitorozni: összehasonlítva az alkalomszerű ellenőrzéssel, a folyamatos CTG-monitorozás nem függött össze sem a magzati halálozás, sem az agykárosodás gyakoriságával. A folyamatosan monitorozott esetekben gyakoribb volt a császármetszés és a szülés eszközös befejezése.
Fájáserősítés: nem árt, de sokat nem is használ
A méhizomzat rendszeres összehúzódásait nevezzük fájásnak, ezek az összehúzódások segítik elő a méhszáj kitágulását és a baba megszületését. Számos oka lehet annak, ha a fájások nem elég erősek és emiatt a vajúdás túl lassan halad: ilyen például a méhizomzat túlfeszülése (pl. ikerterhesség esetén), harántfekvésű magzat, túlsúlyos, cukorbeteg, túl idős vagy túl fiatal kismama, de fájásgyengeség lép fel akkor is, ha a vajúdó nő kifáradt, alultáplált, kiszáradt, vagy nem megfelelő időpontban és dózisban kapott fájdalomcsillapítókat.
A fájásgyengeséget alapesetben abból veszi észre a szülésznő, hogy a méhszáj nem tágul rendesen, alig változik. A legtöbb esetben ilyenkor oxitocin nevű hormont adnak infúzióban, amely a méhösszehúzódások erősségét fokozza (azért kell infúzióban adni, mert így sokkal pontosabban és biztonságosabban adagolható, azaz bármikor leállítható).
A természetes szülés hívei ellenzik az oxitocin adását, mivel beavatkozik a szülés természetes folyamatába és fájdalmasabbá teszi a vajúdást.
A témában született kutatások valójában nem találtak igazán lényeges érveket sem az oxitocin mellett, sem ellene. A lassan vajúdó nők közül azok, akik oxitocint kaptak, ugyanakkora eséllyel fejezték be császármetszéssel a szülést, mint a gyógyszert nem kapók – azaz a fájáserősítés nem csökkentette a császármetszés esélyét. Az oxitocinos csoportból azok, akiket nem császároztak, átlagosan két órával hamarabb megszültek, azaz rövidebb ideig vajúdtak a fájáserősítőt nem kapóknál. A két csoport egyforma eséllyel kapott epidurális érzéstelenítést, azaz a fájáserősítés nem növelte és nem is csökkentette a fájdalomcsillapítás igényét. Sem az anya, sem a baba számára nem járt mérhető hátránnyal az oxitocinadás.
Gátmetszés: csak szükség esetén
A szülésvezetés talán legtöbb indulatot generáló eleme a gátmetszés. Ez azt jelenti, hogy a szülést vezető orvos (ahol szülésznő is vezethet, ott a szülésznő) a szülés végső, kitolási szakaszában egy kis bemetszést ejt a nő gáttájékán, hogy a baba feje könnyebben kiférjen. A gátmetszést a szövetek feszülése és az épp folyamatban lévő tolófájások miatt többnyire észre sem veszik a nők, a gátseb összevarrása azonban már fájdalmas lehet, utána pedig még sokáig fájhat a keletkezett heg és a szexuális életet is fájdalmassá teheti.
Gátmetszés hiányában azonban elszakadhat a gáttájék, súlyosabb esetben a szakadás a gátizmokat és a végbéltájékot is érintheti, ami súlyos szövődmények, például végbéltáji sipolyok kialakulásához is vezethet. A szakadás során roncsolódott szöveteket sokkal nehezebb szépen összevarrni, mint egy sima szélű, vágott sebet, a súlyos gátszakadások következményeit pedig életük végéig viselik az érintettek.
A témában született kutatások összesítése nagyjából megfelel annak, amit józan ésszel is gondolnánk: vannak esetek, amikor szükséges a gátmetszés, és van, amikor nem szükséges; ez utóbbi esetekben jobb, ha nem csinálnak.
Vannak ugyanis szülészeti intézmények, ahol rutinszerűen gátmetszést végeznek, és vannak, ahol kivárják, amíg a baba feje megjelenik és ebben a pillanatban egyénileg döntik el, hogy kell-e gátmetszés vagy sem. Az utóbbi, vagyis a csak szükség esetére tartogatott gátmetszéses csoportban a nők 28,4 százalékánál végezték el, azaz nagyjából minden harmadik esetben volt indokolt a gátmetszés. A szükség szerint végzett gátmetszés esetén a szülést követő gyógyulás gyorsabb volt és kevesebb komplikációval járt.
Vagyis a modern szemlélet szerint mindig az adott esetben, az adott pillanatban kell dönteni a gátmetszésről, és csak akkor kell megcsinálni, ha valóban szükségesnek látszik. A WHO szerint ez nagyjából az esetek 20 százalékát jelenti, ezzel szemben Magyarországon a szülő nők körülbelül háromnegyede kap rutinszerűen gátmetszést, azaz úgy tűnik, lenne még mit javítani ezen az arányon.
Oxitocin a szülés végén: hatásos
Az oxitocin infúziónak a fájáserősítésen kívül egy másik fontos szerepe is lehet szülés során: a baba megszületése utáni, a méhlepény születése előtti szakaszban a túlzott vérzés megelőzésére adható. Ebben a szakaszban ugyanis igen eltérő mértékű lehet az anyai vérveszteség, többek között attól függően, hogy a méhizomzat mennyire gyorsan húzódik össze és a méhlepény milyen gyorsan válik el a méh falától. Ezért sok helyen rutinszerűen adnak oxitocint a baba megszületése után, hogy segítsék a méh összehúzódását, a méhlepény megszületését, és kivédjék a vérzést. A kutatások szerint ez a módszer valóban alkalmas erre, az ebben a szakaszban oxitocint kapott nők esetében ritkább volt a túlzott vérveszteség.
