Ne szidja a másikét, magyarázzon neki!

Zanza!

A legtöbb szülő számára kínos, mégis elkerülhetetlen, hogy olykor mások gyerekét kelljen nevelni, fegyelmezni. A nevelés, persze, idézőjeles, hiszen az tartós kapcsolatot feltételez, de adódhat konfliktus a játszótéren, az iskolaudvaron vagy bárhol úgy, hogy nincs ott a szülőtárs – a kialakult helyzetet azonban valahogy rendezni kell.

Amíg a nap nagy részében otthon van a baba, és a séták is csak abból állnak, hogy a babakocsiban tologatja a szülő a hol alvó, hol nézelődő csecsemőt, addig nem kerül összeütközésbe más gyerekekkel. Lehet, hogy a szeme sarkából látja, amint más gyerekek kavicsokkal dobálják a galambokat vagy egyik húzza a másik haját, de eszébe sem jut beavatkozni. Remélhetőleg ott vannak a szülők erre, ha pedig nincsenek, az sem az ő baja. Ám amikor már a mászó, totyogó baba kontaktusba lép másokkal, óhatatlanul belefut a szülő olyan helyzetekbe, amiknél előkerül a dilemma: mennyire szabad vagy ajánlatos rászólni más gyerekére.

Az első, zsigeri válasz talán az lenne a többségnek, hogy ki-ki nevelje a sajátját, ő sem szeretné, ha kéretlenül beleavatkoznának a családi életükbe. Csakhogy vannak olyan helyzetek, amikor nehéz máshogy megoldani a szituációt.

Kivárni, míg más közbeavatkozik

Anna visszafogott nő, nem szívesen játssza el az autoriter felnőttet, különösen nem idegen gyerekek előtt. Az a filozófiája, hogy az ő dolga a saját gyerekeit nevelni, az idegen gyerekhez pedig ugyanolyan udvarias távolságtartással viszonyul, mint egy másik felnőtthöz. Cseveg velük, ha úgy adódik, de nem gondolja, hogy joga lenne például megtiltani valamit egy gyereknek, aki nem az övé. Akkor gondolkodott el, hogy nincs-e ebben álszentség meg némi kényelem, amikor megkönnyebbülve tapasztalta, hogy egy idősebb nő erélyes határozottsággal teremti le a csúszdát tartósan elfoglaló két kisiskolás lányt, miközben ő ovis gyerekkel volt ott.

shutterstock 146096756

A csúszda egy nagyobb mászóka végéről vezetett le, az egyik lány alulról igyekezett felmászni, a másik fent várta, és ez valahogy hosszasan elhúzódott. Anna kislánya is ott volt a mászókán, félénken nézte a nagyobb gyerekeket. Ha odaért volna a csúszdához, nem esett volna nehezére megkérni a lányokat, hogy engedjék le – de éppen a harsányságuk miatt nem is mert egészen odamenni. Zavarta Annát a helyzet, de azt gondolta, nem történt olyan, amit szóvá tehetne. Hogy nagyok, harsányak és foglalják a csúszdát? Ezek végül is nem bűnök. Az említett nagymama azonban – talán túlzásba is esve – leteremtette őket, hogy nem tudják, mi a rend (hiszen alulról másznak fölfelé), és különben is, hagyják érvényesülni a kisebbeket is! A lányok duzzogva odébb álltak. Anna megkönnyebbült, de szégyellte is, hogy eszerint az ő megoldása az: megvárja, míg másvalaki elvégzi a piszkos munkát helyette.

Nyílt konfrontáció nélkül, akadályozással

Egy apuka azt mondta, ő a hasonló helyzeteket (amikor a nagyobbak túlzottan is birtokba veszik a játékokat úgy, hogy az zavaró a kisebbek számára) úgy oldja meg, hogy a nyílt konfrontációt kerülve igyekszik folyton útban lenni nekik, hogy aztán végül maguktól mejenek odébb. Nehéz kérdés ez, a legtöbb szülő számára nem komfortos ütközni más gyerekekkel, így legtöbben az indirekt megoldásokat választják, akár, mint az említett apuka vagy akár úgy, hogy ők viszik arrébb kisebb gyereküket.

shutterstock 29419411

Visszaszerezni, amit elvettek

Egy másik anyuka is mesélt egy kínos esetet, szintén a játszótérről. Két év körüli kisgyerekével játszott a homokozóban, amikor jött egy hasonló korú gyerek, és se szó, se beszéd, odament az övéhez, majd elvette tőle a kisautót. A helyzet pikantériája, hogy az autót ott, a homokozóban találták, nem lehetett tudni, hogy valaki ottfelejtette vagy a másik gyereké. Ha az utóbbi, akkor persze, vissza kell neki adni. Az anyuka nézte, ahogy a gyermeke nem szól semmit, csak boci szemekkel, csodálkozva próbálja felfogni, mi történt. Pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, bár nem az a beavatkozós fajta, ezt most mégsem szeretné nézni: utánament a másiknak, és megkérdezte, övé-e az autó. A kisfiú nem válaszolt. (Talán még nem beszélt, vagy csak meg volt szeppenve.)

shutterstock 184439522

Erre az anyuka így folytatta: „ne haragudj, ezzel még szeretnénk játszani." A gyerek továbbra is csak nézett rá, de nem adta vissza a játékot. Az anyuka ekkor fogta, és elvette tőle az autót, visszavitte az övének. Közben kissé aggódva arra gondolt, ha valaki csak a második felétől látja a jelenetet, vajon mit gondol magában. Na meg, az is kínos, ha kiderül, azé a gyereké az autó. Szorongva pillantott körbe, nem jelenik-e meg egy felháborodott szülőtárs, aki számon kéri rajta, hogyan merte kivenni gyermeke kezéből a játékát – de szerencsére nem történt semmi. Azóta sem tudja, mi lett volna jobb megoldás. Nem anyatigris típus, de ezt a helyzetet mégsem volt képes békésen végig nézni. Igyekszik együttműködésre nevelni gyermekét, de azért azt is szeretné, hogyha nyilvánvaló méltánytalanság történik vele, ki tudjon állni magáért, illetve tudja, a szülei kiállnak érte.

Nem szidni, magyarázni kell

Ön konfrontálódik?

  • Igen, kiállok az enyém mellett 361
  • Nem, de akadályozással próbálkozom 66
  • Nem, inkább megvárom, míg más megteszi helyettem 26

Nem mindegyik helyzetre van tökéletes megoldás, például erre az utóbbira az információhiány miatt nincs. Egy másik lehetséges forgatókönyv lett volna, ha az anyuka nem veszi vissza a játékot, de elmagyarázza gyerekének, hogy talán a kisfiúé volt az autó, és meglehet, azért vette el, mert indulnak haza. Általánosságban igaz, hogy érdemes figyelembe venni: nem ismerjük a másik gyereket, nem tudjuk, otthon mit engednek neki, mire szoktatták, ezért nem szerencsés túl erélyesen, kioktató stílusban rátámadni mások gyerekeire. A nagymama a csúszdánál például azért (is) leszidta a lányokat, hogy alulról felfele másznak, holott lehet, hogy emiatt szüleik sosem emeltek szót. Viszont azzal nincs baj, ha kedvesen elmagyarázzuk a másik gyereknek, hogy a kicsik talán meg vannak szeppenve tőlük, miattuk nem mernek odamenni, és kérjük, hogy kicsit nekik is engedjék át a terepet.

Cziglán Karolina pszichológus

Blogmustra