A felelősségünk nem ér ott véget, hogy enni adunk a gyereknek. Lelki kötelességeink a pszichológus szerint.
Felelősségteljes feladat szülőnek lenni, ez nem vitás, de néha elsiklunk ennek lelki-érzelmi vetülete fölött. Persze, fontos dolog ruháztatni, etetni, taníttatni, és az egészségére vigyázni a gyereknek, de vannak olyan elemei is a szülői felelősségnek, ami sokakban nem is tudatosul. Ezért fontos beszélni róla. A teljesség igénye nélkül néhányat összegyűjtöttem ezek közül.
Felelős vagy elviselni a gyerek érzelmeit
Ez talán a legfontosabb a gyereknevelésben. Gondoljunk bármilyen életkorú gyerekre, a szülőnek mindig van olyan szerepe, hogy befogadja, elfogadja a gyerek érzelmeit, azokat is, amikkel ő maga nehezen tud megbirkózni, és segítsen feldolgozni.
Ezzel a folyamattal sokat foglalkozott a pszichológia, sajátos kifejezésekkel érzékelteti, mit tesz ilyenkor a szülő. Például, hogy „tartalmazza”, „konténerezi” a gyermek érzelmeit. A lényeg, hogy segít megemészteni: átveszi, és visszaadja kissé átdolgozott, a gyermek számára fogyasztható formában. Ez gyakran csak egy arckifejezésben, mozdulatban jelenik meg.
Például, mikor a gyermek dackorszakát éli, dührohamot kap, és a szülő jó esetben nem borul ki a jelenettől, és nem esik kétségbe attól, hogy mások is látják, hogy viselkedik a gyermeke, és megszégyenül szülőként, hanem egyszerűen csak elviseli a gyermek lelkiállapotát, esetleg szavakba önti, megfogalmazza, szerencsés esetben nem úgy, hogy „azonnal hagyd abba a hisztizést”, hanem például úgy, hogy „látom, nagyon fáradt vagy, rosszkedved van, nem baj, mindjárt hazaérünk, és jobb lesz, meglátod”.
Nem arról van szó, hogy erre a gyermek abbahagyná a műsort, szó sincs róla, de nem is ez a cél. Néha képes kizökkenni, máskor nem, de ha sokszor így reagál a szülő, megérti, megérzi, hogy anya és apa akkor is elfogadja őt, ha épp nem a mosolygós arcát mutatja. Ez nem jelenti, hogy mindent szabad. Ez az empatikus visszajelzés összefér azzal, hogy határozottan, sőt erélyesen leállítja a szülő, ha olyat tesz, ami már megengedhetetlen, például földhöz vág dolgokat. Lehet egyszerre határt szabni, és jelezni, hogy együtt érzünk.
Azaz: bármit szabad érezni, de nem mindent szabad megtenni.
Felelős vagy az otthoni jó hangulatért
A legalapvetőbb biztosítéka annak, hogy rendben legyen a gyermek, ha számíthat arra, hogy otthon nyugalomra lel. Nyugalomra a szó mélyebb értelmében: nem halk szavak mögött elfojtott indulatokra, feszült arcrándulások mögé rejtett sérelmekre, hanem arra az érzetre, hogy minden rendben van.
Ebbe belefér egy-egy felcsattanás a szülő részéről, belefér az érzelmek széles skálája. Nem illedelmes viselkedésről van szó, hanem arról, hogy a szülő rendben van önmagával, a szülőtársával, a gyerekkel. Sokan gondolják, elegendő, ha a gyermekkel rendesen viselkednek, az igazán nem tartozik rá, hogy mi zajlik a szülők között. Főleg, ha még arra is odafigyelnek, hogy a jelenlétében ne vitázzanak.
Komolyan azt gondoljuk, hogy a gyermek nem érzékeli a szülei közti kapcsolatot, és nem hat a közérzetére, egészségére? És ne csak durva vitákra gondoljunk, hanem a gyengédség, szeretet hiányára is. Szép dolog, ha a szülő szeretettel bánik a gyermekkel, de ha érződik, hogy anya és apa közt nincs meghittség, intimitás, akkor abban a családban meg lehet fagyni, és nem érzi biztonságban magát a gyermek.
Ez üzenet azoknak a szülőknek is, akik a „gyermek miatt maradnak együtt”, azaz nem válnak el formálisan, s élnek lakótársként. Ha valóban a gyermek érdekében akarunk tenni, akkor elviselni, elfogadni kellene egymást, megbocsátani a sérelmeket a dédelgetésük helyett, odafordulni egymás felé.
Felelős vagy a jövőbe vetett hitért
Sok szülő úgy gondolja, azzal vértezi fel gyermekét a csalódással szemben, ha rendszeresen hangoztatja az élet nehézségeit, hogy manapság sokkal nehezebb, mint az ő idejében, hogy manapság nem olyanok a párkapcsolatok, és hogy hiába tanul az ember, akkor is állás nélkül maradhat.
Még ha helytállóak is a konkrét információk, vajon hogy bízzon magában a gyermek, és lépjen át a felnőtt életbe, ha eljön az ideje, ha a szülő sem bízik benne? Vagy legalábbis nem érzékelteti. Mert egész másképp hangzanak a fenti intő szavak, ha az is elhangzik, „biztos vagyok benne, hogy te ebben a zavaros világban is megtalálod a helyed, ismerlek!”. Na persze, ennek nem kell így elhangzania, elég, ha így érez a szülő, akkor ezt érzi a gyermek is.
Ha jobban belegondolunk, ez a szülő önbizalmáról is szól: hisz-e abban, hogy átadta mindazt a képességet, értéket, amire alapozva majd megbirkózik gyermeke a váratlan kihívásokkal is. Lehet, hogy nem mindent sikerült úgy átadni, ahogy tervezte, de ha a hitet, hogy nehéz helyzetben is érdemes kiutat keresni, hitelesen közvetíti, akkor a legfontosabb már megvan.
Talán ijesztő ez a fenti felsorolás, mert azt sugallja, kevés, ha ellátja az ember a szülői kötelességét a gyakorlati feladatok terén. Ugyanakkor a fentiek arról is szólnak, ő maga legyen egészséges személyiség. Ha valaki nem is hiszi, hogy ez a gyermeknevelés része, akkor tegye meg magért, és majd látja a gyermekén is az eredményt.
