Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogyan maradhat valaki nyugodt például egy vadul dühöngő gyerek mellett? Mondjuk úgy, ha tudja: ennyi a dolga, nem kell más csodamegoldást kiagyalnia.
Vannak pillanatok, mikor a szülő számára az is kihívást jelent, hogy elviselje gyermekét anélkül, hogy olyat mondana vagy tenne, amit később megbán. Van az a decibel, az a nyafogás, dacolás, ami a legedzettebb idegeket is megtépázza. Ilyenkor érdemes észbe kapni, és feltenni a kérdést: „Ha én, aki felnőtt vagyok, és már egy csomó eszközöm van az érzelmek kezeléséhez, így vagyok, vajon hogy érezheti magát a gyerek?” Még ha látszólag direkt provokál is az átok kölyök, még ha van is agresszió a viselkedésében, valószínűleg azért dühöng, sikít, csapkod, mert abban a pillanatban nem tud hozzáférni más, jobb megoldási módhoz, amivel könnyíthetne lelkiállapotán.
Ha arra gondolunk, vannak felnőttek, akik olykor, érzelmileg felkavaró helyzetekben átalakulnak négy-ötéves gyerekké, könnyen belátható, mennyire nagy szerepe van a szülőnek abban, hogy segítsen a gyereknek a rossz közérzet feloldásában, milyen fontos ezt megtanulni. Ám nemcsak a haragról van szó, hanem a szorongásról, szomorúságról is.
Ezekkel kapcsolatban két hibába eshet a szülő: egyik, ha legyint rájuk, mondván, majd megvigasztalódik a csemete, amúgy sem szabad elkényeztetni. Másik, ha annyira szívére veszi a gyerek szenvedését, hogy végül szinte őt kell pátyolgatni.
Előbbivel az a gond, hogy néha tévesen mérik fel a szülők a gyermek képességeit. Aki először kerül olyan helyzetbe, hogy elveszett a kismackója, vagy összeveszett az ovis játszótársával, nem tudja, mit kezdjen magával, szomorúságával. A szülőtől a legnagyobb segítség nem az, hogy megoldja a helyzetet, hanem hogy segít elhordozni az érzelmet. Ha anya vagy apa mosolyogva legyint, hogy „eh, veszek én neked másik macit, sokkal szebbet”, vagy, hogy „majd játszik veled más”, azzal azt üzeni, hogy kihátrál a helyzetből, ő köszöni, jól van, a gyerek pedig ott marad egyedül azzal, hogy hiába jön új maci, az ő szíve azért még facsarodik.
Na de akkor mit csináljunk? Erről csak metaforákban lehet beszélni, mert épp ez az, hogy csinálni nem kell semmit. Hacsak nem megsimogatni a gyereket, meghallgatni. Érzékletes, hogy a pszichológia olyan kifejezéseket használ ezzel kapcsolatban, mint holding, azaz tartás, illetve tartalmazás.
Ezek között vannak különbségek, de a lényeget úgy fogalmazza meg Melanie Klein, a fejlődéslélektan egyik legnagyobb alakja, hogy a csecsemő kivetíti a számára feldolgozhatatlan tartalmakat, azaz érzelmeket, gondolatokat, képeket a szülőre, aki más formában, fel- és átdolgozva juttatja vissza a csemetéhez. Mindez persze nem szándékos, a gyerek részéről egyáltalán nem tudatos, a szülő részéről is kevéssé, inkább történik, semmint teszik. Még hétköznapibb módon megfogalmazva arról van szó, hogy az anya, az apa ráhangolódik a gyermek hullámhosszára, de ő érettebb, erősebb, többet tud, és ezáltal szavak nélkül is képes segíteni a gyermeknek, hogy feldolgozza, ami számára megterhelő.
Bizonyára ezek után még kínzóbb a kérdés: mit kell tenni ahhoz, hogy ez működjön. Leginkább jelen lenni, nem kimenekülni, nem elhessegetni az érzelmeket. Átélni és elfogadni, hogy a gyereknek valami nehéz, ugyanakkor megtartani azt a felnőtt tudást, hogy mégis, alapvetően minden rendben van. Vele lenni érzelmi értelemben.
A szomorúság kapcsán talán könnyebb elfogadni ezt a nézetet, de mi a helyzet más kellemetlen érzelmekkel, a haraggal, indulattal, ahogy leggyakrabban nevezi a szülő, a hisztivel? Gyakori javaslat, hogy ignorálni kell, így tanulja meg a gyermek, hogy ez nem megfelelő kommunikációs csatorna, ezzel nem ér célt. Itt két kiegészítésre van szükség.
Egyik, hogy a szülő jó esetben sejti, milyen érzelem van a hiszti mögött. Valóban kétségbe esett a gyermek, és tehetetlen frusztrációjában csapkodja magát a földhöz, vagy nagyrészt színjátékról van szó, választott cselekvésről. Előbbinél is előfordulhat, hogy annyira belehergelte magát a kicsi, hogy nincs más tennivaló, mint hagyni, hogy vége legyen, de inkább az utóbbira vonatkozik az otthagyós tanács.
A másik kiegészítés, hogy többféle módon lehet nem tenni semmit. A gyerek nagyon is érzi, hogy hideg fölény van-e emögött, beszállt-e a harcba a szülő, arra gondolva, most megmutatja a kis gazembernek, hogy hisztivel nem ér el semmit, vagy vele van érzelmileg, és türelmesen, nyugodtan vár. Nem fogja teljesíteni a követelést, nem veszi meg a csokit, nem adja oda a törékeny gyertyatartót játszani, de vele van. Persze, a toporzékolás pillanatában nem figyel erre a gyerek, de mégis érzékeli, és a kapcsolatba beágyazódik ez a tapasztalat.
Sok helyzetben arra tanítják az embert, legyen aktív, asszertív, oldja meg a problémákat, és ez jó is. Ám fontos tudni, hogy a szülői létben néha a puszta nyugalom, a lelki egyensúly megtartása az aktív segítség, anélkül, hogy egy szó elhangzana, egy mozdulatot tenne a szülő. És hogy hogyan maradhat valaki nyugodt éles helyzetben, például egy vadul dühöngő gyerek mellett? Talán éppen úgy, ha emlékezteti magát: csupán ennyi a dolga, nem kell semmi más csodamegoldást kiagyalnia.
