A szülői tekintély nem erőből jön

Zanza!

Vannak szülők, akik nyíltan vállalják: elvárják, hogy tekintélyük legyen a gyerek előtt. Más szülők tartózkodnak ettől a szótól avítt, poroszos hangulata miatt, de nekik is jól esik, ha a csemete legalább egy kicsit felnéz rájuk, és ha nem is mindig, de hallgat rájuk. Használjuk most jó értelemben a szülői tekintélyt: amikor nem félelemkeltést vagy a katonás engedelmesség kiprovokálását értjük ezalatt, hanem azt, hogy a gyermek úgy tekint a szülőre, mint kompetens, erős személyre, aki megvédi, ha baj van, és akire – legalábbis legtöbbször - érdemes hallgatni.

shutterstock 135782261

Fontos leszögezni, hogy a kisgyermek bizonyos életkorig kifejezetten keresi a tekintélyt, nem a szülő vagy tanító kelti mesterségesen ezt az igényt. Számára biztonságot ad, viszonyítási pontot kínál, hogyha van egy felnőtt, akihez egyfelől érzelmileg lehet kapcsolódni, másfelől visszajelzést kapni arról, minden rendben van-e, mi a teendő, mi fog következni. És bármilyen meglepő, még az is szükséges a biztonságérzethez, hogy tudja a gyermek, mit szabad, mit nem.

Persze, jó, ha minél több mindent szabad, hiszen igényli a csemete, hogy felfedezhesse a világot, kezdeményezhessen, próbálgathasson. Óvodásoknál és kisiskolásoknál még egyértelműen látszik, hogy sokkal többet ér az óvónő, tanító egyet értése és dicsérete, mint a csoporttársaké. Valójában egész életen át kincset jelent, ha elismer minket valaki, akire felnézünk, csak sokkal bonyolultabb kérdéssé válik, ki foglalhatja el ezt a pozíciót.

Abban, hogy a szülő be tudja tölteni a – hangsúlyozzuk: jó értelemben vett- tekintélyszemély szerepét, lényeges szempont, hogy neki milyen az autoritáshoz fűződő viszonya. Ha rossz tapasztalatai voltak ezen a téren, például hideg, túlzottan kemény szülei voltak, nagy a veszélye, hogy ambivalens érzelmeket él át, ha tiltania kell, és nehézségbe ütközik, hogy meghúzza a határokat.

Bizonyos helyzetekben saját fájdalmas tapasztalatai újra fognak éledni, például az, hogy megszégyenítették, nevetségessé tették, ha mert mást akarni, mint a szülei. És mivel meg akarja óvni gyermekét, hogy hasonlókat éljen át, mindent kerülni fog, ami akár kicsit is emlékezteti a fájdalmas emlékekre. Így könnyen áteshet a ló túloldalára, és már határozott sem mer lenni, nemet sem szívesen mond. Ugyanakkor ő is belátja, hogy valamelyest muszáj instruálnia a gyermeket ahhoz, hogy közvetítse a helyzet elvárásait. Ilyenkor szokott előadódni a szerencsétlen végeredmény, hogy anya vagy apa ugyan mondja, mit szabad, mit nem, de hiányzik a meggyőződés, határozottság. A külső szemlélő érti, érzi, hogy miért nem fogad szót a csemete, hiszen a szülő olyan benyomást kelt, mintha inkább kérdezne, mint állítana. Más szülők kompenzálják bizonytalanságukat, és felemelik hangjukat, ingerültté válnak, ami ugyanúgy hitelteleníti a gyermek szemében az üzenetet, mint a hezitálás.

shutterstock 130919786

Ahhoz, hogy tekintélye legyen a szülőnek a gyermek szemében, bizonyos életkoron túl szükséges a gyengeség, sebezhetőség felvállalása. Ahogy közeledik a kamaszkor, a csemete egyre érzékenyebb lesz a hamisságra, hiteltelenségre. Hiteltelenség például, ha a szülő akkor is erősnek mutatja magát, mikor gyenge, azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy számára minden feladat könnyű, és sosem hibázik. A kisgyermek még hajlamos így tekinteni anyjára, apjára, aki már ilyenkor jót tesz vele, ha vállalja esendőségét, így olyan légkört teremt, amiben hibázni nem szégyen, hanem a fejlődés velejárója.

A hitelességhez az is hozzátartozik, hogy azt várjuk el a porontytól, amit mi magunk is képesek vagyunk nyújtani. Például, ha neki nem szabad káromkodni, mi se tegyük, ha azt várjuk, fogalmazza meg higgadtan, mit szeretne, nem pedig földhöz verve magát üvöltve, akkor mi se kapjunk hisztériás rohamot, ha valami nem a tervek szerint alakul.

Sajnos sokan kettős mércével mérnek, és nemcsak olyan helyzetekben, mikor a szülő-gyerek szerepleosztás indokolná azt. Megindokolható például, hogy anya és apa kezelheti a gáztűzhelyt, az ötéves csemete viszont még nem, mert még nincs meg hozzá a megfelelő tapasztalata. De arra nincs jó válasz, hogy miért ne kiabálhatna a gyermek, ha mi is megtesszük. Döntsük el, nálunk ez része-e a kommunikációnak, és tartsuk magunkat hozzá akár a gyerekről, akár a szülőről van szó.

Végül, a legfontosabb, egyben legnehezebb előfeltétele a szülői tekintélynek a következetesség. Ez egyszerűen azt jelenti: ugyanazt szabad és tilos ma, mint tegnap. Ezt azért olyan nagy kihívás megvalósítani, mert a szülőnek is vannak hangulatai, és emberi, természetes jelenség, hogy jókedvében elnézőbben reagál, mint mikor pattanásig feszült hangulatban éri valami kellemetlenség. Talán nem is lehetséges tökéletesen következetesnek lenni, inkább cél, hogyha nagy igazságtalanságot követtünk el, például olyasmire reagáltunk ingerülten, amire máskor egy rossz szavunk sincs, vállaljuk a gyermek előtt, hogy mi hibáztunk, nem pedig ő.

Bizonyára sok szülő van, aki úgy gondolkodik, önismeret, hitelesség és következetesség helyett jobban bízik az erős kéz hatalmában, még ha átvitt értelemben is. A megfélemlítésnek, büntetésnek gyakran valóban látványosabb a hatása, mint a felsorolt lassabb módszereknek. Ám számtalan kísérlet bizonyítja egyértelműen: a félelemből való engedelmesség csak addig hat, míg fennáll a veszélyeztetettség. Azaz, csak ha tart a gyermek a lebukástól, akkor követi a szabályokat. Holott a nevelés célja éppen az, hogy a normák beépüljenek a személyiségbe, ehhez azonban elengedhetetlenül szükséges a szülővel kialakított meleg, biztonságos kapcsolat.

Cziglán Karolina, pszichológus

Blogmustra