Amikor a szülő panaszkodik, sosem fogad szót a gyerek, általában kiderül: nem a neveléssel vagy a gyerekkel van baj, hanem az irreális elvárásokkal
Ha el is lehet esetleg érni, hogy egy gyerek mindig, minden körülmények között szót fogadjon, akár az indoklás nélküli utasításoknak is, nem éri meg, ezért ugyanis túlságosan súlyos árat kéne fizetni. A pszichológus a héten arról ír, hogyan nevelgessük - kertészeti hasonlattal - a kis fácskát, hogy erős és egészséges legyen, de harmoniában növekedjen a körülötte élőkkel, ágaikkal ne zavarják egymást.
Mikor arról panaszkodik egyik-másik szülő: ő nem tudja, mások hogy csinálják, de az ő gyermeke borzasztó szófogadatlan, általában az derül ki, nem a szülői képességeivel van baj, és a csemete sem ördögfióka, hanem irreálisak az elvárások.
Egy apuka például azt az igényét fejezte ki, hogy a két éves kislánya minden esetben azonnal fogadjon szót, akár magyarázat nélküli utasításra is. Attól tartott, ha ez nem működik, ő nem lehet nyugodt afelől, hogy éles helyzetben, például ha épp egy autó elé készülne kiszaladni a kislány, elég gyorsan le tudja állítani.
Az apa szorongását megérthetjük, ám nincs olyan kétéves, aki megfelelne ennek az igénynek, idősebb gyermek se nagyon, vagy ha mégis, annak olyan ára van, hogy nem éri meg ilyenné formálni a porontyot. Ez szélsőséges példa, de nagyon gyakori, hogy a szülő a saját kudarcának érzi, ha a gyermek bizonyos helyzetekben szófogadatlan, arra gondol, ez annak a jele, hogy valamit elrontott. Holott az egészséges gyermek gyakran éppen „rosszalkodás” formájában jelzi, ha problémája van.
Ha a szülő egy órát váratja az ötéves csemetét, miközben ügyeit intézi a bankban, az a gyereknek akkor is túl sok, ha a szülőnek kényelmes lenne egy csöndben várakozó gyermek. Unatkozik, nem tud mit kezdeni magával, mozognia kellene, ezért hangoskodik, izeg-mozog, igyekszik szabadulni a helyzetből. Ez nem önzés, hanem egyszerűen nincsenek még meg azok a készségei, mentális technikái, amik lehetővé tennék, hogy érdekes külső ingerek nélkül elszórakoztassa magát. Ugyanez igaz ennél komolyabb helyzetekben is: ha valami nincs rendben otthon, például a gyermek megérzi a szülők közti feszültséget, rosszalkodásával jelzi: baj van, fél, segítséget vár.
Mielőtt tehát az ember szófogadást várna, és azon törné a fejét, milyen technikákkal érhetné ezt el, tegye fel magának a kérdést: miről szól éppen a gyermek viselkedése. Máshogy érdemes reagálni, ha arról, hogy teszteli a szülőt: ma is érvényes-e a tegnap, az egy héttel ezelőtt felállított szabály, továbbra sem szabad-e rángatni a forró vasaló zsinórját. Ha erről van szó, határozottan rászólunk, és ha mégis közelít felé, megakadályozzuk, és ismét erélyesen rászólunk.
És máshogy érdemes viselkedni, ha azért fog újabb és újabb tilos műveletekbe a gyermek, mert órák óta nem tudott néhány perc valódi figyelmet kicsikarni a szülőtől, esetleg azért, mert délelőtt az iskolapadban ült, utána szépen kellett ülni az asztalnál, majd fegyelmezetten leckét írni, és minden porcikája arra vágyna, hogy végre rohangálhasson egy jót, kiereszthesse a hangját, ugrálhasson.
Fontos tehát tudni, a gyermek gyakran a viselkedésével beszél az érzelmeiről, a szülő dolga lefordítani, mit akar elmondani. Ha a szülő amellett, hogy a valós igényre reagál, meg is fogalmazza azokat, a gyermek idővel egyre ügyesebb lesz ebben, és egyre jobban fogja érteni saját magát, egyre árnyaltabban fogja megfogalmazni, ami lezajlik benne, és persze azt is eltanulja a szülőtől, milyen problémára mi a segítség.
Az a kisgyerek, aki ötévesen még toporzékolt a bankban, hatévesen már lehet, hogy azt mondja, ő nem tud tovább ülni, és rémesen unatkozik, hétévesen már ő javasolja, hogy amíg úgyis biztosan nem kerülnek sorra, sétáljanak kicsit, nézzenek kirakatokat, a nyolcéves pedig talán maga kezd történeteket mesélni édesanyjának, hogy szegény, ő se unatkozzon. Persze, sem a lépések, sem az életkorok nincsenek kőbe vésve, mindenkinek más az erőssége, és más tempóban halad.
Olyan is előfordul, hogy a szülő próbálná kitalálni, miért nem fér a csemete a bőrébe, és mindenfélét bevet a megnyugtatására, de semmi sem segít. Ilyenkor a frusztráció valamelyik irányba utat tör magának: vagy a gyermekből lesz elege az embernek, vagy magát vádolja, hiszen Normáliséknál nem viselkedik így a csemete, nyilván elrontott valamit. De vajon a felnőtt emberrel nem fordul elő, hogy nyűgös, semmi sem jó neki, és aznap valahogy nem működnek az egyébként bevált megoldások? Akkor miért lenne ez másképp egy gyerekkel? Ahogy felnőttként is a legjobb, amit ilyenkor tehet az ember, hogy elfogadja a helyzetet, és emlékezteti magát, hogy el fog múlni, a gyermekkel sem kell mást tenni.
Két fajta hibába lehet esni, mikor gyermeknevelésről beszélünk. Az egyik, ha valaki úgy fogja fel a gyermeket, mint egy rakoncátlanul burjánzó növényt, a szülői szerepet, pedig mint a kertészét, aki megnyirbálja a bokrot, hogy végül jól illeszkedjen a társadalom által elvárt formába. Ezzel a felfogással több probléma is van, de egy biztosan: nem működik. Ezt a bokrot, minél erőszakosabban próbálja az ember metszeni, annál több hajtást növeszt abban az irányban, sőt, még arra is, amerre a kertész álmaiban sem várta volna.
A pszichológia fogalomtárával élve: a gyermek egészséges fejlődésének része, hogy megtapasztalja autonómiáját, és önálló identitást alakítson ki, ennek pedig része, hogy van saját akarata, amihez ragaszkodik, amit végig tud vinni. A két éves kor körül induló dackorszak annak időszaka, mikor azon keresztül éli meg magát a gyermek, hogy tud mást akarni, mint a másik ember (leginkább a szülő), így tehát ő egy elkülönülő lény. Később is fontos marad az ember élete során, hogy érezze, van döntési szabadsága a különféle helyzetben, nem csak fegyelmezett végrehajtója külső elvárásoknak.
A másik hiba, ha az ember azt hiszi, semmilyen feladata nincs a képzeletbeli növény formájának alakításában, neki csupán annyi a dolga, hogy öntözze, és megfelelő hőmérsékletet biztosítson számára.
Ez nevelési szinten azt jelentené, hogy a szülő gondoskodik a gyermek komfortérzetéről, és arról, semmilyen frusztráció ne érje. Igen ám, csakhogy a bokor közvetlen szomszédságában más növények is élnek, és előfordulhat, hogy ezek ágaikkal akadályozzák egymást, ugyanazt a teret igényelnék. Például a szülő már lefeküdne aludni, a poronty újabb és újabb ötletekkel áll elő, ami kitolná az elalvási időt. Egy idő után már ő is fáradt, mégis szívesebben van a felnőttekkel, és különben sem tud kiszállni a maga alkotta játékból, ami immár csapdájává vált. A szülő dolga megoldani a helyzetet, határokat szabni, ez mindkettőjük érdeke. A nevelésnek az is része, hogy az esetek egy részében a szülő mondja meg, mit kell tenni. Persze, nem mindegy, hogyan mondja, ha szófogadást remél. De erről részletesebben a következő cikkben lesz szó.
