Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Barry Jenkins filmje végre pontosan bemutatja, hogyan rombolja a bullying a személyiséget. Ráadásul teszi ezt giccs és klisémentesen.
Nem feltétlen jó beülni egy olyan filmre, amiről tudod, hogy nyolc Oscar díj-jelölést kapott. Ilyenkor ugyanis mindenképp valami nagyon átütő, nagyon komplex élményt vársz, és hiába próbálod meg magad visszafogni, végül mégis a "na most mutasd meg!" attitűddel ülsz be megnézni. Ez történt velem a Holdfénynél is, és hiába próbáltam visszafogni magam, mégis csak az derült ki a film végére, hogy valami egészen mást vártam.
Ez viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Holdfény rossz lenne
Mert Barry Jenkins filmje nagyon is jó, nagyon is erős film, nagyon is megérdemli a jelöléseket. Csak valószínűleg sokkal jobban elkapott volna, ha nincs körülötte az "év kedvenc filmje" felhajtás.
A díjeső már elkezdődött!
A Holdfényt hat Golden Globe-díjra jelölték, elnyerte a legjobb film Golden Globe-díját a dráma kategóriában. A Brit Független Film díjátadóján a legjobb nemzetközi független film díját nyerte, a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjas lett. A film hatalmas szakmai siker a kritikusok körében: a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetsége négy díjjal jutalmazta a filmet (legjobb film, rendező, mellékszereplő és operatőr), és a bostoni, New York-i, torontói, San Franciscói filmkritikusok szerint is a 2016-os év legjobb alkotása.
Az is biztos, hogy a film, ha nem is nyolc, de jó néhány díjat be is fog söpörni, már csak a réteg témája miatt is. Ami első blikkre tűnhet úgy, hogy csak annyi, milyen nehéz egy erőszakos környéken felnőni és még melegnek is lenni – de a film ennél valójában jóval többet mond. Például azt, hogy a szűk környezetünk milyen óriási hatással van ránk, az identitásunkra, az önképünkre, és hogy mennyire nehéz felismerni, hogy a ránk aggatott címkék mögött ki is vagyunk valójában.
Egyáltalán: kik akarunk lenni valójában?
Chiron, a főszereplő srác Miami szegénynegyedében él egyedülálló anyjával, akiről már az első pár jelenet után kiderül, hogy drogfüggő, szóval anyaként sem igazán számíthat rá a fia. Chironról pedig az, hogy az osztályban ő az a srác, akit kipécéztek maguknak a többiek, módszeresen szekírozzák, időnként pedig jól meg is verik. Épp egy ilyen szokásos vegzálás elől bújik el egy üres házban, és itt talál rá Juan is, aki hazaviszi a szótlan gyereket, majd idővel egyfajta apa-fia viszony alakul ki közöttük. Persze Juan se tökéletes: bár szuper jó fej, és ő az egyetlen használható apakép a srác számára, mint kiderül, drogdíler, még ha ezt ő maga is szégyelli. Nem véletlenül mondja egyszer azt Chironnak egy beszélgetésükkor, amikor épp egy aznapi szekírozásról és az egyre gyakrabban megkapott jelzőről, a köcsögről kérdezi:
"Egy ponton majd el kell döntened, hogy ki akarsz lenni. Ne engedd senkinek, hogy helyetted tegye meg.”
És lényegében ez a film üzenete is. Leírva tök egyszerűnek tűnik, de a valóságban ennél jóval nehezebb, sokszor már az is, hogy egyáltalán megfogalmazódjon bennünk ez a gondolat. Sokan ugyanis csak túl későn, vagy soha nem is jönnek rá, hogy nem azt az életet élik, amit igazán szeretnének, hanem az ilyen-olyan elvárások, a környezeti hatások, a kéretlen tanácsok hatására alakították így a sorsukat. Hogy Chion mit kezd a mondattal, azt most nem lőnénk le, de annyit elmondhatunk, hogy Jenkins szájbarágás nélkül, egyszerűen, de pontosan adagolja, mik is azok a momentumok, tudatunkba vésődött mondatok és szituációk, amelyek aztán hosszú távon meghatározzák a viselkedésünket, a gondolkodásunkat és a saját magunkkal kialakított viszonyunkat.
A film Chiron életének három szakaszát mutatja meg, így követhetjük végig, hogy a kisebb-nagyobb cselekmények, behatások hogyan hatnak-rakódnak egymásra és magára a fiú személyiségére. Nem véletlen, hogy a korai gyerek-, a kiskamasz- és a fiatal felnőttkor szakaszait látjuk: így tudja ugyanis a film a legérzékletesebben bemutatni, honnan hová jutunk.
A történetben nincsenek óriási fordulatok, nagy drámák, de pont az egyszerűségében, az elejtett mondatokban rejlik az erőssége, és ez teszi nagyon átérezhetővé Chiron lassú felfedezését a nemi identitásával kapcsolatban. És így jut el arra a pontra is, amikor már döntenie kell, hogy áldozat vagy bántalmazó lesz.
Vigyázat, klisémentes!
A film (meleg és afro amerikai) témájából adódóan tele lehetne klisékkel, de Jenkins szerencsére olyannyira tisztában van ezekkel a buktatókkal, hogy épp ezeket forgatja ki szándékosan. Így bár Miami egyik legveszélyesebb környékén járunk, mégsem a szokásos erőszakjeleneteket kapjuk, vagyis nincsenek nagy lövöldözések, direktbe megmutatott gyerekverések: a film sokkal inkább az erőszakos környezet és a bántalmazás mélyebb, lélektani hatásait domborítja ki. Így lehet az, hogy a főszereplővel együtt, aki egyébként nem egy szószátyár típus, fáradunk el mi is, érezzük át a magányát, és vesszük át az állandó melankóliáját.
Ami szép lassan az alaptermészetének a részévé válik, ahogy az a legtöbb, évek óta bántalmazott személy esetében szokott történni. Chironnak szép lassan az élete részévé, szinte természetessé válik az agresszió, a félelem, és a tudat, hogy bármikor, bárhol megalázhatják.
A film komplexitása itt nyilvánul csak meg igazán, ugyanis (és annak ellenére is), hogy nem ez a fő csapása, minden giccses vagy érzelemre ható jelenet nélkül is rendkívül pontosan képes megmutatni az iskolai bullying természetét (mely szónak egyébként magyar megfelelője nem nagyon van, pedig a jelenség nagyon is létezik itthon is). Ha mindenképp szeretnénk fordítani, akkor kortárs bántalmazásnak nevezhetnénk, vagy egyszerűen úgy is hívhatjuk, mint lealázás, kicsinálás, szívatás.
Persze, legyintenek rá sokan, "egyszer-kétszer mindenkit szívattak a gyerekkorában, mégis ember lett belőlünk is" – csakhogy a bullying jellemzője pont az, hogy kitartó, folyamatos és módszeres, ami azzal jár, hogy az áldozat tartósan traumatizálódik és ennek eredményeként viktimizálódik. Ebből pedig sok fiatal csak az öngyilkosságban látja a kiutat, ahogy ezt Chiron is megfogalmazza egyik, vagyis egyetlen barátjának. Ez a barát egyébként sokkal jobban átlátja, hogy milyen viselkedést kell ahhoz felvennie, hogy (Chironnal ellentétben) őt békén hagyják a szekírozók. Ha azt vesszük, mindketten a bántalmazók miatt válnak ilyenné vagy olyanná: csak míg Chiron barátja biztonsági játékot játszik, addig a főszereplő csak úgy viselkedik, mint minden bántalmazott.
A film másik nagy erőssége, hogy a rendező nem akarja mindenáron megszerettetni velünk a főszereplőt. De nehéz is vele szimpatizálni, beszélni ugyanis nem beszél, reagálni nem nagyon reagál semmire, és még a haverja tanácsai ellenére sem csinál semmit, hanem tovább tűri, hogy szekírozzák. Ha nő volna, és a férje verné mindennap, biztos megkapná a kérdést, mint sok-sok bántalmazott nő: de akkor miért marad?
És ha valaki nem ismeri a bántalmazás természetét, vagy azt, hogy mivel jár a viktimizálódás, akkor valóban hajlamos Chironról is azt gondolni, hogy á, ez tényleg csak egy kicsit bamba, érdektelen, antiszociális srác, aki talán maga is tehet arról, hogy mindennap elgyepálják. Jenkins viszont úgy tűnik, nagyon is otthon van a témában, és nem kizárt, hogy ezt személyes tapasztalatainak is köszönheti, miután tudni lehet róla, hogy ő maga is drogfüggő anya mellett nőtt fel.
Mivel a filmben nincsenek óriási történések, így semmiképp sem lőném le a lényeget, vagyis hogy a rendező merre viszi Chiron történetét és személyiségfejlődését. Annyit viszont az eddigiek után fontos hozzátenni, hogy bár a film viszonylag lassú folyású, de egy percig sem unalmas. Jenkins nagyon ügyesen játszik a néző figyelmével, mindig épp akkor történik valami, legyen az csak egy szépen fényképezett jelenet, egy elejtett mondat, vagy egy jelentőségteljes gesztus, amikor a néző már kezdené elveszíteni az érdeklődését. Másrészt nagyon erős a színészi játék: a kisfiú Chiront játszó Alex R. Hibbert tekintete nagyon erős, és nagyon érzékletesen hozza a megfélemlített, bizalmatlan és rettentően boldogtalan kissrácot, míg Juan szerepében Mahrshala Ali alig pár perces játéka ellenére is képes a legmarkánsabb eleme lenni a filmnek. Mert még ebben a rövid időben is sikerül érzékeltetnie, hogy mit is tud jelenteni a barátság.
