Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nemcsak az Utazók, de a Sötét ötven árnyalata is borzalmas. Az áldozattípus ne legyen példakép, a másik felett uralkodás meg nem szexi.
Azt már ugye, tudja, miért ne nézze meg (olvassa el) A szürke ötven árnyalatát? Nem azért, mert rossz, hanem mert kifejezetten káros. És sajnos ugyanezért nem szabadna senkinek sem beülnie sem az Utazókra, sem a Szürke filmes folytatásaként készült, a héten bemutatott A sötét ötven árnyalatára. Főleg romantikus randifilmnek ne használja egyiket sem, mert a cukormázas felszín alatt valójában nagyon is ijesztő üzenetet hordoznak.
A szelíd lányka és a herceg
A legnagyobb probléma ezekkel a filmekkel, hogy végletekig szubmisszív és kiszolgáltatott, gyakran szinte tehetetlen női karaktereket állítanak elénk példaképnek. Ha ez nem volna elég, végül épp ezeknek a tulajdonságaiknak köszönhetően nyerik el a film legnagyobb díját, a romantikus szerelmet – ami ráadásul még csak nem is más, mint egy jól-rosszul álcázott abuzív kapcsolat. Haha, gondolhatja a kedves olvasó, de hiszen a Szürke (meg a Sötét) ötven árnyalata az szado-mazo! Azt ő kérte! Hát minek ment oda?!
Szado-mazo vagy bántalmazás?
Azt már sokan és sok helyen leírták, hogy nem, a Szürke ötven árnyalata NEM szado-mazo kapcsolatot ábrázol. Egy s&m kapcsolat ugyanis – bármennyire is furcsának tűnhet ez külső szemlélő számára – rendkívül bizalmas, partneri alapon működő, biztonságos viszony. Az alapja közös megegyezés, mindkét fél örömére és meghatározott időtartamra szól, és ami nagyon fontos: bármikor ki lehet belőle lépni. Ha tehát Juli vagy Feri azt mondja, hogy ő most tapadós latexba öltözik, és szeretné, hogy a fenekét elnáspángolják, akkor ezt egy s&m aktuson, vagy akár egy kapcsolaton belül megkaphatja, miért ne. De ez a szabad döntése, amiből bármikor kiléphet, ha úgy érzi, hogy épp nincs kedve hozzá, vagy mégse indul be tőle, vagy a inkább a másik szöges korbácsot szeretné, vagy akármi. Ha viszont nem léphet ki belőle bármikor a fentiekben leírtakhoz hasonlóan, akkor az már nem szado-mazo és nem is szex. Az simán csak bántalmazás.
Bántalmazás=uralkodás
A Szürke ötven árnyalata itt hibázott: alattomos módon keverte a s&m szexualitás (főleg külső) kellékeit egy súlyosan abuzív kapcsolat elemeivel. Sajnos tartok tőle, hogy többen olvasták el azt az átok könyvet/nézték meg a belőle készült, borzalmasan rossz filmet/fogják megnézni a folytatást is, mint ahányan ismerik a NANE (vagy bármely más nőjogi szervezet) felvilágosító anyagait arról, hogyan is néznek ki egy bántalmazó kapcsolat tünetei. Az egész arról szól, amibe a főszereplőnő, Anastasia romantikus szerelem ürügyén szédül bele: a magánélet és az önazonosság fölötti folyamatos, egyre erősödő kontrollvesztésről.
Az abuzív kapcsolat nem ott kezdődik, hogy apu lever egy pofont anyunak, hiszen akkor kevesen mennének bele. Hanem ott, hogy az erősebb szabja meg a gyengébbnek, hogyan öltözzön, hogyan viselkedjen, mit tegyen a pénzével (egyáltalán legyen-e, lehet-e pénze), mikor és hogyan szexeljen, hogyan gondolkodjon a testéről, elszigeteli a családjától, barátaitól, stb. És ezen az sem segít, ha közben elhalmozza értékes ajándékokkal.
Ilyen szempontból nagyon is jó példa az, amikor Anastasia aláírja azt a nyomorult rabszolgaszerződést: pontosan ugyanígy mennek bele minden egyes nap nők tízezrei először romantikusnak tűnő, aztán földi pokollá váló bántalmazó kapcsolatokba, házasságokba, társadalmi szerződésekbe.
Halálra ítéllek, mert unatkozom
Hasonlóan felháborítónak tartom az Utazók alapsztoriját, ami a kritikusok java részénél ki is csapta a biztosítékot: ott egy űrhajó hibernált utazói közül ébred fel – egy balesetnek köszönhetően – a Chris Pratt által alakított főhős egymaga. Amivel csak az a baj, hogy az út (és a hibernálás) emberöltőnél hosszabb időre szólna, számára tehát itt az utazás véget ért, sorsa az, hogy egyedül éljen le a hátralévő életét, majd haljon meg egy célja felé száguldó űrhajón. Nem szép jövőkép. Egy darabig elcselleng magában az űrhajón, majd amikor már kezdene becsavarodni, kiválaszt egy kedves és csinos lányt az alvók közül, és felébreszti – amivel egyben őt is halálra ítéli. Mert... mert csak. Ha tehát eltekintünk attól a ténytől, hogy Chris Pratt egy jóképű, kedves srác, akkor ez nagyjából annak a szituációnak feleltethető meg, mintha bezárná a kerti fészerbe, mindenkitől távol, és közölné, hogy innentől kezdve itt élsz, mert én úgy döntöttem.
Teljesen mindegy ugyanis, hogy valakit arra kényszerítenek, hogy egy földalatti pincében élje le az életét az akarata ellenére, vagy egy utópisztikus űrhajón: ez helytelen dolog, sőt bűncselekmény. Éppen ezért problémás a történetvezetés, ami a lány teljesen jogos dühét percek alatt elrendezi: súlytalan hisztinek tűnik a néző számára, hiszen, ahogy az többször is elhangzik, az emberek mindig máshova vágyódnak ahelyett, hogy azt tanulnák meg becsülni, ami körülöttük van. Vagyis fogd be a szád kisanyám, mivel a pasi úgy döntött, hogy te itt és most az asszonya leszel, minden további ellenvetés csak hiszti, tessék szépen örülni a helyzetnek.
És a Stockholm-szindróma csúcsaként a Jennifer Lawrence által alakított nő beleszeret a férfiba, így amikor végül lehetősége lenne visszatérni a hibernációba, nem teszi meg. A néző pedig bekajálja, hogy ez így okés, mert szimpatikusak és szexisek a főhősök, meg az egész olyan jól és eladhatóan néz ki. De azért kíváncsi lennék, hogy egy hasonló romantikus filmecske mondjuk Natascha Kampuschról mennyire verné ki a biztosítékot. Nagyon? Pedig az alapszituáció hasonló, csak Wolfgang Přiklopil nem volt olyan cuki és szexi, Chris Pratt meg az. És ez már elég is volna?
Tévedni emberi dolog – amíg nem más bőrére megy
Az a legnagyobb gáz ezekkel a sztorikkal, hogy megbicsaklanak a karakterek. Természetesen nem azt gondolom, hogy csakis morálisan megkérdőjelezhetetlen döntésekről és feddhetetlen emberekről lehetne filmet forgatni – mi az hogy! Sokszor éppen azok a filmek a legérdekesebbek, ahol a főhős minden, csak nem szerethető, és bűnt követ el.
Azt se hiszem, hogy csupa olyan női főhőst kellene mutogatni, aki erős és magabiztos: nők is, férfiak is nagyon sokfélék vagyunk. Sőt, azt sem mondom, hogy ne férne el a művészetről alkotott felfogásomban egy film, amiben a nő őszintén szereti abuzív párját, vagy beleszeret az őt fogva tartó férfiba. Akkor viszont a film, a könyv, és a befogadó is legyen pontosan tisztában vele, miről van szó.
Sosem bántanálak!
Az alapvető gond az, hogy ezek a filmek (könyvek) mismásolnak és hazudnak, ráadásul olyan módon, hogy megerősítsék a nézőkben vagy az uralkodásra és agresszióra való hajlamot (miszerint "ez kell a nőnek!"), vagy pedig a nőkre olyan jellemző önáltatást ("ha nagyon szeretem, viszont fog szeretni, meg fog változni"). Ez pedig olyan kártékony, hogy azt el sem lehet mondani. Ugyanis pont ez az, ami NEM TÖRTÉNIK MEG egy bántalmazó kapcsolatban.
A valóságban ugyanis a bántalmazó két abúzus közt kis szeretetmorzsákkal eteti a bántalmazottját, aki – épp, ahogy ezt az ilyen alkotások is erősítik benne – abban reménykedik, hogy ez a normális, ez az alapállapot. Ha türelmesen vár és tovább tűr – de főleg: ha ő nem ad okot büntetésre! – akkor eljön a viszonzott szerelem mennyországa. Ez azonban nem történik meg. Főleg akkor nem, ha a nőben már eleve eltiporjuk a cselekvőképesség szikráját is, vagy beleneveljük, hogy legyen teljesen tétlen. Például az ilyen és hasonló filmekben látott női viselkedésmintákkal.
Az áldozattípus, mint példakép
Ezek a hősök ugyanis, ha megfigyeljük, tökéletesen passzívak és tehetetlenek. Érzelmi síkon végképp. Nem felnőtt nőkről van szó, hanem rajongó kislányokról. Funkciójuk, hogy meglássák és megszeressék a férfit: de a lángoló szerelmen kívül semmiféle munkát nem visznek a kapcsolatba. Nem is kell, hiszen pszichológiailag teljesen logikátlan módon a férfi mindezt elvégzi, teljesen önerőből. Ez szintén teljesen fals.
A magát áldozatszerepbe kényszerítő nő viszont soha nem azt a reakciót fogja kiváltani a bántalmazóból, hogy az magába szálljon és megváltozzon. Ez egyszerűen nem így történik. Ez olyasfajta lustaság, tunyaság, és önmagunk becsapása, ami évezredeken át keserítette meg a nők életét. Ha van (és hiszek az emberekben, így elhiszem, hogy van) bármiféle kiút egy hasonló, leuraló vagy bántalmazó kapcsolatból, az csakis aktív lehet: vagy elhagyni a bántalmazó felet, vagy (ha valóban olyan nagy a szerelem) tudatosítani benne mindazokat a viselkedésformákat, amik helytelenek, és megpróbálni változtatni rajta (lehetőleg szakember segítségével). Az agresszió kezeléséhez az első út az agresszió felismerése, és nem az, hogy a gyengébb fél odaoldalog a másikhoz és felhatalmazza arra, hogy uralkodjon fölötte.
De hát ilyenek a férfiak! Ja, nem.
Persze mutogathatunk a klasszikus családmodellre meg a női-férfi szerepekre. Úgy gondolom, hogy valóban, a klasszikus, patriarchális családmodell nagyon nagy teret engedett a nemek egyenlőtlensége folytán az abúzusnak. Az agresszió azonban mindig döntés kérdése, akkor is, ha a környezet vagy a nevelés hajlamosabbá tesz valakit arra, hogy tudattalanul is ezt a fajta modellt kövesse. Nem véletlen az sem, hogy a családon belüli erőszak áldozatai nagyon nagy arányban a nők, de ők maguk is éppúgy válhatnak agresszorrá.
Azonban a klasszikus családmodell, ahol az egyenlőtlenség amiatt is jött létre, mert a férfiakra jóval nagyobb és másfajta felelősség hárult (és ez eléggé ördögi kör) is akkor működhetett jól, ha a felek partnerként tekintenek egymásra, bár másfajta jogi és társadalmi környezetben. (Erre remek példa a Példabeszédek könyvéből a Jó asszony dícsérete című passzus, aminél archaikusabb partiarchális szöveget nem nagyon találhatnánk, és kb. gazdasági menedzserként írja le a férje mellett kiteljesedő nőt, nem egy tehetetlen, rajongó, ostoba kislányként. De most ebbe az irányba most nem megyek el – majd egy másik cikkben.)
Mit várunk egy kapcsolattól?
A klasszikus szerepmodellek azonban szerencsére éppen most vannak változóban: ha belegondolunk, jogilag és társadalmilag olyan kapcsolatokat szeretnénk létrehozni, abban éreznénk magunkat biztonságban, ahol a férfi és nő partnerként működik együtt, egyenlőként osztozva az egzisztenciális, test és lelki terhekben, felelősségben, de az örömökben is. A történeteink és ösztönös reakcióink azonban mindig is lassabban változnak, mint a tudatos énünk: mivel a klasszikus férfiszerep évezredeken keresztül a megmentendő „rosszfiú” volt, a romantikusnak beállított erőszak pedig vonzó (gondoljuk csak Zorrótól Bohunon át az Operaház fantomjáig), ezért te és én, és minden olyan nő, aki ebben a kulturális beágyazottságban nőtt fel, valahol igenis vonzódni fog a rosszfiúkhoz. Ez teljesen ösztönös reakció, és nagyon nagy tudatosság kell ahhoz, hogy az ember (lánya) kimondja: amúgy ez hülyeség, nekem nem egy trampli, bunkó alfahím kell, hanem egy engem és önmagát is tiszteletben tartó, okos testi-lelki partner. Ez általában – a saját életünkben – akkor történik meg, amikor az első rosszfiú összetöri a szívünket. Vagy a sokadik. Vagy akkor se. De az egész kondicionálás kérdése is.
Nevelés kérdése
Visszatérve az eredeti problémához: a történetmesélés évszázados hagyománya, ami teljesen komolyan leírja, hogy ha az ördög leányai hajnalig táncolnak (=szabadosak) akkor borotvapengét kell a cipőjükbe tenni, ésegyéb őrült, nőgyűlölő baromságokat(a sok bölcsesség mellett, persze), pontosan azért mondja el ezeket a nőket szubmisszív, férfiakat domináns szerepre ösztönző meséket, hogy viselkedésmintákat mutasson, és ezek által neveljen. Mert azt mindenki tudja, hogy a történetnek, a szónak hatalma és mágiája van.
Ha én sokszor elmondom, hogy a nők gyengék, és én nő vagyok, gyengének fogom magam érezni. Ha férfi vagyok, le fogom nézni a nőket. Ha olyan filmeket nézek, amikben a nők nem dönthetnek a saját sorsukról, és az egyetlen esélyük a boldogságra, hogy alárendeljék magukat a férfi akaratának testileg, lelkileg és szellemileg, akkor el fogom hinni azt, hogy nekem is ez az egyetlen esélyem a boldogságra. Ha pedig férfi vagyok, akkor el fogom hinni, hogy ez teszi boldoggá a nőket. Ezt hívják kondicionálásnak, és ezért nagyon fontos kérdés és felelősség a saját életünkben, hogy ne nézzünk ilyen filmeket és ne támogassuk őket.
Senki se akar seggfej lenni
Az egyik legnagyobb problémám a feminizmus és genderproblémák körüli diskurzusban, hogy főleg amiatt, mert a feminizmus összehasoníthatatlanul fiatalabb, mint a kultúránk patriarchális gyökerei, sokszor mindkét oldalon gyűlöletet és dühöt vált ki reakcióként. A nők a férfiakat gyűlölik és támadják, a férfiak férfigyűlölettel vádolják a nőket és visszagyűlölik őket; a végén pedig mindenki jól meg van sértve és hadakozik.
Azt hiszem azonban, hogy ez mindenestül helytelen: arányaiban a nők mégiscsak a férfiakról álmodoznak a legtöbbet, a férfiak meg a nőkről, és senki sem akar seggfej lenni, hanem azt szeretné, hogy egy boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban élhessen. Én nem elvenni akarom a férfiaktól az alfahím-szerepet, hanem azt látom, hogy ez őket is épp úgy gúzsba köti, mint a nőket a szubmisszív szerepnek való megfelelés. Míg a lányokat kicsi koruktól kezdve arra neveljük, hogy az érzelmeiket megéljék és kommunikálják, a fiúkat épp az ellenkezőjére bátorítjuk: még ha önmagában nem is hajlana az agresszióra, mindig ezt tartjuk "férfiasabbnak", erre bátorítjuk egyéni és közösségi szinten is. Egy férfi ne sírjon, ne érzelgősködjön: fojtsa el a bánatát, max. igyon, vagy verje az öklét szét a falon. Ugye, hogy az utóbbiak mennyivel "férfiasabbnak" tűnnek? A kislányokat ilyen szempontból kifejezett előnyhöz juttatjuk azzal, hogy máshogy neveljük őket: alkalmazkodóbbak, kompromisszumképesebbek (de erről valóban egy külön cikkel jövök hamarosan, akkora téma).
Én úgy gondolom, nincs "ilyenebb", vagy "olyanabb" nem. Minden ember más, és minden embernek megvannak az erősségei és a hátrányai, és minden egyes kapcsolat – de a hosszú, monogám szerelmi kapcsolatok különösen! – akkor működnek jól, ha megtanuljuk tisztelni és elfogadni a másikat, legyen szó akár férfiról, akár nőről. Ez azonban nem fog sikerülni, ha olyan tartalmakat fogyasztunk, amik ennek az ellenkezőjét állítják.
De hát a guilty pleasure...!
Annak ellenére, hogy a hollywoodi filmgyártás nem éppen a gender-kiegyenlítettségről szól, azért ne aggódjon: a filmek többsége szerencsére nem ennyire veszettül, alapjaiban elcseszett, mint a Twilight, a Szürke, meg az Utazók. Sőt, ma már rengeteg olyan film van, amiben kifejezetten pozitív példákat látunk, kiegyenlítettek a nemi szerepek, vagy legalább a szereplők úgy reagálnak történésekre, ahogy azt valódi emberek a valóságban tennék. Ha már rögtön az év végi-év eleji blockbustereknél tartunk: itt volt a Széttörve, ami egy srácról szól, aki lányokat rabol el, és képzeljék: egyik kislány sem szeret bele halálosan. Nahát. A film ettől függetlenül sajnos nem jó, de legalább nem olyan káros, mint az Utazók.
Ha tehát agyrágógumira van szükségünk, tudunk mást választani, választásnál pedig tartsuk szem előtt: az vagyunk, amit megnézünk. Ha pedig ezekre az egyébként remek színészekre vagyunk kíváncsiak, nézzük meg Jennifer Lawrence-t inkább a Winter's Bone - A hallgatás törvényében; Chris Prattet a Galaxis őrzőiben, Dakota Johnsont a Vakító napfényben-ben, Jamie Dornant pedig a Fall című sorozatban. Ott legalább kiderül róluk, hogy egyébként remek színészek.
