Elég jó zenék mennek Fliegauf Bence fejében

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Ezért aztán az Ezüst Medve díjas rendező ezúttal nem új filmmel, hanem egy zenei albummal jelentkezik. Dalpremier + interjú!

Kicsit meglepődtem, amikor az Ezüst Medve-díjas Fliegauf Bence, akinek olyan remek filmeket köszönhetünk, mint a Csak a szél, a Dealer, vagy a legutóbbi, a Liliom ösvény (hogy csak párat említsünk), átküldte a Glowing Wormhole linkjét. Ez viszont nem egy újabb filmjének, hanem az első zenei albumának Woody Empire című számát  takarta. 

Fliegauf pedig zenében is hozza a filmjeire is jellemző összetettséget, precizitást, és szerencsére a speciális (egyesek szerint sötét) hangulatról sem kell lemondanunk. Sőt, az albumot hallgatva érdekes tapasztalat volt, hogy hasonló érzéseket vált ki, mint amikor a filmjeit nézem: ezeknél ugyanis nem egyszer kapott már el az az érzés, mintha nem is mozifilmet, hanem egy elnyújtott, zenével együtt élő klipet néznék. Az albumot hallgatva pedig hasonló az érzés, csak a történet nem a vásznon, hanem a saját fejemben pörög.

Hogy mit gondol minderről, meg úgy egyáltalán, milyen élmény volt zenét írni, arról a rendezővel beszélgettünk a virtuális térben. Ahol elküldött nekünk két újabb számot is az albumról, amik most a Díványon hallgathatóak meg először.

A Facebookon azt írtad, hogy sokan sötétnek nevezik a zenédet. Ezt gyakran mondják a filmjeid hangulatára is.

Én nem tartom sötétnek sem a filmjeimet, sem ezeket a zenéket. Viszont többen mondták, hogy súlyos, zakatoló gépeket, fekete, suhanó árnyakat és mindenféle lidérceket, manókat látnak ezekhez a hangokhoz, zörejekhez. Mindenkinek megy a fejében egy koncert. Az enyémben valami ilyesmi szól.

Miből táplálkozik ez a nagyon jellegzetes atmoszféra?

A sötétség és annak lakói izgalmat váltanak ki belőlem. Nem félek az ismeretlentől, attól sokkal jobban tartok, amit ismerek. Viszont én félnék attól, aki nem fél a sötétben. Vagy megnyugtatna? Látod? Tele van rejtéllyel ez az egész.

Számomra ezért is izgalmasak ezek a mélyebb hangulatú rétegzenék. Amikor hallgatom őket, úgy érzem, hogy tobzódok a gondolatokban meg a képekben. Az mondjuk eléggé érdekel, hogy a Woody Empire című dalhoz te mit láttál a saját vásznadon?

Egy fajátékokat gyártó üzemben elszabadulnak, életre kelnek a tárgyak, táncra perdülnek, vihognak, vicsorognak, átveszik az irányítást, nagy buli kezdődik.

Tényleg más mozi megy a fejünkben. Voltak nehéz pillanatai a zeneírásnak? Előfordultak elakadások, vagy végig tudtad, hogy honnan hová tart az album?

Egy-egy munkanap után úgy néztem ki, mint aki egész napos írásból jön: kiégett, vibráló szemű, rezgő izé lettem. A legfurcsább az volt, hogy én mindig zenét hallgatok munka közben. Most nem lehetett.

Ki tudtad kapcsolni a rendezőt?

Egy mozdulattal.

Utálom ezt a kérdést, de a zenédet hallgatva most mégis érdekel: volt ami különösen inspirált az album készítése során?

Vannak olyan belső tartalmak, amiket egyszerűen csak zenén keresztül tudok megjeleníteni. Már amikor tudom. Leginkább lázálom töredékek, apró epifániák, skála ugrások ezek. Galaxisok nyílnak ki egy aszfaltba taposott rágóból. A Nebula köd csillagbölcsője jelenik meg a villamoson; egy gimis lány pupillájában ragyog. A teába cseppentett tej atomfelhőként gomolyog. Teljesen hétköznapi dolgok ezek.  

Általában a címadások sem érdekelnek, de most erre is kíváncsi vagyok.

Meghallgattam a számokat, és ami először eszembe jutott, azt leírtam. Ha az jutott eszembe, hogy "fasz se tudja mi ez", akkor aludtam rá egyet. A Glowing Wormhole albumcímről egy kedves barátom azt mondta: őt ez egy kozmikus anális aktusra emlékezteti. Abból végül is olyan nagy baj nem lehet.

Milyen tapasztalat volt összerakni ezt az albumot?

Tudod, mint amikor fáj a bőröd a láztól, beülsz a forró kádba, egyszerre vacogsz és izzad a homlokod, és enyhe eufóriát érzel. És akkor megszólal a hang: "úgy tetszel nékem, te drága gyerek, mond jössz-e velem, vagy elvigyelek?" Így kimondva bizarr, de valójában gyönyörű érzés ez. Éber álom. Éber lázálom.

Vannak terveid a zenével, vagy ez csak most egyfajta kitekintő?

Szívesen csinálnék zenét, de az írás most sokkal jobban érdekel.

Van olyan szám az albumról, amelyikhez valamiért különösen kötődsz?

A Glass Mountaint gyakran meghallgatom. Segít visszatalálni magamhoz. Beke Tamás (zörej művész, multi-instrumentalista) csodálatosan xilofonozik benne; ő volt amúgy a hangmérnök is. A visuált pedig Budai Balázzsal készítettük. Ők állandó munkatársaim. Mariházi Ádámmal egyszer nekiálltunk hogy animáljuk ezeket a számokat. Kreativitással bírtuk, de renderfarmokat kellett volna vennünk hozzá, arra meg nem volt pénzünk. 

Általában megy a fanyalgás, ha mondjuk egy zenész a filmes szakmában tesz próbát. Ebben a fordított esetben mennyire tartasz  ilyen reakcióktól?

 Az emberek nagy többsége ezt ártalmatlan hülyeségnek tartja, nem sok vizet zavarunk. Ez periférikus zene, olyanoknak ajánlom akik ismerik Thomas Köhner, William Basinsky, Lustmord világát.

Amúgy miket hallgatsz? Egyáltalán mit jelent számodra a zene, milyen a kapcsolatod vele?

Mostanában ilyenek mennek: White Ring, Nonkeen, Anchorsong, Sampa the Great, Kaitlyn Aurelia Smith. A The Necks az egyik legfontosabb zenekar a számomra, nagyon sokat segít a mindennapokban. A Basic Channel, Dasha Rush, Echospace, Burial pedig a diszkó vonal.

 A gyerekeknek (mondjuk főleg a nagyobbacskára gondolok) megmutattad?

Jancsi fiam két kézzel befogta a fülét, és megkért hogy kapcsoljam ki ezt a szörnyű zajt. Rózsika lányom Nick Cave-en van mostanában, úgyhogy nála sem számítok sok jóra.