Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az M. Night Shyamalanhez fűződő reményeinket. Pedig elképesztően ígéretes sztori, James McAvoy zseniális alakításával. Végül mégis csak röhögni lehet rajta.
Ahhoz az – egyébként valószínűleg jelentős számú – embertömeghez tartozom, akikre anno a Hatodik érzék olyan nagy hatással volt, hogy azóta is várom, mikor bizonyítja az ezzel feltűnt és befutott rendező, M. Night Shyamalan ismét a zsenijét. Hogy egyáltalán van neki olyan. Nem várom el azt, hogy akkora meglepetést okozzon, mint a fent említett filmmel: eleve, ha az ember elvárja a meglepetést, semmi sem fogja meglepni. De szeretem a jól összerakott, pörgős, okos filmeket, és valahogy mindig abban bízom, hogy Shyamalannak ez majd sikerül. Voltak a későbbi filmjei közt is, amiket szerettem – még anno a Sebezhetetlen, a Jelek, vagy A falu –, és voltak olyan baklövései, amiknek már inkább le sem írom a címét, annyit ekézte őket a nemzetközi és hazai kritika egyaránt.
Legújabb filmje, a Széttörve előzetese újra azzal a (hamis) reménnyel töltött el, hogy igen, végre megcsinálta, végre visszatért az a Shyamalan, akit szeretek. De a film megtekintése után kezdem magam úgy érezni, mint a szerelmes bakfisok, akik az első nagy csalódás után rájönnek, hogy nem is egy valódi személyért rajongtak – szóval lehet, hogy az a Shyamalan, akinek a visszatértére oly rég várok, azért nem fog visszatérni soha, mert nem is létezett?
A film felütése ígéretes, jó kis thrillerre számítottam. Adott egy fiatal férfi, Kevin, aki disszociatív személyiségzavarban szenved: összesen 23 személyiséggel rendelkezik, ezek közt pedig akad homoszexuális designer, abuzált, rettegő kisfiú, felfedező kedvű kislány, cukorbeteg harmincas, egy negyven körüli, kissé mézesmázos nő, és tisztaságmániás őrült is. Egy csomó rendes, és egy pár, hogy is mondjam, megbízhatatlanabb. A probléma ott kezdődik, amikor a „gonosz” személyiségek átveszik a hatalmat és kizárólagos irányításuk alá vonják Kevint, teljesen kizárva a megfelelő társadalmi szelepként működő „jó” személyiségeket (akik addig meg őket zárták el a nyilvánosság elől, szóval voltaképpen ez most egy szemet-szemért, fogat-fogért küzdelem, amiben épp a rossz oldal áll győzelemre).
Kevin veszélyes személyiségei közül az egyik elrabol három tinédzserlányt egy pláza parkolójából, a csajok pedig egy ablaktalan bunkerben térnek magukhoz, amihez nett kis fürdőszoba tartozik. A hármójuk közül kettő az osztály kedvence, magabiztos, gazdag, középosztálybeli, agyondédelgetett lány, míg a harmadik, Casey magának való, kívülálló teremtés. Ő az elején inkább csak passzívan figyeli Kevint, próbálja kitalálni, miért tartja őket fogva, és persze hogy hogyan lehetne megszabadulni tőle. Két másik társa aktívabban áll ellent, ez viszont nem bizonyul jó stratégiának, főleg amikor kiderül, hogy az igazi küzdelem nem is Kevin és lányok között, hanem Kevin elméjében zajlik, amiből kérdés, ki kerül ki győztesen – az pedig csak mellékterméke az egésznek, hogy ők egyáltalán életben maradnak-e.
Kevin épp uralkodó személyiségei ugyanis valami furcsa szektaként a 24-ik személyiség, a Szörnyeteg elérkezését várják, a lányokat pedig neki szánják áldozatul. Biztatóan hangzik, ugye? A helyzetet bonyolítja, hogy Kevin egyik személyisége kétségbeesett levelet ír pszichiáterének, dr. Fletchernek, így a férfi kénytelen felkeresni egy idős hölgyet, aki aggódik Kevinért, és aki egyes-egyedül lenne képes leleplezni, hiszen nemcsak pontosan lejegyezte az egyes személyiségeket, hanem fel is ismeri őket a viselkedésükről. Kevin személyiségei tehát elkezdenek hárítani és alakoskodni, miközben egymás előtt sem teljesen őszinték, és akkor még ott vannak az elrabolt lányok és az általuk felszínre hozott emlékek és érzelmek. Szép lassan az is kiderül, mi a célja a Szörnyeteget váró személyiségeknek, és mi az a veszedelem, aminek az elhárítására összeszövetkeztek a többiek ellen. Mi pedig itt már nem is tudjuk, kinek drukkoljunk: Kevin valamelyik énjének, a lányoknak, vagy a pszichiáternek ebben a feszült, és előre látható módon hamarosan robbanó patthelyzetben. Na ez egy olyan alap, amire olyan fogvacogtató, feszes, moziszékbe szögező thrillert lehetett volna felhúzni, hogy ihaj.
Hogy mi kellett volna hozzá? Egy jó forgatókönyv.
James McAvoy alakítása ugyanis remek, még a közepesnél rosszabb magyar szinkronnal is szinte hátborzongató. Van például egy olyan jelenete dr. Fletcher irodájában, amikor kapkodtam a levegőt a feszültségtől, pedig igazából nem is látunk mást, csak az arcát, miközben a nő beszél hozzá. Egyszerűen zseniális. Ahogy azonban a film felvázolja az alapokat, majd lassan eltelik az első óra..., majd másfél..., és valahogy meg kéne oldani a szituációt, ehelyett azonban az egész film (valóban) széttörik, darabokra hullik, a vége pedig komolyan vehetetlenül gagyi.
Azt hiszem, Shyamalannak van érzéke a forgatókönyvíráshoz, de nagyobb zseninek gondolja magát, mint amekkora. Erről a filmről üvölt, hogy ha lett volna mellette egy-vagy két olyan, dramaturgiához jobban értő, erősebb kezű, jobb szemű supervisor író, aki rámutat a történet hibáira, akkor a film akár jó is lehetett volna. (De még mennyire!)
Egy bizonyos ponton ugyanis Shyamalan érezhetően elveszti az irányítást a történet fölött, amikor pedig megbiccen az egész, pánikba esik, kapkodni kezd, és előhúz egy csomó érdektelen és unalmas trükköt. Demagóg, szájbarágós jelenetek, teljesen fölösleges paráztatás, olyan logikátlan döntések a szereplők részéről, amitől a néző nem szánni kezdi őket, hanem inkább csak felröhög – és amikor azt hinnénk, hogy ennél már nem lehet rosszabb, mindent elönt a vér (totál hatástalanul). És mindezek mellé Shyamalan végül még valami bizarr, természetfölötti-szerű, nem is teljesen érthető izét is bevet kvázi magyarázatul, hogy a filmélmény végképp tönkre legyen vágva. A film pedig csak nyúlik, nyúlik, nyúlik, túlságosan hosszú (két óra!), a végére pedig odabiggyeszt egy olyan fölösleges és nárcisztikus, egy saját filmjére visszautaló belső poént, amitől úgy érzi a néző, hogy bevittek neki egy utolsó gyomrost.
A film ráadásul nagyon pongyolán és furcsán kezel egy olyan kérdést, ami szerintem jóval nagyobb odafigyelést érdemelne: a családon belüli erőszak témakörét. Casey azért képes megérteni és ezáltal ellen állni Kevinnek, mert hasonló traumákat élt át, mint ő. A kivitelezés azonban nemcsak hogy kiszámítható és didaktikus, de a megfelelő feloldást is elkerüli: sem a bántalmazóvá váló Kevin, sem a Casey-t gyerekkorában abuzáló felnőtt nem kap megfelelő lezárást, büntetést, ami szerintem egy ilyen filmben pedig elkerülhetetlen volna. Legalább az egyik szálnál éreznünk kellett volna valamiféle erkölcsi elégtételt. Persze a sok hülyeség között ez egy elenyésző észrevétel.
Nagyobb csalódás, mintha csak simán pocsék volna
A Széttörve vetítésének végén a sor, amiben ültem, egy emberként röhögött. És azt kell mondjam, teljesen jogosan. A film ráadásul sokkal nagyobb csalódás, mintha csak simán pocsék lenne: jól kezdődik, egészen magasba emeli az elvárásainkat, aztán teljes lendülettel lerúg egy iszonyú, még annál is hosszabb lépcsőn, nézi, ahogy végigszánkázunk rajta, és biztos ami biztos, utánunk is köp. Különösen fáj látni azt, hogy James McAvoy egyébként briliáns alakításából hogyan válik a rossz könyv és az erőtlen rendezés miatt önmaga paródiája. Fáj belegondolni, hogy hány ember ideje, energiája, pénze és karrierlehetősége ment rá erre a filmre, amit igazán könnyen meg lehetett volna menteni. Csak egy jó befejezést kellett volna írni a remek kezdéshez. De hát… biztos majd legközelebb.
