Vranik Roland harmadik nagyjátékfilmje, Az állampolgár január végén kerül majd a mozikba, mégis már most nagy érdeklődés előzi meg. Nem is alaptalanul: az Állampolgár ugyanis nemcsak aktuálisa miatt érdekes (ami egyébként véletlen egybeesés, Vranik a forgatókönyvet még jóval a hazánkat is érintő menekültkrízis és az azt követő gyűlöletkampány előtt írta), hanem mert a szereplők maguk is okkal hagyták el hazájukat.
Mi a Menedék - Migránsokat Segítő Egyesület által szervezett filmklubon, premier előtt láthattuk, a vetítést követően pedig migrációkutatók, civilszervezetek szakértői, valamint maga a rendező beszélgettek a filmről, valamint a Magyarországon élő menekültek és bevándorlók helyzetéről.
A film főszereplőjét, Wilsont alakító dr. Cake Baly Marcelo például Bissau-Guineában nőtt fel, 14-15 évesen pedig már katonáskodnia kellett az országában kitört függetlenségi háborúban. Magyarországra egy ösztöndíj keretében érkezett a nyolcvanas évek végén, hogy közgazdaságtant tanuljon, jelenleg a BKV-nál dolgozik. Családja, két gyereke és devizahitele is van, Marcelo tehát pontosan tudja, milyen külföldiként egy teljesen idegen országban, egy ismeretlen kultúrában felépíteni egy új életet és beilleszkedni. Ráadásul feketeként.
Nem is véletlen, hogy ő alakítja a fimben Wilsont, aki menekültként érkezik Magyarországra, miután feleségét megölték, a két lánya pedig eltűnt a háborúban. Bár ezekről nem beszél, de elejtett mondatokból tudni lehet, hogy a háborúban kemény dolgokat élt át.
Magyarországon viszonylag jól beilleszkedett: évek óta dolgozik egy élelmiszerüzletben, mint biztonsági őr, jól beszél magyarul, és a nyolcadik kerületben (ahol egyébként a valóságban is sok bevándorló él) jó kapcsolatot ápol az ott élő magyarokkal. Egyedülállóként lakik albérletében, ahová időközönként olyan menekülteket fogad be, akiknek nincsenek hivatalos papírjai, magyarul illegálisan tartózkodnak az országban. Így kerül hozzá a fiatal perzsa lány, Shirin, aki azért jött el az országból, mert teherbe esett egy olyan férfitől, aki nem vállalhatja fel. Magyarországon elutasítják menekültkérelmét, de mivel nem mer visszamenni hazájába, papírok nélkül próbálja meghúzni magát az országban, pontosabban Wilson lakásában és itt is szüli meg orvosi segítség nélkül a gyerekét is. Mindeközben Wilson elkezd járni Marihoz, a nyugdíjas történelemtanárhoz, hogy felkészüljön a következő állampolgársági vizsgára, mert az eddigieken sorozatosan megbukott. Egy ideje nagyon szeretne magyar állampolgárságot, ez pedig különösen fontossá válik, amikor elhatározza: úgy menti meg Shirint a kitoloncolástól, hogy elveszi feleségül.
Ha azt gondolja, hogy ez a film egy újabb tipikus menekültdráma, ami jellemzően az utóbbi évek Európát érintő menektültkrízisét dolgozza fel, akkor téved. Nemcsak mert Vranik alkotótársával Szabó Ivánnal, aki a forgatókönyvért felelt, már több mint három évvel elkezdtek foglalkozni, ennél fogva egy teljesen más perspektívából mutatják be, milyen menekültként élni valahol; hanem mert a filmje – túl azon, hogy nagyon kompakt –dinamikus is: nemcsak a nyomasztásban, hanem a humorban is erős, ráadásul a menekültkérdést különböző szemszögekből közelíti meg. Vranikot nem a menekültkrízis, sokkal inkább a menekülttáborokból érkező emberek újrakezdése érdekli. Különálló és mégis kapcsolódó sorosokat mutat be, ezeken keresztül pedig nemcsak érzékenyít, hanem pontosan reflektál a hazai bürokrácia szövevényességére, a menekültkérelmek elbírálásának nehézkes folyamatára, rendszerhibákra, mint például a törvénykezésben, a szabályozásban és a gyakorlatban is előforduló ellentmondásokra, az állampolgárság megszerzésének nehézségeire, és arra is, hogy mennyire fontos a befogadottak belső motivációja a minél teljesebb beilleszkedés megvalósulásához.
Shirin története, aki Wilson mellett kulcsszereplője a filmnek, például a menekültstátusz elutasításának szürke zónájára helyezi a hangsúlyt, vagyis amikor a törvény által meghatározott kritériumoknak nem tud megfelelni a menedékkérő, és bizonyítéka sincs arra vonatkozóan, hogy hazájába visszatoloncolva valóban veszélyben lesz az élete. Shirin esete erre kiváló példa, hiszen származási országában, Iránban ő "megesett" nőnek számít, aki a törvényen kívüli gyerekével együtt egyértelműen szégyent jelent a családra. Ilyen "vétségért" azokon a területeken, ahol a régi tradíciók határozzák meg a mindennapokat, a családtagok akár becsületgyilkosságot is elkövethetnek ellene. Azt gondolnánk, hogy ez elég indok arra, hogy a nő menedékkérelmét elfogadják, de nem: a törvény értelmében csak az kaphat menekültstátuszt, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, vagy politikai meggyőződése miatt üldöznek hazájában, vagy az ilyen üldöztetéstől megalapozottan fél.
De nem kell mindent elhinni, amit a filmben látunk
Bár tényleg előfordulhat, hogy valakit annak ellenére is visszaküldenek a származási országába, hogy az számára veszélyes lehet, de fontos kiemelni, hogy ha a terhes Shirin a valóságban folyamodott volna menekültstátuszért, akkor – ha menekültként nem is fogadták volna el, de –oltalmazott státuszra nagy eséllyel jogosult lett volna.
A készítők, - a forgatókönyvet Szabó Ivánnal írták közösen, bár alapos kutatómunkát végzett a témában, Shirin esete kapcsán több ponton is sarkít, ami valahol érthető, hiszen dramaturgiailag így működik jól a film. Másrészt viszont eléggé zavaró egy olyan alkotásnál, ami a hitelességre épít, harmadrészt pedig csak még komorabbra festi az amúgy sem pozitív képet, ami jellemző Magyarország menekültpolitikájára.
Az viszont, hogy a lány története nem teljesen valósághű, nem kizárólag filmes húzás: mint Vranik elmondta, a főszereplők történeteivel megkereste azokat a hivatalos szerveket, amelyek nap mint nap menedékkérők eseteivel foglalkoznak, de meglepetésére tőlük sem tudott egyértelmű és egybehangzó válaszokat kapni a felmerült kérdésekre.
A Menedék Egyesület igazgatója, Kováts András is egyetértett azzal, hogy a menekültekkel kapcsolatban tényleg nagy a káosz a velük foglalkozó hivatalokban, és a státuszok elbírálása helyenként esetleges, mint ahogy az is, hogy ki kapja meg (sikeres vizsgával is) az állampolgárságot és ki nem. Sántha Hanga, a Migrációkutató Intézet kutatója hozzátette, nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy az elbírálásokat nem robotok, hanem emberek végzik, akiknek érzelmeiket, tudatos és tudattalan percepcióikat kell a törvénnyel társítani, vagyis a menedékkérőnek valahogy bizonyítani kell, hogy valóban az, akinek mondja magát, és hogy a története igaz. Ez pedig egyáltalán nem egyszerű: "Ha például valaki azt mondja, hogy Szíriából érkezik, akkor rendelkezni kell olyan tolmáccsal, aki biztonsággal meg tudja állapítani, hogy a menedékkérő valóban azt az arab dialektust beszéli-e, ami Szíriában használnak" - magyarázza Sántha, és ezzel egy kicsit rálátást kapunk az elbírálás egyéb vetületeire is. Vagyis, hogy az emberi sorsok felett döntő hivatalnokok sincsenek könnyű helyzetben, ahogy minden egyes menedékkérő története más és más, amikre nem lehet sémákat alkalmazni. Egy-egy eset lehet hasonló, kimenetelüket mégis számos tényező befolyásolhatja, így annyira az sem meglepő, ha egyes hivatalnokok másként ítélték meg azt (a filmben is felmerült) kérdést is, hogy egy jogtalanul tartózkodó személyt tényleg meg lehet-e menteni egy magyar állampolgárral kötött házassággal a kitoloncolástól vagy sem.
Az Állampolgár nem foglal állást
Vranik filmjének egyik értéke az árnyalt kép bemutatása mellett, hogy nem próbálja meg az egyik vagy a másik oldalra állítani a nézőt, vagyis úgy ábrázolja az integrációt, ahogy arra alapvetően is kellene tekinteni. Vagyis: hogy a beilleszkedés sikere vagy kudarca sosem csak az egyik résztvevőn múlik. Lehet ugyan a felelősséget a befogadóországra vagy a befogadottra tolni, de az nem fogja segíteni az integrációt, hiszen épp úgy szükség van a befogadott aktivitására, szándékára, hogy megismerje az új ország kultúráját, mint ahogy a befogadó országnak is biztosítania kellene a beilleszkedéshez szükséges feltételeket (nyelvoktatás, munkahelyek stb.).
A film alkotója vékony jégen táncol, amikor azt feszegeti, hogy a nagyon eltérő kultúrákból érkezettek vajon képesek-e a teljes integrációra, és hogy a magyar társadalom befogadókészsége vajon elég nyitott-e ahhoz, hogy mindez meg is valósulhasson. De Vranik nem esik túlzásokba és finoman, de jól érzékelteti, hogy bizony ez nálunk még csak nagyon keveseknek sikerül, és nem azért mert a befogadottak nem tesznek meg ezért mindent.
Hassan Hedil, a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület interkulturális közvetítője saját tapasztalatból merítve azt mondja, hogy szerinte a beilleszkedés egy bizonyos pontig megy, de a nagyon eltérő kultúrák valóban tudnak az utolsó (és sokszor áthidalhatatlan) akadályai lenni a tökéletes beilleszkedésnek. Ezek a koccanások megjelennek a filmben is, például Wilson és a magyar Mária kapcsolatában, vagyis rendre előjönnek olyan konfliktusok, amelyek egyértelműen az eltérő kulturális szocializációjukból erednek. "Wilson, bármennyire is beilleszkedett, integrációja csak akkor lenne száz százalékos, ha teljesen megreformálná a gondolkodásmódját és hátat fordítana a saját hazája hagyományainak. Hiszen bármennyire is igyekszik, alapvetően más a gondolkodásmódja, értékrendje mint a magyar Máriának" - mondja a palesztín származású Hassan, aki 20 éve él Magyarországon, és 10 éve állampolgár, ami szülei számára is legalább olyan fontos volt, mint Wilsonnak. Főleg emocionális okokból.
A szakértők szerint az állampolgárság nemcsak egy dokumentum, hanem annál sokkal több.
"Fontos értéket képvisel sokunk életében, hogy papíron is elismerte a magyar állam, hogy márpedig mi is része vagyunk a magyar nemzetnek" - mondja Sántha, aki maga is menekültként érkezett Romániából Svédországba 1989-ben, ahol 20 évig éltek. Egy évvel ezelőtt egyszerű bevándorlóként költöztek Svédországból Magyarországra, és erre a szituációra a gazdasági migráns kifejezést talán még kormánypárti szaklapok sem tudnák ráhúzni.
A film nemcsak pártatlan marad, amikor a beilleszkedés nehézségeire utal, de pontosan reflektál a migráció további meghatározó elemeire is. Ilyenek például a személyes motivációk, amelyek nemcsak az elinduláshoz, hanem a megérkezéshez is szükségesek. A megérkezés alatt pedig azt értjük, amikor a menekült elkezdi az életét ott, ahol regisztrálták és ahol megkapta a menekült státuszt. Ez pedig sokszor nem az az ország, amit ők célba vettek.
A menekültek nagy része ugyanis véletlenül keveredik ide, mert itt regisztrálják először, ami az európai törvények értelmében arra kötelezi őket, hogy itt is kell maradniuk. Sokan tovább próbálkoznak és elhagyják az országot, de vannak, akik itt kezdik el az új életüket: megtanulnak magyarul, itt járnak iskolába, itt dolgoznak, itt szereznek új barátokat, és általában ekkor születik meg bennük az a motiváció is, hogy magyar állampolgárokká szeretnének válni.
"De sokuk pont a társadalmi közeg miatt hullik ki"
Ezt már Szántó Diana kulturális antropológus, az Artemisszió Alapítvány elnöke mondja, aki a szervezet munkatársaival együtt főleg a menekültek és a bevándorlók beilleszkedését segíti.
"A rendszernek van egy olyan rücskössége, ami miatt nem tudnak megtapadni az ideérkezők, sokszor még nagy igyekezetük ellenére sem" - mondja Szántó. Ez pedig megnyilvánul olyan alapvető életkezdési helyzetekben mint a munka- és albérletkeresés: utóbbi például különösen nehéz a menekültek számára. Amit a filmben látunk, az a valóságban is létező hozzáállás: egy "egzotikus" külsejű külföldivel még oké egy haverkodó kollegális viszony, de ha már egy családtagunkkal kezd el járni, akkor a kedves idegenből könnyen lesz migráns, akivel jobb lesz inkább vigyázni.
De a film nézése közben érdemes figyelni a saját reakciónkat is, hiszen a cselekmény során akaratlanul is bekapcsolnak a percepciók, és ha a film nem is, mi biztos megfogalmazunk a mozi végére a témával kapcsolatban egy véleményt.
