Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Horváth Balázs, az Index videóriporterének kemény dokumentumfilmje, a Dizájneren hidegzuhany a drogosok és családjuk valóságából.
Ma mutatják be a CirkoGejzír Moziban Horváth Balázs, az Index videósának Dizájneren című dokumentumfilmjét, ami egy intravénás szerhasználó srác, Geri mindennapjait követi hónapokon keresztül. A filmen először a Verzió Fesztivál műsorlistáján akadt meg a szemem, és több okból is kíváncsivá tett. Elsősorban, mert érdekelt, hogyan dolgoz fel egy olyan viszonylag sokat használt, de mégis folyamatos aktualitású témát, mint a kábítószer-függőség. Másrészt az is érdekelt, hogy az újgenerációs drogok vajon csak a hatásukban térnek-e el az olyan "klasszikus" elődöktől, mint mondjuk a heroin, vagy a függőség természetét is megváltoztatják.
"Társadalmon kívüli életet élnek, egy olyan szubkultúrában, amiről ugyan szó esik, de nem látunk bele. Ez egy olyan téma, ami sok embert érint és érdemes kibontani."
Így foglalja össze a film kiindulópontját rendezője, Horváth Balázs, aki nem először nyúl kemény témákhoz. Az elmúlt években forgatott már sorozatot szipusokról, pontosabban egy testvérpárról, Dzsoniról és Diniről; de egy külvárosi erdőben élő hajléktalanok mindennapjait is végigkövethettük négy részes, Sherwood Blues című dokumentumfilm sorozatában.
Gerivel, új filmjének főszereplőjével akkor találkozott, amikor Kubiszyn Viktorral, a Drognapló című dokumentumregény írójával forgattak azokról a nyolcadik kerületi helyszínekről, ahol Kubiszyn szerhasználóként töltötte mindennapjait. Az író még a régi időkből ismeri Gerit, aki intravénás szerhasználó, de akkoriban épp tiszta volt, egy súlyos műtétből lábadozott: egy fűtetlen foglalt házban télen annyira megbetegedett, hogy kómába esett és amputálni kellett a tüdeje egy részét. Az orvosok nem titkolták előle, ha folytatja az anyagozást, nemsokára meghal: és itt kezdődik a Dizájneren.
Az ő mindennapjait, visszacsúszását és rohamos leépülését követte Horváth.
Annak, akinek az intravénás szerhasználókkal kapcsolatos filmes tapasztalatai megállnak a Trainspottingnál, vagy (szerencséjére) nem tapasztalta meg soha, milyen az, amikor egy családtagja, jóbarátja, szerelme szerfüggő, hidegzuhany lesz a Dizájneren. Készüljön rá, hogy a film nagyon erősen be fogja szippantani, ugyanis végig minimális a távolságtartás, a kamera olyan közel megy a szereplőkhöz, hogy egy idő után mi is ott ülünk velük a parkban, a Duna-parton, a Gellért hegy bokrai alatt, és amikor az egyik srác már hosszú perceken keresztül kínlódik a mocskos tűvel, a vér pedig patakokban folyik le a kézfején, nem csoda, ha a néző önkéntelenül is annak drukkol, hogy:
,,Bazmeg, lődd már be magad végre..!"
A kábítószer beadásának naturális (=egyáltalán nem laza és menő) ábrázolása egyébként visszatérő momentum a filmben, és egyben kiválóan rá is mutat a függőség lényegére: ha kell a lövés, akkor már nem számít semmi. De tényleg semmi. Az sem, hogy a pakkot milyen áron szerzi meg az illető, kit lop meg, kit ver át, mit tesz érte; az sem, hogy az anyag honnan van és milyen, az pedig már már tényleg teljesen lényegtelen, hogy véresre kell döfködnie a testét ahhoz, hogy végre találjon magán egy olyan vénát, ami még úgy-ahogy szúrható.
A szűk környezet számára a legfelfoghatatlanabb aspektusa a drogfüggőségnek, hogy a kábszer egyszerűen felfalja a személyiséget – és ami a legijesztőbb, és egyben a legfontosabb: hogy sokkal hamarabb mint a testet. Sokan ezt nem tudják, vagy egyszerűen nem akarják elfogadni, és még mindig ahhoz az emberhez könyörögnek, és arra a szerettükre akarnak hatni így vagy úgy, akit még a függőség előtt ismertek.
De a személyiségének ezt a részét ilyenkor már nagyon nehéz, vagy egyáltalán nem is lehet elérni.
Kubiszyn, aki ebben a filmben csak az összekötő volt, maga is nagyon jól tudja, milyen, amikor a függőség mélypontján az ember megszűnik ember lenni. Talán nehéz elképzelni, de minden kemény anyagosnál eljön az a stáció, amikor már csak múlthoz tapadó, távoli és üres szavaknak tűnnek az olyan alapvető fogalmak, mint morál, erkölcsi tartás, becsület és empátia; amikor már nem számítanak a magunkévá tett sztenderdek, megszűnnek létezni elvek és belső határok. Egyetlen dolog számít: megszerezni a napi adagot, még mielőtt a fizikai elvonás kegyetlen tünetei beütnek.
,,....izzadok, ráz a hideg és fájnak a végtagjaim, hallucinálok, aludni nem tudtam, csak delirálni: a kezem, ahol átvágta az ablaküveg, lüktet, mint az állat, és nincs semmi, csak a dzsuva a pecóban mindenhol..."
Ez egy idézet Kubiszyn könyvében az elvonásról, és egyben a hiteles leírása az egyetlen és fő motivációnak a függők mindennapjainak. Ekkor már megy a kattogás, de nem az eufóriáért, hanem csak azért, hogy egyáltalán működjön az a test, lehetőleg fájdalom nélkül. Mert a kemény drog így ragaszkodik az emberéhez.
A dizájnerdrogok (ahogy most hívják ezeket a sokszor szó szerint méregből összekevert narkókat) elvonási tünetei ráadásul gyakran még erősebbek, mint klasszikus elődjeiké. Ezek a drogok ma általában a szegényebb rétegek heronjai, spurijai, kokainjai, naponta újabbnál újabb verziók jelennek meg belőlük a piacon, amelyekről sokszor az elosztók sem tudják, pontosan milyen hatással lesz a használóra.
Hogy ki az a barom, aki olyat próbál ki, amiről fogalmas sincs, hogy micsoda?
Hát a vagy teljesen tapasztalatlanok, vagy a súlyos függők, akiknek már minden mindegy, csak kapjanak valamit.Egyrészt, mert a dealerek olyanok, mint a jó salesesek: a szart is el tudják adni, másrészt mert direkt rámennek a tapasztalatlan fiatalokra, meg azokra a függőkre, akiknek nincs pénzük, de emiatt annyira kétségbeesettek és annyira nulla a veszélyérzetük, hogy már bármit magukba tolnak. Általában ők az elosztók kísérleti nyulai, akik nem ritkán bele is halnak ezek kipróbálásába.
Még akkor is ha kórházba kerülnek.
Ugyanis az addiktológusok, rehabilitációs szakemberek is tehetetlenek ezekkel a teljesen ismeretlen és folyamatosan változó összetételű szerekkel szemben, így bármily bizarrul is hangzik, de visszasírják a régi kábítószereket. Ezek hatásai legalább ismeretesek voltak, így azt is tudták, hogy mit tehetnek azokért, akik túladagolták magukat. A tünetek, ahogy a drogok összetétele, hetente változnak, és ezek néha a sokat látott addiktológusokat is megdöbbentik. Gondoljunk csak arra a fiatalra, aki2014-ben meztelenül rohangált Budapest belvárosában és egy üvegdarabot próbált a végbélnyílásába dugni, vagy az egyik legbrutálisabb dizájnerdrogra, a krokodilra, aminek mellékhatásai tényleg brutálisak és visszafordíthatatlanok.
Oroszországban pusztít
A krokodil, másnéven dezomorfin a legkomolyabb függőséget okozza: míg a heroin elvonás után a kemény, fizikai tünetek 5-10 napig tartanak, a krokodil esetében ugyanez egy hónapig is elhúzódhat, ráadásul a fájdalmak annyira kemények, hogy rendszerint erősen nyugtatózzák a betegeket, hogy azok ne ájuljanak el a fájdalomtól. Nálunk ez a szer egyelőre nem túl elterjedt, nem úgy, mint Oroszország szegényebb régióiban, ahol óriási problémát jelent.
A dezomorfin egy szintetikus ópiumszármazék, amit egy sor komplex kémiai reakció után nyernek ki. Míg a heroin 6-12 000 Forintba kerül adagonként, a dezomorfint 600 Ft-os kodeintartalmú fejfájáscsillapító tablettákból, és egyéb olcsó háztartási hozzávalókból alkotják. A nevét szörnyű mellékhatásáról kapta, ugyanis a mérgező anyagok gyorsan pikkelyessé, a szúrás helyén pedig zöldessé változtatják a bőrt. Késői stádiumban a bőr szürkévé válik, majd szó szerint lefoszlik, amíg csak a csontok maradnak.
"Azt hallottam, hogy minden hernyós erre kattant rá"
- mondja Geri, aki már nem tini, ellenben olyan szerfüggő, aki mögött fiatal kora ellenére már hosszú drogkarrier áll. A dizájnerdrogok olcsósága, könnyű megszerezhetősége őt is bedarálta, így már nem speedet vagy heroint lő a szintén függő haverjaival, hanem olyan új anyagokat, mint az mdpv, a funky vagy a kati. Miközben szúrják magukat, többször is elmondják a kameráknak, meg kicsit úgy tűnik maguknak is, hogy ezek a szerek sokkal gyorsabban csinálják ki az embert. Míg a heroinnak kb. tíz év kellett ahhoz, hogy teljesen leamortizálja a használóját pszichésen és fizikailag, addig ezeknek az új szereknek elég pár év vagy még kevesebb.
"Belülről éget szét"
Próbálja leírni Geri az érzést, és úgy is néznek ki, mint akit szó szerint felemészt valami, az egyik hozzájuk csapódó srác nem lehet több negyven kilónál. Azt is tudják, hogy minden egyes pakk lutri, csak sejteni lehet, milyen lesz a lövés hatása. A filmben többször is láthatjuk, ahogy szar flasht élnek meg, két szúrás között pedig azt is elmondják, hogy tisztában vannak vele: ebbe egy napon beledöglenek. Hacsak ki nem szállnak valahogy a verkliből.
És Geri és még páran úgy döntenek, inkább kiszállnának: elvonóra mennek, mert érzik, a szervezetük nem bírja tovább. Ez a pont általában minden komoly függőnél bekövetkezik, és bár a halálfélelem lehet fontos motiváció, a legtöbbször ezek mégis csak olyan időszakos fellángolások, amik csak a következő lövésig tartanak. Nem könnyíti meg a helyzetüket az sem, hogy a rehabilitációs intézményekben gyakran hosszú a várólista, ami azt jelenti, hogy a bejutásra heteket, de akár hónapokat is várni kell. Több hónap pedig nagyon hosszú egy intravénás szerhasználó számára, ennyi idő alatt elveszhet az elszántság, másrészt ha már nagyon rossz állapotban van előfordulhat az is, hogy nem éli meg, míg sorra kerülne.
Az intézményekbe való bejutás egyik alapfeltétele, hogy a betegnek saját magának kell jelentkeznie az intézetbe, és neki kell megoldania az odajutást is az általában vidéken található rehabilitációs központokba. Ezek nekünk nem nagy dolgok, de egy olyan ember számára, akinek a napi rutinja az anyag megszerzése körül forog, óriási és sokszor kivitelezhetetlen feladatnak tűnnek. Épp ezért is ezek a feltételek: hogy csak azok kerüljenek be, akik valóban komolyan gondolják a leállást.
Geri valahogy abszolválja a feladatot, bár a várakozási idő alatt tényleg kimaxolja a drogozást, nézni is rossz, milyen eszméletlen mennyiségű anyagot lő be magának, mindig aktuális junkie társával. A film egyébként pontosan, de nem szájbarágósan mutatja be a függők életének főbb jellemzőit, mint például a junkie barátságok-sorsközösségek dinamikáját, melyek legfőbb összetartó ereje (és a szétbomlásukhoz is vezető oka) maga a közös anyagozás. Utóbbi a filmben nem jelenik meg (nem úgy, mint a téma egyik nay klasszikusában, Christiane F. önéletrajzi regényében, a Végállomás gyermekeiben), de Kubiszyn Drognaplójában is találunk arra való példát, miként fordulnak egymás ellen drogfüggő haverok.
A film egyik erőssége, hogy nagyon tisztán megmutatja, hogy a függőséget megélni nemcsak a betegnek nehéz, hanem a szűk környezetnek is emberpróbáló feladat. Egy ponton megjelenik Geri anyja, aki saját maga is mesél a fiához fűződő kapcsolatáról, arról hogy milyen egy függő szülőjének lenni, és őszintén beszél az okokról is, ami Geri drogos életútjához vezethettek. Az anya úgy viszonyul a fia addikciójához, ahogy azt csak nagyon kevés drogfüggő családtagja képes: ítélkezés nélkül, egy jó nagy adag önreflexióval. Fia hosszú drogkarrierje alatt felismerte, sőt, ami talán ennél is fontosabb, elfogadta, hogy a függőségtől más nem tudja megszabadítani a fiát, csak saját maga. Ahogy a filmben, úgy alkalomadtán feltűnik Geri életében is: nem azért, hogy győzködje, próbáljon meg leállni, hanem hogy alapvető dolgokban segítse őt: például a piszkos ruháinak kimosása, hisz erre az utcán nincs lehetőség. Amikor pedig Geri végre megkapja a zöld utat a vidéki rehabilitációs központba, ott van mellette és elkíséri – annak ellenére is, hogy már sokszor végignézhette a sikertelen kiugrási kísérleteit és az azt követő mély zuhanásokat. Mert, ahogy ő is mondja, ilyen helyzetekben egy közeli hozzátartozó már nem tud mást tenni, mint szeretni.
