Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Café Societyben ott pompázik az 1930-as évek Hollywoodja. Meg persze a gengsztereké.
Woody Allen új filmje, a Café Society egy kétségkívül jól becsomagolt nosztalgiafilm, ami visszarepíti a nézőt a 30-as évekbeli Los Angelesbe, majd tovább az akkori New Yorkba. A film a Cannes-i Filmfesztiválon nyitott, ami azért is különleges a rendező számára, hiszen ő az egyetlen a fesztivál történetében, akinek három filmjével is megtörtént már ez. De miről is szól ez a 96 perces vígjáték, mit tudott az európai városimázs-filmek után ismét hazafelé és a múltba forduló Woody Allen 45. alkotásaként? Azt már előre leszögezhetjük, hogy egy látványban és nosztalgiában töltött másfél órát!
A film rendkívül atmoszferikusan indul, már az első percben beránt Hollywood aranykorába, azokba a partykba és eseményekre, ahol az akkor elit és a filmcsillagok szorgosan megjelentek és mulattak. Eközben a film másik történetszála egy hagyományos bronxi zsidó család mindennapjaiba kalauzolja el a nézőt, amiből Allen bőven sok vicces szituációt hozott ki a tőle megszokott apró, de annál szórakoztatóbb megjegyzések elejtésével.
A Café Society fő szála kétségkívül a szerelmi háromszög, ami a film végére még bonyolultabb alakzattá válik. A háromszög egyik csúcsa a film főhőse, a kedves és naiv bronxi fiú, Bobby Dorfman,(Jesse Eisenberg), aki úgy dönt, hogy Hollywoodban próbál szerencsét. Bobbynak kapóra jön Phil bácsikája (Steve Carell), aki Hollywood és az egész filmvilág egyik meghatározó szereplője, hatalmas villájában hetente fényűző partikat tart, ahol az elit minden tagja visszajáró vendég. Bobby munkát kér (kuncsorog) nagybátyjától, aki végül felveszi irodai lóti-futi munkára, így találkozik Phil bácsi titkárnőjével, Vonnie-val (Kristen Stewart). Bobby nem is sejti, hogy a lány tabu, mivel nagybátyja szeretője, és azonnal beleszeret. Mikor a románcuk véget ér, búfelejteni visszatér New Yorkba, ahol beáll gengszter bátyja mulatójába, és magával ragadja a pezsgő és izgalmas társasági élet, amihez akkoriban mindenki tartozni szeretett volna.
Woody Allen szeret állandó színészekkel dolgozni, jelen szereplőgárdájában is akadt olyan színész, aki már nem egy filmjében szerepelt. Ilyen például a főszereplő Jesse Eiesenberg, aki most is tökéletesen hozta Woody Allen alteregóját, és nagyon jól is áll neki Bobby szerepe: a kedves naiv fiúcska, aki aztán némi jellemfejlődést követően magabiztos és sikeres szórakozóhely-üzemeltető lesz, és felépíti a saját birodalmát.
Kristen Stewart most dolgozott ugyan először a rendezővel, de hatalmas meglepetés volt számomra, mert megérdemelten kapta meg Vonnie szerepét. Bevallom, a Twilight sztárjától nem vártam túl sokat, de az első félóra után tökéletesen összeállt, miért is választotta őt a rendező: visszafogott természetessége, laza és könnyed stílusa teljesen magával ragadja a nézőt, sőt sikerül azt is elhitetnie velünk, hogy valóban ő lehet az a nő, akiért két férfi rajong, és mindkettő férfi belehalna, ha elveszítené.
A gazdag Phil bácsit Steve Carell játsza, aki meglehetősen jól hozza a feleségét megcsaló és a nála 15 évvel fiatalabb titkárnőjébe beleeső férfit. A film másik, de nem annyira fontos női szereplője Blake Lively, aki most is elképesztően gyönyörű, de valahogy ennél többet nem igazán tud felmutatni: idegennek hat a filmben, főleg a visszafogott, természetes Stewart mellett.
A film sztorijában is megállja a helyét főleg, hogy a szerelmi szálat a rendező kiegészítette egy bronxi zsidó család mindennapjaival, és még a gengszterek és az alvilági figurák vonalat is belecsempészte a filmbe. Ha nem kötne le minket az ezredik szerelmi történet, vagy a néhol kicsit butára sikerült bűnözői szál, akkor is nagy élmény a film, mert a gyengeségeit kiválóan ellensúlyozza a pazar látványvilággal. Erről nagyrészt az Oscar-díjas operatőr, Vittorio Storaro gondoskodott, emellett pedig a filmben megjelenő díszlet és ruházatok is hűen őrzik és ábrázolják a kor divatját és életérzését. A romantikus komédia zenei világát – Allen már jól ismert zenei ízlését tükrözve – ismét a 20. század elejének dzsessze fémjelzi, ami felpezsdíti a filmet, és a végére már annyira hozzászokunk, hogy a moziból kifelé jövet a csend lesz furcsa.
A Café Society tehát látványos és szórakoztató, de nem Allen legemlékezetesebb filmjei közt fogják számon tartani: nem tesz fel a karaktereivel kapcsolatos érdekes kérdéseket, csak megidézi azt a régi Hollywoodot, melynek nosztalgiája oly kelendő manapság. De Allen azért van olyan jó szakiparos, hogy mindezt kedvesen, bájosan és szórakoztatóan tegye, így ha valaki egy másfél órás időutazásra vágyik a 30-as évek csillogó Hollywoodjába, az nyugodtan befizethet rá november 10-től a magyar mozikban: megkapja.
