Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ljudmila Ulickajával beszélgettünk új regénye, a Jákob lajtorjája kapcsán szovjet utódállamok közös szótáráról, vallásról és DNS-kutatásról, erkölcsről és emigrációról. Interjú.
Ljudmila Ulickaja az orosz irodalom nagyasszonya: későn, már több, mint ötvenévesen robbant be a nemzetközi irodalomba Szonyecska című, francia nyelven kiadott kisregényével. Az írónő eredetileg genetikusként végzett, majd némi kitérő után színházi dramaturgként folytatta, csak későn váltott szépirodalomra. Prózáját a klasszikus orosz irodalom folytatásának tekintik, érett, bölcs, megfontolt stílusa és nyelvezet sokak számára szimpatikussá és befogadhatóvá teszik. Legújabb regénye a Jákob lajtorjája, mely egy huszadik századon végigívelő, több szálon futó családregény, a Magvető gondozásában, Goretity József értő fordításában jelent meg a napokban. Az írónő a bemutató kapcsán járt Budapesten, és adott interjút a Díványnak.
Ljudmila Ulickaja szövegeiből árad a figyelmes, nyugodt, anyai bölcsesség, amit a mindenségre kíváncsi, kísérletező elme derűje sző át. Klasszikusnak nevezhetjük a prózáját olyan értelemben is, hogy erős, letisztult, megkérdőjelezhetetlen etika és moralitás jellemzi az életfelfogását, amit köthetünk a kereszténységhez, de nevezzük inkább „szimplán” emberinek. Klasszikus, sőt már-már „régimódi” széleskörű képzőművészeti-zenei-irodalmi műveltsége is, melynek utalásait, finom kis morzsáit bele-beleszövi szövegeibe. Bár kritikusai (és ő maga is!) leginkább a novellát tartják erősségének, nagy erejű regényeket is írt: Magyarországon először a Médea gyermekei és a Kukockij esetei jelentek meg és tették igazán ismertté a nevét.
Dívány: Miért pont Jákob lajtorjája az új regénye címe?
Ulickaja: Jákob ugye a történet szerint elaludt, az álmában pedig egy létrát látott, ami a mennyet kötötte össze a földdel, ezen a létrán pedig az angyalok jártak fel és alá. Ez az ószövetségi értelmezés, aminek az a lényege, hogy mégiscsak van kapcsolat égi és földi világ között. A bizánci ikonfestészetben azonban van a történetnek egy másfajta interpretációja, mivel az Újszövetségben máshogy fest ez a történet, mint az Ószövetségben. Ők úgy ábrázolták, hogy a létra alján ott alszik Jákob, valahol a létra közepén pedig egy picike kis ember van, akit az angyalok megpróbálnak felfelé húzni, az ördögök pedig lerángatni erről a létráról. Ez mutatja, mennyire más az evangéliumi értelmezés: itt már arról van szó, hogy az embernek mintegy kötelessége felfelé törekednie. Eszerint minden ember előtt ott áll az a létra, amin fel kell, hogy emelkedjen, és ennek a regénynek a főhőse, Jakov példa arra az emberre, aki, bár nagyon nehéz úton, de megpróbálja megvalósítani ezt a fölfele törekvést.
A lajtorjáról nekem a generációk közti összekötő kapocs is eszembe jutott. Nora, az unoka megtalált leveleken keresztül kerül kapcsolatba nagyapjával, Jakovval.
1953 nem csak Sztálin halála miatt volt fontos év, hanem a DNS szerkezetének felfedezése miatt is. Ez pedig úgy néz ki, mint egy létra. Én úgy gondolom, hogy az egyes ember gyöngyszem egy gyöngysorban, generációk egymásra következődésében. A Jákob lajtorjája orosz kiadásának címlapján pedig éppen egy DNS kinagyított képe átható, ezzel a dupla, egymásba-csavarodó lajtorjaszállal.
Az egyik főszereplő, Nora 1943-ban született, a másik, Nora nagyapja pedig a tizenkilencedik század végén. Az utánuk következő nemzedéket is közel érzi magához, hozzájuk is szeretne szólni?
Nagyon érdekel a generációk közti kommunikáció. Eleve, az orosz irodalomban Turgenyev Apák és fiúk című regényétől kezdve fontos téma ez, és úgy érzem, én se merítettem ki ennek a regénynek a megírásával. Az alapvető felvetés ugye mindig az, hogy apák és fiúk nemzedéke között valamiféle feszültség van, illetve hogy két különböző struktúráról van szó. Az a helyzet, hogy azok között az emberek között, akikkel én érintkezem, úgy érzem, az apák és fiúk témája nagyjából kimerített téma, mert a mai szülők és az utánuk jövő nemzedék között sokkal bizalmasabb és jobb a kapcsolat, mint az megelőző nemzedékek között volt.
Az én szüleim generációját hallgatag nemzedéknek hívták, mert nem szerettek magukról mesélni, nehogy valami fölöslegeset, vagy terhelőt mondjanak. Tele voltak történelmi terhekkel és frusztrációkkal. Ugyanezt mesélték a hasonló korosztályba tartozó német ismerőseim is, nagyon hasonlóan érezték magukat, az ő szüleik is hallgatag nemzedék volt. A mai szülők és gyerekek közti határ már sokkal átjárhatóbb, áthatolhatóbb, nincs köztük ez az éles határ.
Úgy látom az arcán, nem ért egyet.
Egyetértek ebben a generációk közti bizalmi kapcsolatban, viszont én úgy látom, hogy a legfiatalabb generáció nehezebben érhető el, nem igazán érdekli a történelmi szembenézés lehetősége.
Igen, ez valóban így van.
Érdekes számomra a bibliai párhuzam, ami nemcsak ennek a regénynek a címében jelenik meg, hanem többször is felbukkant a regényeiben. Mit jelent az Ön számára a vallás, mennyire élő hitet, vagy inkább csak egy ilyen kulturálisan belénk kódolt etikai csomagot?
Tulajdonképpen nincs ellentmondás a kettő között. Az erkölcsiség is ugyanehhez a körhöz tartozik, az etika gyakorlatilag a vallás ateista megformálása. Van egy pap ismerősöm, aki szerint kétfajta ember van, de mindkettő hívő – nincs olyan hogy valaki ne hinne. Az egyik típusú ember hisz abban, hogy van Isten, a másik típusú ember ugyanennyire hisz abban, hogy nincs Isten. De ezek a látszólag egymásnak ellentmondó álláspontok egy pontban biztosan találkoznak, ami az etika első számú törvénye, amiről nem tudni, hogy ki találta föl, mert olyan régi. Ez pedig nagyjából így hangzik: ne csinálj olyat másokkal, amit nem szeretnél, hogy veled csináljanak.
Én az Ön regényeit a nagy orosz klasszikusok egyenes leszármazottjaként olvasom. Kit, kiket érez magához a legközelebb a klasszikus irodalomból?
Az, hogy kapcsolódok a klasszikus orosz irodalomhoz, nagyon jólesik, és köszönöm szépen. Egyetlen tanítómestert nem tudnék mondani… nagyon szeretem Tolsztojt. Nem szeretem, mert úgy érzem, hogy túllépett rajtam Dosztojevszkij… és nagyon szeretem az orosz költészetet.
Sokféle műfajban alkotott, írt már forgatókönyvet, drámát, regényt, elbeszéléseket. Melyik a kedvence, és mi alapján dönti el, hogy egy új történet milyen műfajba tartozik majd?
Leginkább az elbeszéléseket szeretem, de az utóbbi időben valahogy elfordult tőlem a műfaj, nem sikerülnek annyira az elbeszélések. A műfaj választása pedig… mindig az anyag kéri, követeli ki a saját formáját, műfaját.
Ebben a regényben is kikerülhetetlen a politika. Mennyire érzi egy író kötelességének, felelősségének az aktuálpolitikai fellépést?
Gyakran fordulnak hozzám ismerősök, barátok olyan kéréssel, hogy valamilyen tiltakozó levelet írjak alá, vagy mondjuk politikai elítéltekért írjak alá – ezt kötelességemnek érzem. De én ilyesfajta dolgoknak nem vagyok a kezdeményezője.
Magyarországon hihetetlen nagy népszerűségnek örvend, és ez valószínűleg szintén a politikára, a hasonló élményeinkre, közös szókincsünkre vezethető vissza. Ez mennyire érzékelhető az Ön számára itt – illetve a keleti blokk országaiban?
Abszolút egyetértek a Szovjetunió utódállamainak közös szótárával, valóban létezik ilyen. De másfelől pedig a műveimnek megvan a maguk földrajza. Első írásomat, a Szonyecskát Franciaországban adták ki először, hamarabb jelent meg itt, mint Oroszországban. Aztán következett Németország, Nyugat-Európa, majd Közép-Európa. És csak ezek után az országok után jött a Baltikum, majd az utolsó európai ország, ahol megjelentek a regényeim, Ukrajna volt… Van egy érdekes eloszlása a kiadásoknak: azok az országok, ahol a szovjet nyomás erősebb volt, ott a könyveim, egyre később jelentek meg. Én mindig úgy gondoltam, hogy a kultúra, az irodalom a politika fölött áll, de mindezt megtapasztalva azt kell mondanom, hogy bizonyos értelemben a politika mégis részt vesz a kultúra befogadásában. Ebben az évben még két nyelvre fordították le a Szonyecsát: fárszira és arabra. Ez pedig teljesen felvillanyoz: hogy úgy tűnik, a világnak ezen a távoli tájain is vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy itt van ez a csúnyácska zsidó lány, aki milyen szép történeteket ír, hasonlóan gondolkodik mint mi, meg szeretnénk ismerni…
Van-e kedvenc témája? Amiről a legszívesebben ír?
Nem kedvenc témám, hanem kedvenc gondolataim vannak. Egyik ilyen az apák és fiaik kapcsolatának megváltozása, amiről már beszéltünk. Másik, ami foglalkoztat, az emigráció kérdése, ami pár évvel ezelőtt majdhogynem ismeretlen fogalom volt, ma pedig minden országban egyike a legégetőbb kérdéseknek. Ezt is meg fogom írni valamilyen formában, de az szinte biztos, hogy nem szépirodalmi szöveg lesz.
