Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem az HBO új sorozata az első, ami azt vizsgálja, vajon mikor válik egy folyamatosan tökéletesített robot túlságosan emberivé, mikor válik a program tudattá?
A Westworld az HBO új primetime sorozata, amit kimondottan a lassan utolsó évada felé közelítő Trónok harca utódjának szántak. A történet egy olyan, elzárt területen lévő, hatalmas kalandparkról szól, ami a vadnyugat világába repíti a gazdag látogatókat. A vendégek élethű környezetben töltenek el pár napot (vagy akár hetet), ahol androidok szolgálják ki őket – és minden mocskos vágyukat. A megfelelő összegért cserébe ugyanis valóban azt tehetik velük, amit akarnak: az android nem ember, minden következmény nélkül lehet bántalmazni, szexuális kapcsolatot létesíteni vele, akár meg is ölni, míg ők nem tudják bántani a vendégeket, csak újra és újra elfelejtenek mindent, ami velük történt… Kérdés persze, mikor válik egy külsőleg-belsőleg folyamatosan tökéletesített robot túlságosan emberivé: mikor válik a program tudattá?
Már az alapanyag is érdekes: a bestseller- és blockbusterpápa Michael Crichton 1973-as, magyarul Feltámad a vadnyugat című klasszikusának újragondolásáról van szó. Crichton meghatározta mindazt, amit a kommerszről gondolunk: olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint Az Androméda-törzs, a Jurassic park, a Gömb, vagy a Vészhelyzet. Jellemző amúgy rá, hogy szereti a világtól elzárt, élettel-és halállal kísérletezgető tudósok toposzát felhozni, variálni. Az új, tévésorozattá nőtt Westworld azonban nem egyszerű remake: a rendező-társíró Jonathan Nolan (aki feleségével, Lisa Joy-jal dolgozik együtt) a híresebb báty, Cristopher Nolan testvére, de maga is évtizedes múlttal rendelkezik a filmgyártásban.
Ennek köszönhető talán, hogy mert elrugaszkodni, és saját Westworld-adaptációjában nem ragaszkodott pontról-pontra az eredeti műhöz. Hiszen azóta az ugrásszerű technológiai fejlődés új lehetőségeket, kibontható jelentésrétegeket adott a témához és a téma kérdésfelvetéséhez. Gondoljunk csak az internet elterjedésére, a webkettőre, a virtuális valóság különböző felhasználási lehetőségeire, az online játékokra és szimulációkra, stb. Megjelent olyan elmélet is, ami szerint valószínűbb, hogy egy igen valósághű szimulációban élünk, mint ennek az ellenkezője – bár ha ez így lenne, sem változtatna sokat az életünkön. Az eredeti Westworld óta nemcsak a technika fejlődött, hanem rengeteg olyan mozifilm és sorozat született, ami hasonló témákat – mesterséges intelligencia, androidok, robotok, tudat és ember etikája, stb. – boncolgatott. Ezekből gyűjtünk össze párat (a teljesség igény nélkül), hogy ha esetleg nem látta volna, megnézhesse a Westworld következő részéig.
Humans
A svéd Real Humans sorozat remake-je az AMC-n futó Humans. A történet szerinti alternatív jelenben élethű robotokat, Syntheket vásárolhatunk, akik aztán segítenek a bevásárlásban, főzésben, háztartásvezetésben, és persze némi 18 éven felüli mókára is bevethetőek, ez a csak a tulajdonostól és a program beállításaitól függ. Egy kétgyerekes apuka vásárol a családja számára egy minden szempontból tökéletes, kifogástalan Synthet, Anitát, persze csak azért, hogy elfoglalt feleségét tehermentesítse. A Synth megjelenése azonban váratlan indulatokat korbácsol fel a család különböző tagjaiban, ráadásul úgy fest, valami nincs rendben vele. Talán köze van a Synthjével együtt menekülő furcsa fiúhoz, Leóhoz…
Az amerikai-angol koprodukcióban készült sorozat főleg Nagy-Britanniában forgott, olyan remek brit színészekkel, mint az idős tudóst alakító John Hurt, az IT Crowd óta alig látott Katherine Parkinson, vagy az évekkel ezelőtt ifjú Merlinként befutott Colin Morgan. A sikeres és kiváló első évad után most indul majd a második, de a nyilatkozatok alapján, ha ezt a nézőszámok továbbra is alátámasztják, hosszú távra terveznek.
Mennyire szerettük: 10/7,5
Oh, hát ha van klasszikus az öntudatra ébredt robot/mesterséges intelligencia versus kegyetlen emberek kategóriában, az a Páncélba zárt szellem című japán mangasorozat, és Mamuro Oshii ez alapján készült animéje 1995-ből. A cím a robottestbe zárt lélekre utal - és voltaképpen az emberi húsbörtönbe zárt lélekre is. A noiros beütésű sztoriban egy 21. századi, cyborg rendőrnő ered egy Puppet Master nevezetű zseniális hacker nyomába, hogy aztán ne csak kegyetlen bűntettekkel, hanem szó szerint (szintetikus) húsbavágó egzisztenciális és filozófiai problémákkal is találja szembe magát a rengeteg golyó és lövedék között. A GitS sokszor újranézős, instant klasszikus, és már csak azért is nézze meg, mert hamarosan kijön a 2017-es verzió: élőszereplős film Scarlett Johanssonnal. Ami lehet bármilyen nagyszerű is, az 1995-ös anime zsenialitásához nem fog felérni.
Mennyire szerettük: 9/10
Szárnyas fejvadász
A Westworld egyik központi kérdése is az, vajon álmodnak-e az androidok: tervezőjük szerint nem, csak benyomásaik vannak az álmok elméletéről és létezéséről – de ez természetesen szinte azonnal megcáfolódik. Úgy tűnik, az álom képessége alapvetően emberivé tesz még egy robotot is, nem véletlenül az a címe Philip K. Dick sci-fi író regényének, hogy Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? A furcsa címek és a még furcsább sci-fi irodalom nagymesterének talán ez a regény az egyik legragyogóbb alkotása, nem véletlenül lett az alapja Ridley Scott klasszikusának, ami remek színészválasztásával, profi forgatókönyvével, és egészen egyedi atmoszférateremtésével ha lehet, még följebb srófolta az irodalmi alap nagyszerűségét.
Az a durva, hogy a Szárnyas fejvadász majd harmincöt évvel az elkészülte után sem hat régimódinak, sem képi világában, sem trükkjeiben. Ez talán annak is köszönhető, hogy nem a technikai bravúrok miatt scifi, hanem újfajta etikai-egzisztenciális problémákat és szorongásokat felvető története miatt. És a színészek: Harrison Fordba bizony itt szerettem bele. Daryl Hannah, mint dacos, gyilkos androidlány. A szépséges Sean Young, ahogy flegma szájtartással cigarettázik. És a jégkék tekintetű Rutger Hauer! Akárhányszor újra tudnám nézni. És persze ennek is jön jövőre (a ráadásul itthon forgatott) folytatása, nem véletlenül tűnt fel Harrison Ford mindenfelé Budapesten. Mit lehet erre mondani? Amiben ilyenkor mindig reménykedünk: hogy talán a folytatás is lesz olyan jó… De ilyen kultfilmeknél ez általában nem tud sikerülni.
Mennyire szerettük: 10/10
Ex Machina
Ez a film úgy készült, hogy van egy Alex Garland nevezetű, igen remek forgatókönyvíró, aki olyan scripteket adott ki a kezéből, mint A part, a 28 nappal később, vagy a Sunshine, és addig nézte-nézte, ahogy a rendezők miket hoznak össze az ő soraiból, hogy úgy döntött, ezt ő is meg tudja csinálni. Írt tehát magának egy filmet, és meg is rendezte. Azt hiszem, mindenki másnál tuti katasztrófához vezetett volna az eredmény, az Ex Machina viszont az utóbbi évek legelegánsabb, legletisztultabb krimije lett, ami, bár nem spórol a futurisztikus megoldásokkal és a CGI-vel (ahol szükség van rá), de voltaképp mégis egy három (plusz egy) fős kamaradráma.
Egy furcsa, őrült feltaláló, Nathan (a mindig remek Oscar Isaac ) meghívja paradicsomi, ám lakatlan, mindentől elzárt szigetére a fiatal programozót, Calebet (Domhnall Gleeson, nem is tudom, Charlie Weesleyként szerettünk bele először, vagy az Időről időre főszerepében), hogy segítsen neki legújabb androidja tesztelésében. A kérdés az: a gyönyörű Ava (Alicia Vikander elég hibátlan) vajon már valódi tudattal rendelkező mesterséges intelligencia, vagy továbbra is csak egy ügyes program? Caleb természetesen nem tudja magát kivonni a szépséges Ava csábítása alól, az érzelmek elszabadulnak, fülledt és szenvedélyes dráma bontakozik ki, súlyos filozófiai és lételméleti fejtegetésekkel súlyosbítva. Kihagyhatatlan.
Mennyire szerettük: 10/8,5
Battlestar Galactica (Csillagközi romboló)
A Csillagközi romboló volt az a sorozat a kétezres években, ami feltámasztotta a scifit tetszhalott állapotából: egy olyan sötét hangulatú, komoly kérdéseket boncolgató, összetett, mégis látványos és kalandos széria készült, ami beleírta magát a filmtörténelembe, legalább olyan nagy nevek mellé, mint a Star Trek, vagy akár a Star Wars.
A Battlestar Galactica egy hetvenes évekbeli sorozat újragondolt verziója. Több szálon futó történetének alapja az emberek és az általuk készített robotok, a cylonok háborúskodása: a sorozat kezdetén az emberiség látszólag már befejezte hosszú és véres háborúját az általa létrehozott mesterséges intelligenciával. Épp múzeummá készülnek avatni az őket szolgáló utolsó hatalmas hadihajót, a Galacticát, amikor a titokban megerősödött cylonok mindenkit kiirtanak a hadihajón ragadtak kivételével, akik így menekülni kényszerülnek. Az évadok alatt a cylonok nem csak „gonoszként” vannak ábrázolva, épp ellenkezőleg, egyre jobban megismerjük a motivációikat, furcsa szövetségek köttetnek és bomlanak fel, sőt, vannak olyan részek, amiket az ő szemszögükből figyelhetünk végig.
Mennyire szerettük: 10/5-7,5 (hullámzó)
A 13. emelet
Ez a film kakukktojás olyan szempontból, hogy androidok ugyan nincsenek benne, annál inkább csupán szórakoztató látványosságként épített virtuális valóság, kalandpark, ahol a résztvevők, a megírt programok nem tudnak arról, hogy nem valósak. Virtuális jelenek olvadnak virtuális jelenekbe, tudatok tudatokba, identitások kavarodnak fel és hunynak ki, hogy maga a néző se tudja már, ki az igazi , és kinek van joga jobban élni mint a másiknak. Az ugyanebben az évben kiadott Mátrix sikere sajnos tökéletesen elfeledtette ezt a technikailag talán kevésbé magas színvonalú, de remek kis filmet, aminek a kérdésfelvetését én mindig is okosabban összerakottnak tartottam, ráadásul itt (szerencsére) nem is olyan orbitális nagy blöffökkel válaszolják meg (bocsi Morpheus), mint a fent említett Wachowsky-féle klasszikusban. (Amit azért szintén imádunk, már csak a nosztalgia miatt is, de abból újrázni már csak a remek Vektor-féle paródiát szoktuk).
Mennyire szerettük: 10/7
...és a +1: a Black Mirror
A BBC semmihez nem hasonlítható, őrületes, perverz, groteszk, undorító, elesett és szánalmas, profi és tökéletes antológiasorozata, egy olyasfajta fekete tükör, amibe nem akaródzik belenézni. Címét a képernyők fekete tükréről kapta. Tökéletesen bemutatja, mennyire megváltoztatta a média az életünket, hogyan függünk tőle, csodáljuk és szolgáljuk, és hogyan hagyjuk, hogy tönkretegyen minket. Ha Orwell most élne, ezt a sorozatot írná.
A Black Mirror minden egyes epizódja más-más történetet mutat be, más stílusban, más szereplőkkel, más környezetben. Egy dolog van, ami bántóan azonos mindegyikben: bár elméletileg scifiről beszélünk, ha jobban belegondolunk, egyik történetet sem tartjuk olyan elképzelhetetlennek….
Mennyire szerettük: semennyire. Nem szerettük, hanem zavarba hozott, azt viszont egy 10-es skálán kb 12es értékben.
