Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mit keres egy buddhista tanoda az ország egyik legszegényebb régiójában, és miért érettségire gyúrnak az itt tanuló roma fiatalok szakma helyett? A Mérges Buddha válaszol.
Múlt héten mutatták be a mozikban Stefan Ludwig német rendező dokumentumfilmjét a Sajókazán élő romákról és a Dr. Ámbédkar buddhista gimnáziumról. A Mérges Buddha egyik főszereplője a gimnázium alapító tanára, Orsós János, aki az oktatáson keresztül próbál kiutat mutatni a mélyszegénységből, valamint három tanítványa, akik ezen az úton próbálnak kitörni a nyomorból. Mindezt egy olyan rendszerben, amely ugyan elkötelezettnek állítja be magát a romák integrációja mellett, de a gyakorlatban olyan kormányzati intézkedéseket hoz, amelyek pont a leghátrányosabb helyzetben élők felzárkózását lehetetlenítik el.
Mert ki akarok innen jutni!
- magyarázza Mónika, a film egyik szereplője, miért döntött úgy, hogy az Dr. Ámbédkar gimnáziumban megpróbálja azt, ami más iskolában nem ment, vagyis megszerezni az érettségit. Ekkor még ő sem tudja, hogy a kijutáshoz nem feltétlen lesz elég a bizonyítvány.
Ludwig filmje nem feltétlen a témaválasztása miatt érdekes, és azzal sem mond nagyon újat, hogy a mélyszegénység generációs spiráljából csak tanulással lehet kilépni. Az már inkább érdekes, hogy a német rendező nem áll meg a nyomor szimpla bemutatásánál, amit már olyan sokszor láttunk romákkal foglalkozó dokumentumfilmekben, sőt nem is kizárólag Orsós János szélmalomharcára fókuszál. Ő inkább a mélyszegénységből való kilépés nehézségeinek okait domborítja ki.
Ilyen például a demoralizáló környezet, a még mindig létező iskolai szegregáció, és az olyan rendszerszintű törekvések hiánya, melyeknek épp az lenne a feladatuk, hogy a romák integrációját és a leszakadt térségeket segítsék.
Kicsoda dr. Ámbédkar, és hogy jön ide Buddha?
Orsós János 10 évvel ezelőtt alapította az ország egyik legszegényebb régiójában, Borsodban, azon belül is a háromezer fős Sajókazán a Dr. Ámbédkar Buddhista Gimnázium, Szakképző Iskola, Speciális Szakiskola, Felnőttoktatási Általános Iskolát. Tíz éve a buddhista Dzsaj Bhím közösség, a Soros Alapítvány, egy londoni és egy innsbrucki alapítvány támogatásából tartja fent magát az intézmény, a célja pedig, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű fiataloknak (16-23 éves korig) segítsen befejezni a tanulmányaikat. 2007 és 2015 között száznál többen végeztek különböző szinteken, az iskolában nappali és esti tagozatra is van lehetőség. Jelenleg összesen kb. 210 tanulójuk van. Az iskola korábban négy telephellyel működött, de többet be kellett zárni.
Orsós maga is buddhista, vissza-visszajár Indiába, ahol állítása szerint nem csak a buddhizmusra talált rá, hanem önmagára is. Innen jött az ötlet is, hogy az indiai Bhimrao Ámbédkar nyomán nevezzék el az iskolát. Ámbédkar az érinthetetlenek kasztjába született: ez Indiában a társadalmi hierarchia legalját jelenti. Az ortodox hindu vallás szigorú kasztrendszere szerint az ebbe a kasztba születők nem tanulhatnak, csak mások szolgálatával vagy fizikai munkával foglalkozhatnak. Ámbédkar azonban rendhagyó módon, egy gazdag maharadzsa jótékonyságaképp lehetőséget kapott, hogy tanuljon, majd külföldi tanulmányokat is folytathasson. Visszatérve Indiába áttért a buddhista hitre, később ügyvéd, polgárjogi aktivisita és végül miniszter lett. Története a mai napig példaértékű a legnehezebb sorsúak számára.
A neten futott bele a magyar valóságba
Mint a film rendezője, Stefan Ludwig az Indexnek adott interjúban elmondta, éppen új filmtémát keresett, amikor kezébe akadt egy cikk Orsós Jánosról, a dr. Ámbédkar gimnázium alapítójáról, aki hátrányos helyzetű roma fiataloknak nyújt segítséget a magasabb iskolai végzettség megszerzéséhez. Leveleztek, majd meglátogatta Sajókazát, és ugyan csak három napra tervezte a magyarországi látogatását, de akkora hatással volt rá a borsodi falu, hogy végül három évet maradt, és még magyarul is megtanult. A kezdeti lépések nem mentek annyira könnyedén, ugyanis Orsós ódzkodott, hogy filmet forgassanak róla, az iskoláról, és a településen élő romákról. Végül a közösség is befogadta a rendezőt, aki jóformán velük élt: így a film nemcsak tessék- lássék módon mutatja be a három fiatal, Amál, Feri, Móni, és rajtuk keresztül a javarészt mélyszegénységben élő cigány közösség mindennapjait, hanem egészen intim közelségbe hozza a szereplőket és az ő kisebb-nagyobb örömeiket, problémáikat. A film ritka erénye, hogy jól egyensúlyozik: nem billen el sem a hatásvadász nyomasztás irányába, de rózsaszínre sem festi az iskolában zajló munkát; a szereplőket sem állítja be sem magatehetetlen áldozatoknak, és Orsóst, a film kulcsszereplőjét sem magasztalja az égbe.
Azt se mondhatjuk, hogy Ludwig túlzásokba esett és túl sötéten festette le az ott élő cigányság jövőjét, amiből egyszerűen levonható egy nagyobb általánosítás is. Pedig bírálták ezért a rendezőt, mondván, felsorakoztathatott volna több pozitív példát is a filmben. De Derdák Tibor, aki szociológus-politikusból lett tanár, és jelenleg az iskola igazgatója, azt mondja: ez épp így jó, ahogy van. Teljesen reális, hogy a három szereplő közül végül csak egyikük teszi le az érettségit, ez az arány elég jól tükrözi az iskola statisztikáját, ahol a tanulók negyede jut el az érettségig.
Persze a nézőknek talán emészthetőbb lett volna egy pozitívabb végkifejlet, de az már a valóság kiszínezése lett volna, Orsósék pedig nem kergetnek illúziókat. Az alapító szerint akár kétszáz évnek is el kell majd telnie ahhoz hogy a faluban a mélyszegénység körforgása megszűnjön, és az itt élő családok leszármazottai egy másfajta minőségű életet tudjanak élni. Mi magunk vagyunk felelősek a sorsunkért, mondja a filmben többször is Orsós, és ezt a szemléletet próbálja átadni tanítványainak is.
A film azért azt sem titkolja, hogy nem minden kizárólag az egyénen múlik.
És bár a hazai közgondolkozásban a cigányság alulképzettségét (ami messze elmarad az országos átlagtól) gyakran összemossák az emberi lustasággal, a fő okok ennél azért jóval összetettebbek, és jó pár évtizeddel korábbról erednek. Hogy pontosabbak legyünk: a cigányok és a többségi társadalom közti különbség a rendszerváltás óta növekszik, folyamatosan. A film ugyan erre nem tér ki, a mélyebb megértéshez pedig azért jó tudni, hogy a cigányság lemaradása honnan is datálható. Ez amúgy a szocializmus végére esik, amikor a nagyipar bedőlésével tömegesen szűntek meg a munkahelyek. A folyamat legnagyobb elszenvedője egyértelműen a cigányság volt, ugyanis, - nagyon dióhéjban megmagyarázva -. a munkáltatók tőlük váltak meg leghamarabb az első nagy leépítéseknél, mivel a romák többsége már akkor is az ország leghátrányosabb helyzetű, északi és keleti részein élt, sokuk falvakból ingázott a munkahelyükre, plusz költséget jelentetve a vállalatoknak, és nem utolsó sorban ők voltak a legképzetlenebb munkaerők is. Nem kellett csak pár évnek eltelnie és a romák munkaerő-piaci helyzete lényegesen megváltozott: általánossá vált köztük a munkanélküliség, így már nemcsak a jövedelemkieséstől szenvedtek, hanem egyben elvesztették az egyetlen integrációs kapcsot is.
Társadalmi leszakadásukban már akkor is közrejátszott az oktatás hiánya: a romák között csak majd száz évvel az általános tankötelezettség bevezetése után kezdett el terjedni az írás-olvasás tudása, vagyis csak az államszocializmus évei alatt kezdtek el csatlakozni az oktatáshoz. De már ekkor sem voltak számukra felzárkóztató programok, pedig sok roma gyerek először csak az iskolában találkozott az oktatási rendszerrel. És ezzel el is érkeztünk a romák felzárkózásának egyik alapproblémájához, az iskolai szegregációhoz, ami onnantól kezdve jelent problémát, mióta egyre több roma gyerek került be az iskolai rendszerbe.
A folyamat nagyjából úgy nézett ki, hogy minél több roma gyerek ült be az iskolapadba, úgy nőtt azok aránya, akiket az erre felkészületlen oktatási rendszer inkább átirányított az enyhe értelmi fogyatékkal rendelkezőknek fenntartott kisegítő osztályokba. Vagyis felzárkóztatás helyett elkülönítést kaptak azok a gyerekek, akik hátrányos helyzetű családokból érkeztek. Ez pedig nem eltüntette a különbségeket, hanem épphogy generálta azokat.
Mindez nem most történt, de még ma is ezzel küzdünk, csak már nem hívják nevén a gyereket, hiszen elvileg ma Magyarországon nem létezhetnek kisegítő osztályok. De ettől még vannak jócskán olyan helyek, ahol külön osztályba különítik a ,,problémás", ,,reménytelen" , más szóval a roma gyerekeket – mint ahogy azt tették a pár éve nagy vihart kavart esetben is, Gyöngyöspataion, a Nekcsei Demeter Általános Iskolában.
Ahol pedig nincs szegregáció, ott van közömbösség: ezekben az iskolákban ugyanis egyszerűen figyelmen kívül hagyják a lemaradt diákokat. A filmben Orsós János meséli el, hogy az egyes tanintézményekben a gyerekek valahogy úgy jutnak el a hetedik-nyolcadik osztály magasságába - és az most mindegy is, hogy túlkorosan-e vagy sem -, hogy olvasási nehézségekkel küzdenek, hogy nem ismernek fel betűket.
A borsodi tanodába belépő diákok zömének tudásszintje is messze elmarad az elvárttól (pedig ők is iskolában töltöttek 8-9 évet), így felzárkóztató órákkal, feladatokkal próbálják áthidalni a lemaradásukat.
De van, amikor akkora a lemaradás, hogy hiába a speciális tanoda igyekezete.
Ezek a fiatalok egyszerűen kiesnek az oktatási rendszerből, úgy nőnek fel, hogy nem lesz semmiféle használható végzettségük, így az esélytől is elesnek, hogy kiszakadjanak a falu gettójából. De a felzárkózást, a tanodában való megkapaszkodást az is nehezíti, hogy egy ilyen zárt világban, ami jóformán lehasadt a többségi társadalomról, egészen mások a hétköznapi életet alakító értékrendek. A filmben is láthatjuk, ahogy az idősebb generáció nem érti, mire való a több éves tanulás, aminek a végén még szakmát sem kap a gyerek. Sokszor a család, a szülők beszélik le a fiatalt a továbbtanulásról, mert úgy gondolják, hogy az alatt az idő alatt akár pénzt is kereshetne a közmunkával.
Ami viszont tartósan szegényen tartja a szegényeket.
Orsósék, bár mindent megtesznek, mégis nehezen tudják felvenni a közmunkával a versenyt: ami jóformán csak az éhenhaláshoz elegendő fizetéssel jár, mégis nagy értéke van, mert a falusi romák számára ez jelenti az egyedül jövedelemforrást. Pedig az igazgató és a buddhista tanár sokszor személyes toborzásokat is tart, egyenként próbálják meggyőzni a fiatalokat és a szülőket arról, hogy a jövőt nézve kifizetődőbb ha a gyerekek tanulnak még pár évet. De csak kevesen jutnak el az érettségiig: a film három főszereplőjéből is csak Mónika tudja átvenni a bizonyítványt, és még így is csak kínkeservesen talál magának munkát.
Az ő példája jól mutatja, hogy nincsen a foglalkoztatásban egy olyan rendszer, amely hatékonyan alásegítene a Mónikához hasonló, hátrányos körülmények közül érkező romákon (vagy akár nem romákon), akik minden lemaradásukat legyőzve magasabb iskolai végzettséget szereznek. Teljesen érthető, ha ezek az emberek kiábrándulnak, amikor különböző indokokkal elküldik őket, vagy olyan elvárásokat támasztanak velük szemben, amiknek teljesítését anyagi korlátaik lehetetlenné tesznek.
Miért nem tanulhatnak szakmát?
Orsósék egyértelmű célja, hogy a szegregált településekről jobb munkahelyekre és a felsőoktatásba juttassák a fiatalokat, de a sikerélmény egyelőre még kevés. Nem meglepő, hogy a filmben is megfogalmazódik a kérdés: nem lenne az hatékonyabb, ha az érettségi mellett használható szakmát is kitanulhatnának a diákok. A kutatások azonban egyértelműen azt bizonyítják, hogy hosszútávon egyedül az Orsósék elképzelése lehet megoldás, hiszen a romák 90%-ának iskolai végzettsége olyan alacsony, amellyel nagyon nehéz tartós és legális munkát szerezni a mai magyar munkaerőpiacon.
A dr. Ambédkar.iskola esetében azonban a sikert nem csak az érettségik számával szabad mérni, hiszen már az ott töltött idő is formálja a diákokat. Erre jó példa Amál esete, aki – bár még nem szerezte meg az érettségit és nehezen megy számára a tanulás –, mégis úgy tűnik, megtalálta a maga útját, egyenesen ki a gettóból. Jelenleg Budapesten él, dolgozik, és egy színi csoportban játszik. A szüleivel eleinte nehéz volt megértetni, miért fontos számára a tanulás, de mára elfogadták a döntését, és mint a filmben ő maga elmondja: a tanodának hála vannak tervei, elképzelései az életre.
