Bán Zsófia Turul és dínó című esszékötete történetekkel és képekkel teli táska, amely most került elő a szekrényből, és nem tudjuk eltenni.
Bán Zsófia idén megjelent, kissé rejtélyes című Turul és dínó című könyve egy magyar nyelven viszonylag szerény hagyománnyal rendelkező műfaj, a személyes esszé kereteibe illeszkedik. A keret kifejezés itt többszörösen fontos, hiszen nemcsak a kötetnek ad szép és távolító keretet a nyitó- és záródarab berlini vonatkozása és az elhunyt barát, Svetlana Boym alakja, de a szerző többször hivatkozik George Lakoff amerikai nyelvészprofesszorra is, aki leginkább a „framing”, vagyis keret-elméletről ismert. Eszerint a metaforák, amelyek minden nyelvben magától értetődően vannak jelen, nemcsak szóképek, hanem alapvető egységei mindennek, ami meghatározza a gondolkodásunkat. Tehát a képekben ugyanúgy ott vannak, mint az érzelmekben vagy az elméletekben. Bán Zsófia kötete mintha ezen működések megfejtésére törekedne a válogatásban, amely a kötet alcíme szerint (Jelenetek a képek életéből) a képek emlékezet- és kultúrtörténeti jelentőségét állítja középpontba. Valójában azonban ennél jóval többre vállalkozik: kortárs és történeti képeket és kultúrtörténeti paradigmákat egymás mellé olvasva töpreng azon, milyen hatással van egymásra nyelv, társadalom, kultúra és politika, és ennek milyen – belátható avagy beláthatatlan – következményei lehetnek a személyes és a közösségi identitásokra.
Látványos játékok
Bán írásai kifejezetten politikusak, ahogyan a korábbi – értekező és szépirodalmi – művei is azt állítják, hogy a személyiség alapvetően és meghatározottan politikus. Ugyanakkor a siralmasan műveletlen, közhelyekben és féligazságokban tobzódó magyar közbeszédhez képest üdítően azok, mármint politikusak. Nem ítélkeznek, hanem mérlegelnek, nem elrejtenek, hanem felfednek, nem kiabálnak, hanem érvelnek.
A kötet első harmadában személyesebb hangvételű esszék olvashatók, a másodikban hosszabb elemzések elsősorban Nádas Péter, Lengyel Péter (vagyis a magyar prózafordulat jelentős figurái) irodalmi, és Forgács Péter képzőművészeti munkáiról. A kötet utolsó részében kapnak helyet a sajátos, a szerző számára is ismeretlen műfajú "demo-kritikák", amelyek tulajdonképpen a Mozgó Világ számára 2012-2013-ban írt szubjektív tüntetés-beszámolókat jelentik.
A kötet egyik legizgalmasabb írása az Augusztusi láz – „Hát végre!” (Látványos játék a mai időkből) című írás, amely az elő világháború kitörésének idejét – 1914 augusztusát – hasonlítja össze a száz évvel későbbivel, s amelynek kiindulópontja az, hogy mi köze van a trónörökös lelövésének a Nagy-Magyarország matricával száguldozó, náci motoroshoz. Mozaik-, vagy még inkább kaleidoszkóp-szerűen forgatja a szerző a történelmi, irodalmi, kultúra- és látványtörténeti példákat, amelyek aztán kirajzolják a társadalom és technológia egyszerre rémisztő és varázslatos egymásra utaltságát. Hallatlanul izgalmas, hogyan kapcsolódik egymáshoz a magazinkultúrával egyre erőteljesebbé váló képfogyasztás és a Kodak fényképezőgép 1914-es megjelenésének hatása, amely „demokratizálta a képtermelést” – és amelynek egyébként még ma is érezzük a hatását. Miközben a gyerekcipőben járó technológiával a filmhíradók 1914 előtt a nagyjából békés hétköznapokat ábrázolták, a háború kitörése után a mozgókép, és általában a sajtó a háborús propaganda médiumává vált, a modernitás történetében először megmutatva, hogyan képes a tömegkultúra evidensen ideológiai tereppé változni.
Ahogyan Bán nagyon szellemesen megjegyzi, ez a darabjaiból összeálló nagy kép „az optikai tudattalan találkozása a nemzet tudattalanjával”. Ebben az esszében összeér a faji alapú eugenika vagy a gyógytorna kialakulása a társadalmi és testi tapasztalatok mediatizált és politizált tapasztalatával, míg például az Ítéletidő I. és II. című írásokban az Ítélet Nürnbergben című film a vérlázítóan rasszista aktuálpolitikai közbeszéddel, a True Detective című sorozattal, a bizonyos amerikai államokban a 20. század végéig létező kényszersterilizációkkal és a 17. századi boszorkányperekkel. Gazdag, mély, de követhető.
Dinos R US
A kötet címadó írása a szorosan értelmezett kulturális emlékezet működéséről szól, méghozzá Nietzsche A tragédia születése című írása alapján, amely szerint a modernitás nyugtalanságát az elvesztett mítoszok iránti vágy, illetve a mítoszok keresése jelenti. Bán meggyőzően érvel amellett, hogy a popkultúra képes a mítoszok után keletkezett űr betöltésére, s itt nemcsak a Star Warsra vagy Harry Potterre gondol, hanem például az amerikai gyerekek kedvenc állatára, a dinoszauruszra is. A dinoszaurusz, valódi lény lévén képes az eredet nélküli eredetiséget kitölteni az amerikai társadalmi emlékezetben – amelyet egyébként az ELTE amerikanisztika tanszékén tanító szerző már csak hivatalból is jól ismer –, miközben alkalmas arra, hogy a globális popkultúra egyik legeladhatóbb mítoszává váljon. Bán szerint Magyarországon egyedül a szélsőjobboldal ismerte fel azt, hogy a fiatalokat a popkultúra kódjaival érdemes megszólítani, ezért tehát a matricás-turulos-nemzeti rockos szalonnáci őrület, aminek egyre több fiatal válik öntudatlanul is áldozatává.
A néma tartomány
A jég, amint vastagszik című írásban György Péter hasonló műfajú kötetéről ezt írja: „Az Apám helyett olyan beszédaktus, amely létrehozza azt, amiről (vagy aminek hiányáról) beszél.” Ebben az esszében a szerző maga is leírja, hogy milyen ritka az ilyen kötet magyar nyelven, s miközben erről értekezik, maga is beszédaktus-szerűen hozza létre saját magát, vagyis a kimondásban egyszerre cselekszik is. Az angol, de akár francia nyelvterületen kifejezetten népszerű műfaj talán nálunk azért ritkább, mert a közéleti és a tudományos beszédmódok (amelyek határán ezek a kötetek egyensúlyoznak) egyaránt súlyos deficitet szenvedtek nemcsak a rendszerváltozás előtt, hanem sajnos azután is.
Barna táska, tele múlttal
A kötetet záró, korábban is említett demo-kritikák, például A bomlás virágai vagy a Nem telefontéma tüntetésekről és tiltakozásokról szólnak abból az időszakból, amikor – írom kábé négy évvel később, keserű szájízzel – még azt gondoltuk, hogy érdemes tüntetni, hogy hiába vált mindennapossá, mégis jelenthet és alakíthat valamit. A rendszer azóta csak nőttön nő, s mint a kisgömböc, mindent felfal, ami az útjába kerül – Questor, Origo, Népszabadság, csak hogy az elmúlt évek csúcspontjait említsem. Bán Zsófia rövid írásai tehát már szinte boldog, nosztalgikus fénybe vonják azokat az éveket, pedig nem voltunk boldogabbak akkor sem. Pontos, szellemes kortünetek ezek az írások, és afféle levelezőlapként működnek, hiszen kép és szöveg egyaránt kiemelt szerepet kapnak. Levelezőlapok a tízes éveknek nevezett időszakból, a szakadék széléről, amikor a ma már csúcsra járatott nyomasztás elkezdődött.
A kötet írásai azonban azt is bizonyítják, hogy a kultúra, a társadalom és a technológia nem önmagukban álló, statikus szerveződések, hanem folyton változásban és mozgásban lévő, heterogén terek. Egyik pillanatról a másikra kialakíthatják, de el is vehetik a kortársiasság, az ismerősség, az otthonosság vagy akár a jelenlét tapasztalatait. Az augusztusi láz végén van egy nagyon jó hasonlat arról, hogyan működnek a korábbi időszakokból talált képek és írások olyan kis barna táskaként, amely naplójegyzetekkel, személyes történetekkel tele kerül elő a szekrény mélyéről. Ilyen táska ez a könyv is: elsüllyedt korok, elveszett hazák és elvesztett sorsok jelenig tartó hatásáról mesél.
