24 hét: kemény film az abortuszról, ítélkezés nélkül

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Anne Zohra Berrached filmjének nagyszerűsége, hogy nem akar érvelni sem az abortusz mellett, sem ellene "csak" bemutatja, milyen szembesülni egy ilyen döntéssel.

Rég éreztem úgy egy film háromnegyedénél, hogy most bizony kurvára felállok és kimegyek a teremből. És nem azért, mert a 24 hét rossz film volna: nagyon is jó film, csak épp érzelmileg az elviselhetetlenségig felkavarja a nézőjét. Anne Zohra Berrached rendezőnő legújabb, dokumentarista játékfilmjében mindent megtett, hogy bevonódjunk a film alapkérdésének dilemmájába: a szülők megtartsanak-e egy súlyosan beteg magzatot, vagy éljenek a kései abortusz lehetőségével?

A film nem is lehetne aktuálisabb, hiszen Lengyelországban az elmúlt napok tüntetései és a látszólagos enyhülés után a kormány most mégis úgy döntött, nem veszi figyelembe a nők alapvető szabadságjogait, és kiterjesztik az abortusztörvény szigorítását, így a jövőben mind a nemi erőszakból fogant, mind a súlyosan beteg, akár életképtelen magzatokat is világra kell hozni. Ennek fényében nem meglepő, hogy a film fogadtatása – témájából adódóan – is igen vegyes, az erősen keresztény országokban pedig egyenesen heves vitákat váltott ki. A pozitív szakmai kritikák mellett többen túl provokatívnak találták mind az alkotást, mind a témaválasztást, sőt volt olyan kritika, ami egyenesen magzatelhajtós reklámfilmként emlegette (utóbbi erős túlzás, sőt, egyenesen tévedés: már csak azért is, mert a magzatelhajtás illegális terhességmegszakítást jelent, ami a filmben vázolt történetre egyáltalán nem igaz).

Berrached ráadásul – sok abortusz témájú filmmel ellentétben – képes arra, hogy ne akarjon érvelni a beavatkozás ellen vagy mellett, egyszerűen csak ítélkezés nélkül tárja fel az abortuszkérdés egyik legsötétebb szürke zónáját. A rendező a film bemutatóján úgy fogalmazott:  “Az volt a célunk, hogy bemutassuk, milyen szenvedésen mennek át a nők egy ilyen lépés választásakor. Láttatni akartuk, milyen nehézségekkel és fájdalmakkal jár a döntés meghozatala, amit éppen ezért tiszteletben kell tartani és el kell fogadni”.

A történet főszereplője, a sikeres stand-up komikus, Astrid (Julia Jentsch) és férje, Marcus (Bjarne Mädel) második közös gyermeküket várják. A film már-már csöpögően bájos családi filmként indul, de ez az idill egy csapásra szertefoszlik, miután egy rutinvizsgálat 98%-kos bizonyossággal kimutatja, hogy fiuk Down-szindrómával fog megszületni. Az orvosok tájékoztatják őket a lehetőségekről, így a kései abortuszt is megemlítik nekik. Itt kezdődik a szülők kálváriája, és a rendezői, operatőri, színészi munkának köszönhetően mi sem tudjuk kivonni magunkat a hatása alól.

De ez is volt a terv, az érzékenyítés.

Ehhez elengedhetetlen volt, hogy a film minden szempontból hiteles legyen, így a rendező és a forgatókönyvíró nemcsak alapos kutatómunkába mélyedt a témával kapcsolatban, de úgy döntöttek, hogy az egészségügyi dolgozókat igazi orvosok és szülésznők fogják alakítani a filmben. Hogy minden kérdésre választ kapjanak, nemcsak a területen dolgozó szakemberekkel interjúztak, hanem megkerestek olyan párokat is, akik a beavatkozás mellett döntöttek.

Igazolja a téma körüli hallgatást és tabukat, hogy csak két pár volt hajlandó beszélni az átélt élményekről, még ott, Németországban is, ahol a nők 90%-a dönt ilyen esetekben a terhesség megszakítása mellett. A hallgatás pedig, ami leginkább a társadalom ítélkező attitűdjétől való félelemből fakad, megnehezíti lelki gyógyulást. A szakemberek szerint ugyanis támogató környezet nélkül a beavatkozás súlyos pszichés károkat okozhat a nőknél, hiszen óriási veszteség éri őket, amit ugyanúgy fel kell dolgozniuk, mint egy természetes vetélés esetében. Ez pedig nem könnyű, tekintve, hogy a terhesség ebben a trimeszterében a kismama már érzi a magzatmozgásokat, már látta a babát ultrahangon és elkezdett hozzá érzelmileg is kötődni. A rendező és a forgatókönyvíró ezeket a részleteket sem hagyja ki, és alaposságuknak köszönhetően nem nagyon találunk a filmben olyan jelenetet, amely ne reflektálna valamilyen módon a kérdés összetettségére. És pont ezek a részletek, apró jelenetek mutatják be csak igazán a döntéshez vezető út mélységeit.

Ami eleinte úgy tűnik, nem is a főszereplők útja, hisz a sokkoló hír után Astrid és Marcus elvetik az abortusz lehetőségét, és inkább felkészülnek egy Downos baba felnevelésére. Rálátást szeretnének kapni, mit jelent ha valaki Down-szindrómával születik, szeretnének kellően felkészültek lenni, mire a második gyermekük megérkezik. Ennek jegyében, egyfajta "ismerkedési" gesztusként közös kislányukkal, Lelével elmennek Down-szindrómás fiatalok délutáni énekórájára. A találkozás után csak megerősödik bennük az elhatározás, hogy megtartják a babát ,és ezt meg is osztják a családjukkal, barátaikkal. Az első meglepetés akkor éri őket, amikor kiderül számukra, hogy nem mindenki döntene így a helyükben. 

,,Mert gusztustalan!"

Kiabálja Astrid babysittere a film egyik legerősebb jelenetében, amikor azt kérdezik tőle, miért nem akar segédkezni a szülés után a baba körül. A szülők legnagyobb döbbenetére erre az öt éves Lele is rátromfol és kimondja: ő bizony egyáltalán nem akar fogyatékos kistestvért. Nem hiába ez az egyik legfontosabb momentum az alkotásban, hiszen pár percben sűrítve jelenik meg a döntés számos aspektusa: például az, milyen hatással van ránk a szűkebb és tágabb környezet reakciója; milyen könnyedén ítélkezünk; vagy hogy épp miként feledkezünk meg arról, hogy a pár éves gyerek sok mindent megért a körülötte zajló eseményekből.

Mire mindenki elfogadja az új, Down-szindrómás családtag érkezését, egy újabb orvosi eredmény ismét felborít mindent. Az ultrahangvizsgálat ugyanis kimutatja, hogy a magzat szíve súlyos rendellenességgel fejlődik, ezért a születés után egy héttel azonnal meg is kellene műteni az újszülöttet, és még ha ez sikeres lesz is, a kisfiú egész életében orvosi kezelésre fog szorulni.

A dilemmák így újrakezdődnek, és a szülők itt már egyértelműen külön pályára kerülnek: Marcus továbbra is szeretné vállalni a gyereket, Astrid viszont egyre inkább hajlik arra, hogy ilyen nehézségekkel terhelve már inkább az abortusz mellett döntsön. A néző pedig feszengve úgy érzi, leginkább szabadulni akar ennek a döntésnek a végignézésétől. Mert a filmvásznon történő események különösen kiélezik  a témával kapcsolatos percepciókat, behatásokat, érzelmeket, amelyekkel a 102 perc alatt kénytelenek vagyunk szembenézni. 

,,Az írásnál kiemelt feladatnak tartottam, hogy mindkét helyzetet meg lehessen érteni, mindkét szereplővel, a baba megtartása mellett érvelő Marcusszal és a magzat elvetetése felé hajló Astriddal is azonosulhasson a néző" – hangsúlyozza a forgatókönyvíró, és ezzel jól sarokba is szorítja a nézőt, hiszen a film végére mi is döntésre kényszerülünk. Erre a szorongató érzésre csak ráerősít Jensch hiteles játéka és azok a jelenetek, amikor a főszereplő kinéz a kamerába, szinte nekünk szegezve a kérdést:

Te mit tennél a helyemben?

Nem mintha mások a tanácsa, véleménye, vagy a lehetőségek mérlegelése sokat segítene, mert ahogy a szülésznő is megmondja Astridnak a beavatkozás előtt: "Ez a döntés csak az öné, és ezért senki sem ítélheti el!".

Németországban ezt a döntést kizárólag az anya joga meghozni, és jóformán akár az első fájásokig meg is van lehetősége a beavatkozásra. Érthető, hogy Marcus, aki az utolsó pillanatig a gyerek megtartása mellett érvel, egy ponton össze is omlik, hisz nehéz is elképzelni egy párkapcsolatban, hogy egy olyan helyzet után, amiben az egyik fél a teljes tehetetlenségbe kényszerül, a jövőben képes legyen úgy nézni a másikra, hogy közben ne jusson eszébe, ő másként döntött volna. Különösen, ha az a közös magzat megtartása vagy abortálása.

Teljesen érthető, hogy a film végén úgy érezzük magunkat, mint akit lelkileg megerőszakoltak, de ez is volt a cél.  A film pont attól olyan erős, hogy a néző számára olyan kényelmetlenül intim közelségbe hozza a szereplők lelki vívódásait, amit eddig más abortuszdrámától még nem nagyon láttunk. Pláne nem ítélkezés nélkül. Pláne nem most, amikor itt, a 21. századi Európa közepén úgy tűnik, létezni fog olyan ország, ahol a nőktől ezt az alapvető döntési jogot is megtagadják.