Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Őrült siker lett a Netflix 80-as évek retró misztikus scifi-thrillersorozata, jön is a folytatás 2017-ben. De mit tudnak a rendező Duffer tesók, amivel ennyire betaláltak?
Azt már megtanultuk, hogy a Netflix sorozataira érdemes odafigyelni, hiszen az Orange is the New Blacktől a Kártyaváron át a Sense8ig számos remek szériát ők rendeltek be. De talán még ők se számítottak arra az egyöntetű rajongásra és lelkesedésre, amit a 2016 nyarán bemutatott Stranger Things című sorozatuk nézőkből és kritikusokból is kiváltott: az egyöntetű vélemények szerint ez volt nemcsak a nyár, de (eddig) az év sorozata is. Az elmúlt napok egyik legjobb híre pedig, hogy a Netflix végre berendelte a második szériát belőle – még ha némi üröm is az örömben, hogy leghamarabb csak 2017-ben fogjuk megtudni, hogyan folytatódik a négy kissrác, a titokzatos lány és a szörny története Tótágason innen és túl.
De mivel tud többet ez a sorozat a több száz, évente megjelenő, ma már kifejezetten magas minőségű tévés tartalmaknál, hogy szinte a megjelenés másnapján kritikák tucatjai jelentek meg róla és instant klasszikussá avanzsált? Az író-rendező Duffer-fivérek jobbára ismeretlenek voltak a filmiparban, illetve a Hidden című első filmjükön, és a Wayvard Pines epizódjának néhány forgatókönyvén kívül még nem volt kredit a nevük mellett. A Netflix viszont rájuk bízta egy teljes sorozat írását-rendezését, ami azt jelenti, hogy sikerült meggyőzni a döntéshozókat, hogy olyan koncepció van a kezükben, ami mindenkit érdekelni fog. Ez pedig nem más, mint a nyolcvanas évek.
A nosztalgiával mindent el lehet adni, és nem csak a filmiparban. Szeretjük azt gondolni, hogy bezzeg a mi fiatalkorunkban minden más volt, pedig hát azért alapvetően a világ nem volt jobb, csak mi voltunk fiatalabbak. A remake-ek, rebootok és újragondolások kasszasikernek számítanak, legyen szó jókról vagy rosszabbakról (így járt a Szellemirtóktól a Függetlenség napján át a Robotzsaruig egy rakás régi kult- és trashfilm, és még sorolhatnánk). Egy nyolcvanas években játszódó sorozat tehát abszolút nézőcsalogató, főleg ha azt nézzük, hogy a Duffer fivérek nem valami régi filmet, sorozatot, netán elfelejtett Stephen King könyvet porolnak le és filmesítenek meg újra, hanem egy egész csomó mindent együtt: az általuk kölyökként rajongott filmek bonyolult hommage-aként létrehozták a Stranger Thingset, ami önmagában is megállja a helyét, mint művészeti alkotás.
De miről szól a sorozat?
De miről szól a sorozat?
A szinte tökéletesen Stephen Kinges főcím után egy Hawkins nevű amerikai kisvárosban találjuk magunkat, méghozzá 1983 november hatodikának éjjelén, ahol négy tizenkét éves srác Dungeons & Dragonst játszik az egyikőjük pincéjében kialakított bunkerban. Vasárnap este van, későre jár, másnap suli, véget kell vetniük az izgalmas szerepjátéknak, a három vendégsrác, Will, Dustin és Lucas felpattan a biciklijére és hazafelé indul a sötétben. Közben kiderül, hogy a Hawkins határában lévő hátborzongató,szögesdróttal körbevett állami kutatóintézet földalatti laborjaiból megszökött valami, valami földöntúli és idegen, ami elég határozottan veszélyesnek tűnik bárkire, aki elé kerül. Will pedig, aki valami zörgést hall az erdőben, eltűnik. Will után kutatva az egész kisváros felbolydul. A két fiát egyedül nevelő édesanya, Joyce (Winona Ryder elsőre idegesítően kiboruló, később egész parádéssá váló alakításában) meggyőződése, hogy kisfia nem halt meg, csak valamiért nem tud hazajönni, de ott van valahol a közelben. A félbeszakadó, értelmezhetetlen telefonhívások és szellemi jelenésnek tűnő elektromos anomáliák között egészen úgy fest, mintha beleőrült volna gyászba. A város jószándékú, de maga is súlyos múlttal küszködő seriffje alapvetően nem hisz neki, de nem is utasítja el teljesen, amit mond, és a maga lassú, cammogó, mégis alapos módján belekezd a nyomozásba, ahol egyre több ellentmondásra derül fény. Valamint arra, hogy mintha valaki (vagy valakik) azt szeretnék, hogy az eltűnt kisfiú ügye minél gyorsabban lezáruljon. Közben a kisvárosban megjelenik egy rövidre nyírt hajú kislány, aki szemmel láthatóan nemigen ismeri a körülötte lévő tárgyakat, folyamatosan retteg valamitől, viszont mintha természetfeletti képességei is lennének… Amikor pedig összetalálkozik az eltűnt barátjukat kereső kisfiúkkal, bár csak nagy ritkán szólal meg, úgy tűnik: segíteni tud és akar is nekik...
A sorozat első szériája nyolc részes, és a Netflix, szokásához híven, nagyvonalúan elérhetővé tette az egészet, aminél rosszabb hatással kevés dolog van az önuralmamra. Gyakorlatilag a július tizenötödiki megjelenés másnapjára ledaráltam az egészet, és azóta rágtam a párnát, mikor jön már a következő évad. Szerencsére ezt augusztus 31-én jelentették be a Duffer-fivérek, és rögtön el is szórtak némi infót arról, mi várható: a második széria egy résszel hosszabb lesz, mint az első; a fő inspirációjuk a 80-as évek kultrendezője, James Cameron lesz az évad megírásában; kicsit kitekintünk Hawkinsból, és... további spoilerekért ide kattinthat. Emellett már korábban is rengeteg egyéb apró infót elejtettek a történet folytatására vonatkozó terveikről, amikről itt olvashat, de vigyázat, durva spoilerekkel!) Ha esetleg az olvasóink között van olyan, aki képes arra, hogy klasszik tévés sorozatnézőhöz méltóan, mindössze heti egy- vagy két résszel beérje belőle, az ossza meg a tapasztalatait, hogyan volt képes elérni az önuralomnak ezt a figyelemre méltó fokát. Mindenesetre nekem nem ment, és a környezetemben lévőknek se igen: szerény és egyáltalán nem reprezentatív véleménykutatásom alapján a Stranger Thingsre a késő huszonévesektől a negyvenesekig szinte mindenki kattan, de eddig nem találkoztam olyannal, akinek ne tetszett volna.
A sorozat ugyanis egyszerűen tökéletes. A feszültség pontosan adagolt a történetben, amit nagyjából úgy jellemeznék, hogy olyan, mint egy Stephen King-regény (rá amúgy is rengeteg utalás esik a történetben), amit David Carpenter és Steven Spielberg filmesítettek meg. A mitológiája, ha nem is túl bonyolult, de kidolgozott, végiggondolt és következetes. A szörny tényleg Carpenteresen rémisztő. Az egész film a nyolcvanas évek jófajta thrillereit idézi, amiket inkább érdeklődve, mint rettegve néztünk (engem különösen a Thingre emlékeztetett, aminek a plakátja nem véletlenül lóg az egyik fiú szobájában – bár a sorozat tele van filmes utalásokkal, áthallásokkal.) Mindezt a jóságot a Duffelek megfűszerezték azzal, ami minden moziimádó álma: hogy ez nem egy másfél, hanem nettó nyolc órás film, így a karaktereket jobban megismerjük, a rejtély tovább bonyolódik, egészen tagjai leszünk a kisváros életének. Akadnak persze olyan kritikus hangok, akik a rengeteg filmes áthallást és utalást nem hommage-nak érzik, szerintük túlságosan is sablonos, sztereotip a történet, de szerencsére ők vannak kevesebben. A karaktereket pontosan felismerhetőségük, sztereotipnak nevezett vonásaik teszik azonnal ismerőssé (az alkoholista, megcsúszott rendőr, az egyedülálló, enyhén idegbeteg anya, a jószívű kissrác, a furcsa, magányos kamasz, stb.), de mindegyik elég árnyalt és sokrétű karakter ahhoz, hogy háromdimenzióssá váljék, nem is szólva a hozzátett színészi munkáról, ami főleg a gyerekszereplőknél kiemelkedő (ez pedig valljuk be, elég ritka).
A több szálon futó történet mindegyik része kiegyensúlyozott és érdekes, főszálnak a három kissrác és a különös Eleven (mint 11) nevű kislány kibontakozó barátságát és nyomozását nevezném, de Will bátyjának kalandjai, az ő félénk tiniszerelembe keveredése, vagy Joyce kálváriája, a seriff nyomozása is rettentően érdekes, melyek aztán az utolsó részre természetesen összefonódnak egy sodró lendületű záróepizóddá. A befejezés természetesen magában foglalta a folytatás lehetőségét is, amiről azóta meg is született a döntés, én azonban őszintén megmondom, valahol kicsit tartok tőle, milyen lesz: számomra olyan megismételhetetlenül tökéletes volt ez az első évad, hogy az elrontás minden lehetőségétől rettegek.
A Stranger Things a magyar Netflixen is elérhető, angol és német felirattal. Tekintve, hogy szép tiszta amerikait beszélnek, egy közepes angol nyelvtudással maradéktalanul élvezhető. Nézze meg, de azt javaslom, tegyen előtte szabaddá egy napot, mert jó eséllyel nem áll fel a tévé elől a nyolcadik epizód végéig.
