Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az anorexia nem egy tini hiszti, ami majd kinő a gyerek - és nem csak a betegnek óriási teher. Ezt Sanna Lenken új filmje is a szánkba rágja.
Sanna Lenken svéd rendező saját tapasztalataiból is merített, amikor egy tinilány étkezési zavaráról készített filmet. Az Én csontsovány nővérem című film témája nem is lehetne aktuálisabb, ugyanis az anorexia nervosa és a bulimia egyre szélesebb körben és egyre fiatalabbak körében jelentkezik. A film ennek a sokak számára érthetetlen és megfoghatatlan betegségnek struktúráját és dinamikáját mutatja be, egy egészséges kishúg szemszögéből. Egy kicsit talán nagy vonalakban.
Kétségtelenül nehéz jól és átláthatóan bemutatni az anorexia és a bulimia (amelyek sok esetben kéz a kézben járnak) komplexitását. Főleg fiataloknál: ezek a betegségek manapság egészen korán, akár 8-9 éves korban jelentkeznek, és szorosan összefüggnek a szülő-gyerek kapcsolattal, a család belső viszonyrendszerével, annak működési problémáival és a beteg lelki mechanizmusaival. Az okok szövevényes összefüggését, ha nem is sikerült pontosan és minden kérdést megválaszolva bemutatni a rendezőnek, azért az utalások és az elejtett mondatok segítségével vissza lehet fejteni a képletet. Kár, hogy leginkább azoknak, akik egyébként is jól ismerik a betegség természetét.
Ez talán abból is adódik, hogy a rendező behatóan ismeri a témát, ugyanis fiatalkorában saját maga is küzdött anorexiával. Ez az előnye a filmnek kicsit a hátrányára is válik, mert talán ez az oka annak, hogy kibontás nélkül maradnak részletek, amelyek még így is nagyon fontosak, hiszen a betegség különböző aspektusaira és a betegek közös jellemzőire mutatnak. Nem véletlen például, hogy a rendező egy jól szituált családba, sokat dolgozó szülők mellé helyezi a történet két főszereplőjét, Katját és Stellát: ugyanis az anorexiások nagy része jó anyagi körülmények között élő, magas státuszú szülők gyereke, akiket vagy túlféltenek, vagy óriási elvárásokat támasztanak feléjük.
Ezek a kiskamaszok és fiatal felnőttek legtöbbször perfekcionista személyiségek, kiváló tanulók, sportolók, tehetséges művészpalánták, akik életében evidencia a legjobb eredmény. Az ilyen túlteljesítő gyerekek-félig felnőttek sokszor épp azért is lesznek rabjai az étkezési zavaroknak, mert úgy érzik, az életükben mindent a szülők, a tanárok, az edzők irányítanak, nekik nem marad más, ami felett kontrollt tudnának gyakorolni, kizárólag a saját testük. Természetesen ez csak egy szelete a kiváltó okoknak, hiszen a családon kívül óriási hatással vannak a serdülő gyerekekre a külső ingerek, a média által közvetített szépségideálok, a szűk környezet viccesnek szánt "Egyem meg a bébihájadat!", vagy éppen bántó "Nem kéne már neked megenni azt a sütit!" megjegyzései. Így az anorexia gyakran egy egyszerű diétával kezdődik, ami a rétegzett problémákkal együtt krónikus nem evéssé, vagy falásrohamokká és az azokat követő önhánytatássá eszkalálódik. A filmben lényegében ezt a folyamatot figyelhetjük meg, ami azért különösen fontos, mert a betegség korai felfedezése meghatározó a gyógyulás szempontjából: ennek hiányában az anorexiások 10%-a belehal az évekig tartó éhezésbe.
A film főszereplője Stella, egy teljesen átlagos kiskamasz, aki a gyerekkor és a felnőtté válás küszöbén egyensúlyozik. Alapvetően vidám, kiegyensúlyozott kislány, imádja nővérét, aki a tökéletes gyerek szerepét tölti be a családban: Katja ugyanis jó tanuló, rendkívül agilis, ráadásul kiváló jégkorcsolyázó, és ha ez mind nem lenne elég, messze a csinos kategóriába tartozik. Stella ezzel szemben nem igazán brillírozik semmiben, és külsejét tekintve is ellentéte a nővérének. A szülők láthatóan jól kijönnek egymással meg a lányokkal, anyu mondjuk kicsit túltolja a munkát, de alapvetően teljesen átlagosan élnek, és kívülről úgy tűnik, jól működnek együtt. Láthatóan jól bánnak a gyerekekkel, igyekeznek nem különbséget tenni köztük, de ha értő figyelemmel nézzük a filmet, nem nehéz észrevenni, hogy a család mindennapjait azért leginkább Katja jégkorcsolyás előmenetele határozza meg, ami miatt Stella ugyan sosem lázong, de néhány elkapott pillantása és reakciója arról árulkodik, hogy helyenként mellőzve érzi magát. Az idősebb lány hercegnős allűrjeivel együtt egy rendkívül határozott és ambiciózus jelenség, aki a külvilág számára úgy tűnik, rendben van önmagával meg a teljesítményével. Napról napra feszített rutin szerint él, ha nem tanul, akkor edz, nem látunk körülötte kortársakat, barátnőket, és fogalmunk sincs mi zajlik a sokszor gondterhelt arcú lány fejében, na és a lelkében. Csak olykor-olykor, testvére jelenlétében enged ki és viselkedik önfeledt tiniként – ezek a jelenetek egyébként az egyik legerősebb pontjai a filmnek –, de előtte vállalja fel azt is, ha valamiért szomorú. Egyedül egyetlen dologról nem beszél még kishúgának sem: hogy egy ideje alig eszik.
A rendező talán egy kicsit lassan, de hatásosan fejti le a rétegeket, először csak a nézőt avatja be a kínos vacsorajelenetekkel, amikor a lány értelmetlennek tűnő, gyerekes dacoskodással éri el, hogy evés nélkül a szobájába küldjék. Itt mutatkozik meg először a szülői figyelem hiánya és válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy a külső máz mögött nem működik a családtagok közötti kommunikáció, hiányoznak a tartalmas beszélgetések és az értő figyelem. A szülők szeretetteljes, de felszínes viszonya a gyerekeikkel vakká teszi őket: Katja "hisztijeit" betudják kimerültségének, a nagy nyomásnak, és eszükbe sem jut, hogy vacsora körüli drámák mögött komoly probléma áll. Ezek fontos jelenetek a filmben, hiszen számos családra jellemzőek: hiába a közös vacsorák, a figyelem és a fókusz nem egymásra, hanem egészen más problémákra, távoli gondolatokra koncentrálódik, így történhet meg, hogy a tinik (vagy bármelyik családtag) kódolt segélykiáltásait nem hallja meg a környezetük.
Katja mindeközben – mint sok valóságbeli sorstársa – egyedül, egyre mélyebbre kerül az anorexia-bulimia spiráljába: a kezdeti koplalást néha kontrollálatlan falásrohamok és azt követő önhánytatás váltják fel. Egy ilyen alkalommal bukik le kishúga előtt, aki innentől kezdve a másik nagy elszenvedője lesz a betegségnek, hiszen fogalmas sincs mivel áll szemben és mit kellene tennie. A félig gyerek-félig kamasz Stella vállára ettől kezdve óriási lelki teher kerül: nővére nyomására senkinek sem beszélhet felfedezéséről, de közben egyre többet tud meg a betegségről, így egyre jobban aggódik nővére életéért. A kislány rettegésével, hogy belehalhat a nővére az éhezésbe, a rendező többszörösen is aláhúzza a lényeget: az anorexia valóban egy komoly és összetett kórkép, ami még szakszerű segítség mellett is lehet halálos kimenetelű.
Lehet, hogy a rendező és a forgatókönyv nem magyarázza meg Katja étkezési problémáinak pontos kiváltó okait (ez egyébként még a szakembereknek is sokszor szürke zóna, és nem is nagyon lehet egyetlen adott kiváltó okra szűkíteni), de talán nem is ez a célja. Cserében ugyanakkor rámutat a betegséggel kapcsolatban olyan egyéb, kardinális információkra, amiknek egy társadalmilag ennyire növekvő tendenciát mutató betegségnél igenis be kellene épülniük a köztudatba. Ilyen például a szülők, a szűk környezet szerepe a korai felismerésben, a figyelmeztető jelek, tünetek ismerete, és azt is pontosan vázolja, hogy mik azok a kétségbeesett reakciók, amik a legjobb szándék mellett is csak rontanak egy anorexiás helyzetén. Egyértelműen ilyen például Katja "megtömése", vagyis amikor a szülők fizikai erőt alkalmazva akarják letuszkolni a gyerek torkán az ételt ahelyett, hogy az eredeti tervhez tartva magukat szakemberhez fordulnának.
A főszereplő, Rebecka Josephson – akinek egyébként ez az első filmje – remekül jeleníti meg azt a néha zavarba ejtő átmenetet, ami annyira jellemzi a kiskamaszokat. Stella is, mint a legtöbb serdülő, még a gyerek- és a felnőttlét között ingázik, ezért néha érthetetlen és kiszámíthatatlan dolgokat tesz. Ilyen gyerekes naivsággal hisz abban is, hogy az edző lesz a megmentőjük. Persze nem lesz az, és talán az edző szerepe nincs is eléggé kidolgozva, de azért így is jól körvonalazza, hogy az élsportot űző gyerekek még inkább veszélyeztetettek, a velük dolgozó edzők felelőssége pedig óriási. Mármint az lenne, ha sokuk nem hunyna szemet a jól látható problémák felett, vagy nem saját maguk lennének azok, akik kőkemény diétába és étkezési zavarokba hajszolják a gyerekkorú sportolóikat. A filmben szereplő edző is lesöpri magáról Katja egyre elhatalmasodó "gondját", és a sokadik ájulás után egy felfüggesztéssel mossa a kezeit: egyértelműen nem kíván tudni Katja rosszulléteinek hátteréről. Még úgy sem, hogy Stella a maga gyerekes módján megpróbálja a tudtára adni.
Több filmkritika is felrója a rendezőnek, hogy nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetnie a beteg nővér, Katja gondolatira, cselekedeteinek okaira, de mi ezzel nem értünk teljesen egyet. A témát valamelyest is ismerő számára ugyanis épp ez a homályosság fest hiteles képet az anorexia és bulimia rétegességéről, a tini lélek érzékenységéről, és a külvilágnak mutatott viselkedésük megtéveszthetőségéről. Azzal pedig, hogy a kishúg szemszögéből láttatja az eseményeket, pont egy olyan oldaláról fogja meg a témát, amitől talán közelebbivé, átélhetőbbé válik a fura nevű betegség, amiről azt gondoljuk, hogy csak mások családjában történhet meg..
