Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az idén húsz éves Trainspotting nem csak a szex, a drog és a zene miatt lett kultuszfilm.
Húsz éve mutatták be Danny Boyle filmjét, az Irwine Welsh azonos című regényéből készült Trainspottingot: azon kevés filmek egyikét, amelyek nem akarják South Parkos tanárbácsiként a néző fejébe verni azt, hogy a drog rossz. Inkább úgy mutatja be a drogokat és a drogozást, hogy az embernek először megjön, majd elmegy tőle a kedve – nagyjából örökre.
A siker már a bemutatásakor egyértelmű volt, tulajdonképp csoda, hogy egész 2016-ig kellett várni a folytatására: a forgatás már elkezdődött, a premiert idén decemberre ígérik, ha pedig ön is elszánt rajongó, itt az alkalom, hogy statisztaként feltűnhessen benne.
De miért lett a Trainspotting az elmúlt évtizedekben ennyire fontos kultfilm? A válasz erre egyszerre nagyon bonyolult, és mégis nagyon egyszerű. Jócskán több van benne ugyanis annál, hogy romantizálja a függést, és tulajdonképpen szerethetően ábrázol néhány piti, lecsúszott figurát, akik azzal tengetik szánalmas napjaikat az iszonyúan nyomasztónak ábrázolt Edinburghben, hogy megszerezzék a napi heroinadagot. Ha csak erről lenne szó, még senki nem esne hasra: Danny Boyle filmje azonban nagyon beletalált valamibe, amit jobb híján nevezzünk 90-es éveknek és/vagy korhangulatnak.
Séták a parkban, rendes munkaidő, golfpartik
Nézzük meg tételesen, hány összetevő kellett a Trainspotting zajos, és máig töretlen sikeréhez. Kellett persze négy nagyon karakteres színész, a főszerepben pedig az akkoriban befutó skót üdvöske, Ewan McGregor. Kellett hozzá Irvine Welsh zseniális, azonos című regénye, és persze egy jó forgatókönyvíró, aki azóta is emlékezetes poénokkal zsúfolta tele az amúgy nem túl vidám filmet – mert azon, hogy „tiszta, mint a hó, amit összeszartál”, kénytelenek vagyunk mindahányszor felnevetni, annyira szánalmas és groteszk. És működik.
Ami azonban a legjobban kellett a kultuszhoz, hogy a rendező jó arányérzékkel tegyen bele mindent, ami a 90-es években menő volt, mindent, amit lehet utálni, és ami után lehet ma is nosztalgikusan vágyakozni. House, trance, haspóló, hidrogénszőke haj (mint a Scooter és a Kozmix frontembereinek), videókazetta, kölcsönző, vezetékes telefon, heroin sikk, és persze egy jó adag társadalomkritika, fogyasztáskritikának álcázva. Itt jön egy újabb fontos húzás.
Válaszd az életet
Az 1980-as években annyira csúcsra járt a fogyasztói társadalom (nem nálunk, hanem az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában), hogy a társadalomkutatók el is nevezték az évtizedben bekövetkezett szépségápolási és fogyasztási mániát testi fordulatnak. A jelenségre olyan ironikus és pengeéles reakciók születtek, mint például Bret Easton Ellis regényei. A fogyasztás azonban egy ponton átcsapott össztársadalmi bűnbánatba – morális aggodalmak árasztották el a társadalmi képzelőerőt annak kapcsán, hogy a világ egy kicsi szegletében annyi mindent felzabálunk és kidobunk, hogy abból a maradék rész évekig kihúzná. A grunge, a nihilizmus, a Nirvana, a Harcosok klubja, az Amerikai szépség és a Trainspotting ebben a légkörben, ebben a hangulatban tudtak nagyot szakítani. Tükröt mutattak a javak hajszolásába beleőrülő nyugati kultúrának, azt mondták, hogy szard le a tévédet, szard le a szüleidet, szard le a mosógépet és a konzervkaját, szard le a munkát és az előléptetést, éljen a semmi és a heroin. Ami a Harcosok klubjában Tyler Durden, az tulajdonképpen Mark Renton a Trainspottingban. A hang a fejünkben, amelyik azt mondja, hogy a társadalom halott, a kötöttségek unalmasak, és inkább verd szét más emberek fejét, mint hogy szappant árulj nekik havi fizetésért, amiből aztán olyan dolgokat veszel, amire semmi szükséged nincs. Mark Renton meg a lúzer haverjai, Spud, a Beteg Srác és Tommy nem tévét, vagy háromrészes öltönyt vesznek a gondosan ellopott pénzükből, hanem az egyetlen dolgot, ami szerintük kiemeli őket a társadalom szorításából: heroint.
A heroin-sikk
És itt jön egy újabb fontos megálló. A nihilizmus és a fogyasztáskritika mellett ugyanis megjelenik a filmben valami, ami a 90-es éveket nemcsak mentálisan, hanem konkrétan külsőségekben is megjelenő divatként jellemezte: ez a valami annyira trendszerű volt, hogy el is nevezték heroin-sikknek (heroin chic). Összetevői a fehér-szürke-sárga arcbőr, a karikás szemek, a szakadt ruhák, vagyis minden, ami azt mutatja, hogy a drogon kívül legfeljebb a light kóla és a cigaretta fogy el a partikon – amelyeken persze deep trance és house szól vég nélkül. Emlékezzünk Kate Mossra, a look "hivatalos arcára" az 1990-es évek közepének bármelyik évéből, és nagyjából megkapjuk, mit fed a heroin chic jelenség. A zenekarok, a szupermodellek, a divattervezők és a filmesek is behódoltak ennek a divatnak, amelynek árnyoldalai mindössze olyan apróságok voltak, mint az étkezési zavarok növekvő jelenléte, a járványszerűen terjedő AIDS, vagy az állandóan növekvő számú túladagolásos halálesetek. A probléma a 90-es évek végére annyira komollyá vált, hogy 1997-ben Bill Clinton akkori amerikai elnök is felszólalt ellene, mondván, a halál kultuszát sosem szabadna dicsőíteni. Ez persze nem nagyon hatotta meg azokat, akik mégiscsak dicsőítették, és a divatirányzatnak persze nem is Clinton vetett véget, hanem az új évezred, amikor egyszerűen csak már nem volt olyan érdekes. Jött más.
Pocsék dolog skótnak lenni
A Trainspottingban tehát csúcsra jár a fogyasztáskritika, a heroin=menő jelenség, a zenék és a jó színészvezetés, és hogy mindezeknek köszönhetően emlékezetes jelenetek és párbeszédek sokasága követi egymást. Amikor Lou Reed Perfect Day című dala alatt Renton túllövi magát, és szürreálisan a fejébe-testébe kerülve a néző is átélheti a bizonytalan lebegést és szorongó remegést, ami őt is elkapja, az egyik legborzongatóbb filmjelenet, amit a témában látni lehet. Emellett a filmben vannak további nagyon fontos, a drogozás és bűnözés mellett szinte alulértékelt részletek is: mint például amikor a skót felföldön Renton ordítva monologizál arról, hogy miért szar skótnak lenni.
És a film ezt is mutatja: a skót társadalmat üresnek, lecsúszottnak, reményvesztettnek ábrázolja, tele szerencsétlen figurákkal, kisszerű életekkel, szétcsúszó családokkal. Másként fogalmazva, az embernek nemcsak a drogozáshoz nem jön meg a kedve, de ahhoz sem, hogy skót legyen. Ahhoz viszont igen, hogy végül az életet válassza, ahogyan a maga furán módján Mark Renton is azt választja, akkor is, ha morálisan egy senki, aki meglopja a barátait és folyton visszacsúszik a függőségbe. Mégsem tudjuk egészen elítélni, mert Mark Renton valahol mindenkinek a rosszabbik énje: akivé néha szeretne válni, de sosem meri meglépni. Ez a Trainspotting kultuszának legerősebb eleme. Meg a Born Slippy.
