Fliegauf Bence új filmje rémisztő mesékkel mondja el az elmondhatatlant. Kritika a Liliom ösvényről.
A héten került mozikba Fliegauf Bence Liliom ösvény című filmje, amely egy, még a felnőttek számára is rémisztőnek ható mesébe ágyazva tárja fel egy család három generációjának történetét. A zajos szakmai és közönségsikert arató Csak a szél után ezúttal nem társadalmi, hanem személyes tragédia a film mozgatórugója.
Anya csak egy van
Rebeka otthagyja fiát és férjét, a gyerekkel azonban rendszeresen találkozik. Miközben Budapest különféle helyszíneit járják, mesét mond neki egy családról: a Tündérről, a Vadászról, és Aranyom nevű kisfiukról. A mese eleinte átlagosnak tűnik, apa, anya, gyerek látszólag jól megvannak, apa lelövi a rókát, amely megijeszti a gyereket, majd kitömve a falra teszi – a mese pedig ezután rémálomba fordul. A kitömött rókától rettegő Aranyom bepisil, majd szorongva hallgatja szülei állandó veszekedését. Az anyja – a Tündér – a kikapcsolt tévét nézi, mintha menne, széttépi Aranyom rajzát, és végül hónapokra bezárja a pincébe. Amikor az apja visszatér, kiszabadul ugyan, de talán már sosem találja meg magát.
Röviden ez a története a fejből mondott, folytatásos mesének, amit Rebeka mesél hétéves fiának, Daninak. A film nagyon finoman játszik a mese és a filmbeli történet különféle szintjeivel. A megélt történetet elmesélő anya meséjét a film jelen idejében a kisfiú a saját játékaival is eljátssza, miközben tulajdonképpen újra át is éli azt, visszaforgatva a történetet egy sajátos dramaturgiai elv szerint. A néző persze már a kezdetektől fogva sejti, hogy a mese Aranyomról nem is annyira kitalált, Rebeka egy véletlen elszólása után pedig a sejtelem bizonyossággá válik. A haldokló, majd halott anya – a kisfiúnak Viola nagymama – nyomasztó szelleme át- és átjárja a filmet, ahogyan a tragikus gyermekkortól szabadulni képtelen Rebekát is. A kisfiú – éppen gyereksége miatt – érzékelhetően empatikus tud lenni az anyjával, aki saját gyerekkori démonjaival harcol.
A főszereplő Stefanovics Angéla átéléssel képes elhitetni a nézővel Rebeka összeomlását majd megtisztulását, és minden gesztusával fokozatosan tárja fel a történet egyre mélyebb, egyre borzalmasabb rétegeit. Ahogyan haladunk előre, úgy lesz egyre világosabb, hogy a mese valóság volt, és minél erősebb a személyesség, annál inkább megtörnek a történetmondás szabályai, vagy ha úgy tetszik: a mesemondás közhelyei. Az iszonyú gyerekkort feldolgozni képtelen anya a saját fiát tulajdonképpen egyszerre használja eszközként és médiumként, a neki elmondott mesén keresztül nemcsak a gyereket, de saját magát is fel akarja szabadítani szülei rémtettei, a múlt kísértő alakjai, az elkövetett bűnök és hibák súlya alól. A film elejétől jelen lévő home videó-bevágásokból visszafelé is képet nyerünk Dani gyerekkoráról és a szülei kapcsolatáról egyaránt, az anya által kitalált játékok – mint később pontosan látszik – a saját múltjával való szembenézés lehetetlenségét tompítják. Az „etetős fa” – amelynek odúját, mint szájat kenyérrel eteti anya és fia – a film végén az újrakezdés szimbóluma lesz, amelynek gyökere szó szerint magába szívja mindazt, ami elől Rebeka menekül.
Láthatatlan apák
A film alaphelyzete eleve egy társadalmi tabut (legalábbis előítéletet) mutat meg: a gyermekét elhagyó, így megbélyegzetté váló anyát. Ahogyan a rendező az idei Berlinale filmfesztivál alatt az Indexnek adott interjújában nagyon pontosan megjegyzi: „Ha egy apa kilép egy házasságból, és a gyerek az anyánál marad, akkor azt mondjuk, sajnos ez van, így megy ez. Ez nem jelent izgalmat. Ha azt halljuk, hogy egy nő lép ki a házasságból, és a gyerek az apával marad, akkor rögtön gyanakodni kezdünk, hogy valami nem oké a nővel. Ez már önmagában suspense.”
A néző később érti meg, hogy Rebeka számára a kitaszítottság, az idegenség, a pária-lét az élet alapvetése. Gyerekkorától kezdve tárgyként, eldobható fölöslegként tekintenek rá – és tekint óhatatlanul saját magára is.
A Liliom ösvény nagyon ügyesen játszik az apák alakjaival. Dani apja, vagyis Rebeka elhagyott férje csak a hangjával van jelen – illetve egy home videóban az altestével – de soha nem látható. Rebeka saját apja, a mesebeli Vadász lesz az, aki az apák bűneit személyében is megtestesíti. Sajátos családi pokoljárásuk és nyomozásuk egyik állomásaként Dani és Rebeka meglátogatják a hajléktalanná vált férfit az anya halálhírével, aki egy varjútojást ajándékoz addig soha nem látott unokájának.
Titkom virágai
A családi kamarahorror nyomasztó kérdéseket vet fel, amelyeket legőszintébben a kisfiú, Dani tesz fel – nemcsak az anyát, hanem a nézőt is szembesítve azokkal. Sótonyi Bálint nagyon meggyőzően alakítja az anyával egyszerre empatikus, ugyanakkor neki kiszolgáltatott, a meséit vágyó, de azoktól rettegő kisfiút. A legnehezebbek mindig a kettős érzések, ez a film pedig bővelkedik ezekben. A szeretettel vegyes gyűlölet, ragaszkodásba oltott félelem, hálával vegyes bűntudat mind megjelennek, akárcsak egy dogma-filmben, vagy egy görög sorstragédiában. Az erdő és a kitömött róka mellett fontos motívumai a filmnek a csillagok is, amelyek egyszerre hozzák létre az emberi tudatot, a bolygókat, de a kísérteteket is.
Hogyan dolgozható fel a múlt, hogyan lehet megszabadulni egy tragikus örökségtől? Hogyan érzékeli egy gyerek, vagy egy gyereklelkű felnőtt a mese és valóság határait? Mennyiben felelősek az utódok a szülők bűneiért? Hogyan oldja fel a mese a valóság formáit, hogyan szabadít fel – vagy éppen köt le örökre? A film egyik kulcsjelenetében Dani azt kérdezi, mi történik a holtak gondolataival: talán ez a Liliom ösvény által kijelölt, különös titkokkal terhelt csapásvonal egyik legfontosabb kérdése. Talán a kísértetek nem is csillagporból születnek, hanem a halottak gondolataiból, amelyeket az élők cipelnek tovább.
