A MáSzínház színészei értelmi sérült fiatalok, a legfiatalabb 13, a legidősebb 37 éves. Pinokkió és Hófehérke – másképp.
Pinokkió és Hófehérke – két, amúgy unásig ismert mese egyáltalán nem unalmas színházi próbáján jártunk a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház második emeletén. A színészek közvetlenek, nem okoz senkinek gondot, hogy bámészkodunk és fotózunk. Gábor – valahányadik törpe a Hófehérkében – még az elején bemutatkozik nekem, és közli, hogy kifejezetten szimpatikus vagyok neki. Gyopinak – a másik törpe – nagyon fáj a háta, átmenetileg felmentést kap a táncpróba alól. Egy székről nézelődik, kissé nyűgös és fáradt. Dóri – bábfigura a Pinokkióból, Hataraszi bábszínházából – odaadással nézegeti a hajam, majd óvatosan meg is simogatja, amikor épp nincs jelenetben. Panni mosolyog, és közben fejfájásra panaszkodik. Kevés a levegő a teremben, esetleg melegfront, ki tudja, lényegében tök mindegy. A MáSzínház színészei mind értelmi sérült fiatalok, a legfiatalabb 13, a legidősebb pedig 37 éves.
Bakonyvári L. Ágnessel, a társulat vezetőjével, és Tokody Mariannával, a társulat tanárával a próbák előtt nemcsak a próbafolyamatról, de a rendhagyó társulat immár 11 éves történetéről is beszélgettünk. Vigyázat, szpojler: Pinokkió a darab végén nem változik kisfiúvá – szerencsére.
Holtbiztos, hogy nem készülnek el májusig
„Azért kellett két csoport párhuzamosan, mert a 18 játszó személy, plusz a segítők, plusz a koreográfusok számára nincs az a hely, ahová gond nélkül beférhetnénk egyszerre. Aszerint válogattunk, hogy az adott előadásban kiket tudunk jobban hasznosítani. Mi ismerjük a képességeiket, nem volt szabályos casting” – meséli Marianna. A MáSzínházas színészek mellett van két hivatásos színész is a Hófehérkében, ők a táncos részeket rakják össze. „Megosztva dolgozunk Krisztivel (Bakonyvári Krisztinával, aki egyébként Ági lánya), én a MáSzínházasokkal, ő az ép értelmű színészekkel. Még keressük az utat, hogyan lehetne a hivatásos színészek munkáját és a MáSzínházas színészek munkáját összesimítani. Májusra tervezzük a munkabemutatót, de csak szűk körben, mert holtbiztos, hogy nem készülünk el addig. Ha ragaszkodunk az eredeti koncepcióhoz – márpedig ragaszkodni fogunk –, akkor kb. októberre lesz bemutató.”
Ági nem aggódik: „Néhány jelenet már megvan, néhánynak még csak a vázát kezdtük el felskiccelni. A nyár egy hagyományos színháznak is necces a próbák szempontjából, itt meg pláne fennáll a veszélye, hogy szeptemberben gyakorlatilag elölről kell kezdenünk a próbát, mert sok mindent elfelejtenek. De megcsináljuk.”
Közös futás a Vivicittán
Nagy a korkülönbség a játszók között, és az állapotuk is sokféle. Vannak enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékkal élők, Down-szindrómások, autisták, Williams-szindrómások. Van, akinek alig lehet érteni a beszédét, akad, akinek a mozgása is rendezetlen, de ez tulajdonképpen lényegtelen. „Az a lényeg, hogy együtt kell dolgoznunk. Én 8 éve vagyok velük, és még mindig meg tudnak lepni. Van olyan egyszerű játék, amivel órákig küzdünk, és vannak elsőre bonyolultnak tűnő dolgok, amiket meglepő módon villámgyorsan felfognak, és remekül megcsinálnak” – meséli Marianna, aki a Hófehérkés csoport rendezőasszisztense. Kérdésemre, hogy van-e az értelmi sérültségnek olyan foka, amire ők is azt mondják, nem tudják vállalni, határozott nem a válasz. „Nem válogatunk. Ide mindenki jöhet. Az első időkben képességfejlesztés zajlik, és ez egyénenként változó szisztémát jelent. Két dolog van, amit kevesen tudnak azok közül, akiket ez a probléma nem érint. Az első, hogy a mi gyerekeink legkésőbb 24 éves korukban kihullanak az iskolarendszerből. Onnantól fogva számukra semmilyen fejlesztési lehetőség nincsen. A másik dolog pedig, amivel nekünk is számolnunk kell, hogy vannak köztük olyanok, akiknél megkezdődik a korai leépülés. Mi megtartó közösség vagyunk, a próbák előtt és után is itt vagyunk velük, beszélgetünk, nyári táborokat szervezünk, megyünk együtt futni a Vivicittára.”
A tornateremtől a Jurányiig – kellett egy hely
Hatalmas könnyebbség, hogy itt lehetnek a Jurányiban. Kezdetben egy általános iskola tornatermében tartották a foglalkozásokat, az ÉNO (Értelmi Fogyatékosok napközi Otthona) egyik nagy szobáját is bérelték, de ezek közül egyik sem volt alkalmas a munkára. „Amikor Kulcsár Viki (a Jurányi igazgatója) a megalakuláskor arról beszélt a médiában, hogy szeretné létrehozni ezt a közösségi teret, felhívtam telefonon, bemutatkoztam, meséltem neki rólunk, és ismeretlenül is azt mondta, jöhetünk.” Ági szerint volt mit megszokni a társulaton. „Amikor 32 értelmileg sérült ember megérkezik egy helyre, annak azért van hangereje. Hangosan beszélnek, hangosan nevetnek, és eleinte nem mindenkinek volt világos, hogy kinek mi tulajdonképpen a dolga. Az a támogató szolgálat, aki az utaztatásukat vállalta például otthonról a Jurányiba, eleinte letette őket a bejárat előtt, és tovább ment. Sejtheted, hogy micsoda kavarodás lett ebből, amíg mi nem értünk ide. A Fügés lányok (FÜGE: Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület) viszont rugalmasak voltak és segítőkészek, behívták őket az irodáikba, és lekötötték őket. Mostanra minden gördülékenyen működik, tulajdonképpen családtagok lettek.”
Pinokkió – kisfiú vagy fadarab?
Minden színész a vérmérséklete szerint éli meg a próbákat, ők sincsenek ezzel másképp. Fortyognak, a földhöz verik magukat, esetleg sírnak. Összevesznek, kibékülnek, szerelmesek egymásba, járnak, szakítanak – az emberi kapcsolataik mind kihatással vannak a próbákra. „Erőteljes igényünk volt Gáborral (Márton Gábor Csabával, a Pinokkió társrendezőjével), hogy olyan darabot hozzunk, amiben a sérült színészek szerepvállalása abszolút adekvát. Nem várhatjuk el a nézőtől azt a teljességgel képtelen álláspontot, hogy nézze őket úgy, mintha nem sérült színészek lennének. De, azok, és ezekben a szerepekben a furcsaságuk teljesen adekvát.”
Pinokkió kisfiú vagy fabábu? Mit tud az ember azzal a csomaggal kezdeni, amit a sors a hátára kötött? Egy életet arra fog áldozni, hogy kesereg ezen és sajnálja magát, vagy elfogadja azt? Pinokkió – akit Hanna alakít, egészen egyszerűen zseniálisan – például fabábu helyett kisfiú szeretne lenni, de ebben a verzióban nem sikerül neki. Ott van Hataraszi bábszínháza, ami tele van rendhagyó figurákkal. „Ez nekünk kifejezetten kapóra jött. A mi színészeink mind különlegesek, és nem csak eljátsszák, hogy azok.”
A MáSzínház és más színházak – belterjesség és állandóság
A próbán látunk jó pár gimnazistát is, akik a kötelező középiskolai közösségi szolgálat keretében vannak itt. Ági és Marianna is azt tapasztalja, hogy sokan visszajárnak az ötven óra után – egyszerűen jól érzik itt magukat, és vissza akarnak jönni játszani velük. A sarokban ül néhány külföldi fiatal az Európai Önkéntes Szolgálattól, az egyik idei segítő, Nikolaj, mozgásszínházi specialista, sokat segít a társulat munkájában. Dupla munka ugyan, mert folyamatosan figyelni kell rájuk, fordítani magyarról angolra és viszont, de megéri.
Hogy mi a helyzet a kőszínházakkal és a többi független társulattal? Ági válasza kissé lehangoló. „A kőszínházakkal semmilyen viszonyunk nincsen, az egy áthatolhatatlan fal. Még a független színházakkal is nehéz. Sokan próbálunk itt a házban, de a köszönésen kívül sokszor semmilyen egyéb kapcsolatunk nincs egymással, nagyrészt az időhiány miatt. Ez még változhat, és reméljük, hogy változni is fog. Most próbálunk őszre egy konferenciaszerű programsorozatot szervezni, tapasztalatszerzés céljából. Az állandóság egyrészt jó, másrészt viszont megvan az a hátulütője, hogy a dolog belterjessé válik. Ezért szeretnénk nyitni mások felé. Az ügyelő című előadásunk integrációs előadás középiskolásoknak, a POSzT OFF-ra is eljutott, ami nagy dolog. Egyelőre Budapesten játsszuk, de ha hívnának vidékre és meglenne ennek az infrastrukturális-financiális háttere, boldogan mennénk oda is, mert tök jó lenne. Marianna drámapedagógus, általános iskolában tanít, zenével is foglalkozik. Én egy oviban dolgozom félállásban szintén drámapedagógusként, emellett egy csomó érzékenyítő programban veszek részt, tanítok ezerfelé. Ehhez az egészhez nemcsak gyógypedagógiai végzettségre van szükség, hanem rátermettségre – meg némi pénzre.”
A MáSzínház története dióhéjban
2005 szeptemberében megalakul a Kővirág Színitanoda fogyatékkal élő fiatalok részére.
2006 szeptemberében a csapat Budakeszire költözik. A Széchenyi István Általános Iskola
tornaterme lesz 3 éven keresztül a társulat próbáinak helyszíne. A társulat ez év nyarától kezdve minden évben megrendezi külsősök számára is nyitott nyári táborát.
2007 áprilisában bemutatják Arany János: A bajusz c. művét. Az előadás a nagyszámú rokonság körében hatalmas sikert arat, Ági és Marianna szerint viszont a végeredmény botrányosan rossz, de nem adják fel.
2008 márciusában a Vakok Intézetének Bravia termében új bemutatóra kerül sor: Az vagy nekem… címmel. A szerkesztett játék a szerelem arcait mutatta meg, a játszók saját történetei alapján. A nézők köre örvendetesen bővül. Ugyanebben az évben, májusban, a csoport részt vesz az általa és vezetői által létrehozott Fele-Más Nap-i rendezvényen. A MáSzínház nevet ekkortól veszi föl a társulat. Innentől létszámuk örvendetesen nő.
2010 decemberében a Kolibri Pincében a MáSzínház társulata bemutatja Lackfi János: Világablak c. művét. Lackfi kifejezetten a társulatnak írta a darabot – ezt is, két évvel később pedig a Napok táncát is. Az író a mai napig szoros baráti viszonyban van a társulat tagjaival.
2012 szeptemberében a MáSzínház a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház lakója lesz.
Az ügyelő című előadásukban a társulat több tagjával együttműködve, integrált közösségben hoztak létre egy középiskolásoknak szánt, tantermi körülmények között megvalósítható, színházi nevelési foglalkozással egybekötött előadást, mely a felelősségvállalás témájával foglalkozik.
Jelenleg a Pinokkiót és a Hófehérkét próbálják, lényegében saját maguk által írt szövegkönyv alapján. A Pinokkióhoz felhasználták Parti Nagy Lajos darabjának szövegkönyvét – kb. a harmadára meghúzva.
