Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ciro Guerra új filmjében rendhagyó módon egy őslakos perspektívájából láthatjuk, milyen az, amikor a civilizáció kérdés nélkül betör valahová.
A hazai mozik az Oscar-jelölés hatására újra műsorra tűzték a kolumbiai Ciro Guerra A kígyó ölelése című road movie-ját. Mielőtt azonban beül rá, gondolatban érdemes kicsit visszavenni a modern tempóból. Karamakate, a sámán utazása emlékei után ugyanis megkívánja, hogy képesek legyünk, vagy legalábbis megpróbáljunk egy teljesen új perspektívából kísérni a történetét.
A latin-amerikai filmektől nem új, hogy témájukat tekintve a születési helyük gyökereihez nyúlnak vissza: akár a lerombolt ősi kultúrákhoz, akár a természeti forrásaik gátlástalan kiaknázásának ma is folyó eseményeihez. Akár a jelenkor történéseit, akár a múlt véres történelmét nézzük, innen is és onnan is lehet jócskán meríteni filmötletet. Harmadik és egyben a legerősebb játékfilmjében a kolumbiai rendező szinte szó szerint átfogja ezeket a topikokat, és pontosan átgondolt párhuzamos cselekményszálakon bemutatja, ahogy a civilizáció a mai napig mindenhová benyomul, leigáz, és elveszi magának azt, amire aktuálisan épp igényt tart. A film főszereplője, az indián sámán nemcsak elmesélője, hanem szimbóluma mindannak, ami a mai napig Amazóniával történik, legyen szó a törzsi kultúrák vagy a pazar élővilág megsemmisítéséről.
Témáját tekintve bárki rávághatja, hogy ez már lerágott csont, hiszen nem egy alkotás is létezik már az ősi kultúrák és a civilizáció ellentétéről - de ezzel a lendülettel el is engedhetjük az előítéletünket, ennek a filmnek ugyanis sikerül újat mutatnia.Több szempontból is.
Egyrészt ez az első fikciós játékfilm, amelyet a kolumbiai Amazonas ismeretlen vidékén forgattak az elmúlt harminc évben, valamint az első olyan kolumbiai film, amely egy őslakos szemszögéből láttatja az eseményeket. A film hitelességét bizonyítja, hogy az alkotásban a nagy nevek mellett (mint például Jan Bijvoet és Brionne Davis) közreműködtek helyi születésűek is (többek közt a főszereplő, Antonio Bolívar, valamint Nilbio Torres és Miguel Dionisio Ramos), és a távoli vidék különböző törzseinek képviselői. A stáb összesen hét héten keresztül forgatott számukra teljesen idegen környezetben, szorosan együttműködve a helyi őslakosokkal, akik támogatták őket, sőt egy „paye”, azaz helyi törzs sámánja is segítette a munkájukat, aki szertartásokkal kérte a dzsungel segítségét, hogy óvja meg őket a betegségektől, az állatoktól és a rossz időtől. Christina Gallego producer szerint olyan élmény volt ez számukra, mintha évtizedeket utaztak volna vissza az időben addig a korig, amelyet ábrázolni szerettek volna. Elmondása szerint összpontosított és alázatos munkára volt szükség ahhoz, hogy összesen 8000 kg súlyt mozgassanak meg a forgatás ideje alatt.
Az alaptörténet igaz eseményeken, pontosabban dokumentumokon, két utazó Theodor Koch-Grunberg és Richard Evan Schultes naplóján alapszik. A két kutató két különböző idősíkban találkozik ugyanazon indián sámánnal, aki törzsének utolsó, élő tagja. Ő lesz a filmben mindkét fehér ember útitársa és egyben spirituális tanítója is. A film Koch -Grunberg történetével kezdődik, aki maláriától szenvedve, legyengülten érkezik meg a dzsungelbe indián társával, Manducával, akit maga a kutató emelt ki a rabszolgasorból. A mindkét kultúrát ismerő, de egyikben sem igazán otthonosan mozgó indián segítséget kér az akkor még ereje teljében lévő, fiatal Karamakate-től, aki eleinte nem akar foglalkozni egy fehér emberrel, az indiánból "fehérré vált" Manducával szemben pedig mély ellenszenvvel viseltetik. A dupla ellenszenv érhető is, hiszen akkoriban a fehér ember egyet jelentett a leigázással, rombolással, a rabszolgasággal és halállal. A két világnak végül sikerült találkoznia: Manduca meggyőzi a sámánt, hogy ez az etnológus más, mint a többi megszálló, és alapvetően csak meg szeretné ismerni Észak- Amazónia élővilágát, az ott élő őshonos indiánok kultúráját, hogy hazatérve Németországba beszámolhasson a népének róluk. Karamakate végül engedve az unszolásnak elkezdni alkalmazni az utazón a saját maga által készített szereket, amelyek lényegében pszichotikus drogok, és elkíséri őket útjukon, amely aztán mindannyiuk számára egy spirituális úttá válik.
1907-ben Theodor Koch – Grunberg ezt írta a naplójában:
“Ebben a pillanatban, nem lehetséges biztosan tudnom, kedves olvasó, hogy a végtelen dzsungel már hatalmába kerített-e teljesen, mint másokat, akik ezeken a vidékeken kalandoztak, és véglegesen és gyógyíthatatlanul elvesztették ép elméjüket. Ha ez a helyzet, csak elnézését kérhetem és megértését, hisz látomásaim azokban a boldog órákban oly gyönyörűek voltak, hogy nem ismerek nyelvet, amin meg tudnám fogalmazni szépségüket, magasságosságukat. Csak annyit tudok, hogy amikor kijózanodtam, mintha egy csuklyát rántottak volna le a szememről: egy új ember lettem!”
A film egy hosszú, vágás nélküli snittel ível át a negyven évvel későbbi idősíkba, ahol Richard Evan Schultes, a fiatal kutató kaucsukforrásokat, azaz a szent növényt, a yakrunát jött keresni. Elődjéhez hasonlóan ő is segítséget kér az ekkor már idős Karamakatétól, aki saját elmondása szerint a sok egyedül töltött év során chullachaquivá vált, olyasvalakivé, aki emlékek és érzelmek nélküli üres kéregként létezik. Eleinte bármiről is kérdezi őt a fiatal kutató, az idős sámán mindenre a ,,nem emlékszem” mondattal válaszol, de az egyre több beszélgetés és a közös út eseményei során lassan elkezdenek visszatérni múltjának megélt momentumai. Utazásaik, diskurzusaik és vitáik során a sámán rámutat Schultes kettős énjére (úgy gondolja, az előző utazó jött hozzá vissza egy új testben), valamint a globalizáció mohóságára és a modern ember védtelenségére, amikor magára marad a puszta természettel.
Visszatérő motívum a filmben - ami egyben a két kultúra gondolkodásmódja közötti óriási különbségre is utal -, amikor a sámán arra kéri a fehér utazóit, hogy váljanak meg felesleges holmijaiktól, amelyek vészesen leterhelik a kenut. Az idős kutató képtelen lemondani az évek óta felhalmozott könyveiről, jegyzeteiről, hiába magyarázza neki Karamate hogy a tapasztalataink, az emlékeink és a tudásunk a fejünkben léteznek, így semmilyen tárgyhoz nem kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy eljussunk valahová. A negyven évvel később érkező kutató egyértelmű céllal érkezett: hogy elvegye, amiért jött. Ezzel ellentétben mégis ő lesz az, aki felül tud emelkedni a tipikus modern kori gondolkodáson, és egy lemezjátszó kivételével megválik a tárgyaitól. Utólag azért kiderül, hogy míg idősebb elődjét az őszinte megismerés vágya hajtotta, addig a fiatalabb követőjét jóval számítóbb célok vezérlik, mindössze képes néha kompromisszumokat kötni.
A két párhuzamosan futó eseményszál spirituális és pszichológiai mondandójuk mellett Amazónia tragikus pillanataira is reflektálnak: legyenek azok a kaucsukláz emberi és természeti áldozatai, a hittérítők korlátoltsága (és ne szépítsük: kegyetlenségei), vagy az igába hajtott, múltjukat vesztett indián kultúra tetszhalott állapota. A film csak villanásszerű momentumokban mutatja meg a fehér megszállók embertelenségét, ahogy állatként kezelve az őslakosokat arra kényszerítették, hogy saját hagyományaiknak hátat fordítva behódoljanak a keresztény egyház dogmáinak, és rabszolgaként az ő céljaikat szolgálják. A hatalmas, egyetlen filmnyi idő alatt össze nem is fésülhető kulturális és gondolkodásbeli ellentétek végig feszítik a film eseményeit, folyamatosan jelen vannak a lassan hömpölygő cselekményekben és a párbeszédekben. A széttartó kultúrák ellenére a végeredmény mégis attól lesz igazán érdekes, hogy nemcsak a két idősík tud a film végére szinte egybeolvadni, hanem a különböző értékek és gondolkodásmódok is keresztezik egymás útját egy-egy ponton. Egyedüli hiányérzetet a fekete-fehér látványvilág, és emiatt a csodálatos Amazónia színtelensége okozhat, amely persze érthető és indokolt húzás volt a rendező részéről, hiszen így kizárólag a mondandókra, a mondanivalókra és belső gondolatainkra fókuszálhatunk.
Mivel a film az őslakosok szemszögéből mutatja az eseményeket, akik szerint az időnek számtalan dimenziója létezik, érthetőek a váltakozó, ugráló idősíkok, ahogy vissza-visszatérnek helyszínek, és vele együtt a sámán egyes emlékei is. Azt nem állítjuk, hogy könnyű követni a vibráló eseményeket, de valahol pont ez a film lényege is: hogy legalább két órára át tudjunk állni egy másfajta gondolkodásmódra és képesek legyünk mások perspektívájából szemlélni az eseményeket. Mert ez a film két óráján túl, a való életben is hasznos és alkalmazható tudás lehetne.
