Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A nagy érdeklődésre való tekintettel október 31-ig meghosszabbították a budapesti születésű világhírű fotóművész színes képeiből rendezett kiállítást a budapesti Capa Központban.
Capa in Color
Az már csak természetes, hogy egy kulturális intézmény a saját névadója munkáiból rendezett kiállítás köré nagy feneket kerít. Az viszont kifejezetten szerencsés, ha ez a bizonyos tárlat tényleg egyedi és impozáns anyagot mutat be. A meg/újranyitása óta teljes gőzzel – minden kultúrpolitikai pikírtség ellenére elismerhetően –, szakmai igényességgel, közönségbarát koncepcióval üzemelő Capa Központ biztosan döntött, amikor Budapestre hozta Robert Capa több mint száz színes fényképét, és Capa in Color címmel nagy kiállítást rendezet belőle. Az anyagot a New York-i székhelyű International Center of Photography bocsátotta rendelkezésre, amelyet a fotográfus öccse, Cornell Capa alapított 1974-ben. Az intézmény több mint negyven éve gondozza Robert Capa hagyatékát, és emellett több mint 3000 fotográfus munkáját mutatta be, hétszáznál is több kiállításon. A budapesti kiállításnak – amelynek kurátora az ICP részéről Cynthia Young, társkurátora pedig Petrányi Zsolt – eddig több mint tizenötezer látogatója volt, és valóban ajánlatos megnézni: olykor megrázó, olykor szédítő, de mindenképpen lenyűgöző, sokszor akár kortársként is olvasható képeket láthatunk, amelyek bizonyítják, hogy Capa a híres háborús tudósításokon kívül is elég jól tudott fényképezni.
Színes képekről álmodom
Magyarországon hajlamosak vagyunk elhinni azt a sokszor megtévesztő nemzeti mítoszt, mely szerint mindenki, aki a világon híres és fontos, szükségképpen magyar származású (ld. erről Szaniszló Ferencet, barátait és üzletfeleit). Azon már kevésbé hazafias elgondolkodni, hogyha már minden tehetség nekünk jutott, akkor ezek az emberek miért szinte kivétel nélkül külföldön – jellemzően Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban – találták meg a boldogulás útját, kényszerű vagy önként vállalt emigrációban? Teller Edétől Bartók Bélán át Robert Capáig valóban szuper híres hazánk szülötteinek teljesítménye – csak éppen nem Magyarországon. A Friedmann Endre néven Budapesten 1913. október 22-én született, később Robert Capa néven világhírű fotós éppenséggel a mostanában sokszor ajnározott, Semjén Zsolt által ikonográfiailag is másolt Horthy-rendszer elől szökött az 1930-as évek elején az akkor még biztonságosnak és prosperálónak tűnő Berlinbe. A náci hatalomátvétel előtt a német főváros Európa egyik művészeti és kulturális központja volt, izgalmas szellemi és mámoros éjszakai élettel. A fokozódó veszély elől Capa először Párizsba, majd Londonba ment, közben pedig megalapozta hírnevét mint háborús tudósító. Eddig az ismert mese, amerre járt, magazinok címlapjai és összetört szívek maradtak utána. A beszámolók, képek, naplók és monográfiák alapján Capa igencsak kúl fickó lehetett: tehetséges, jóképű, szemtelen és kalandvágyó, egy valódi kószáló, akinek nem volt otthona – ezért hát bárhol ideiglenes otthonra tudott lelni.
Ahogyan a Nemzeti Múzeumban 2013-ban, Fisli Éva rendezésében bemutatott életrajzi kiállítás címe is mutatja, Capa valóban egy játékos volt, aki korát megelőzve bizonyította a „work hard, play hard” tételben rejlő igazságot. A mostani kiállítás azonban nem a híres haditudósításokat és portrékat, hanem a kevésbé közismert színes képeket mutatja be, nagyjából három tematikus egységben.
Az 1940-es évek végétől Capa rendszeresen készített színes képeket is, noha a korban ezeket komolytalannak, bizonyos műfajokra alkalmatlannak tartották. A színek, képek és mozgófilmek tobzódó áradatában ma már furcsának tűnik, de a kiállításban bemutatott levelek alapján Capa küzdött a szerkesztőkkel azért, hogy színes képeit eladja – és ez sok esetben nem is sikerült neki. Pedig ezek a képek pompásak: nemcsak a könnyedebb pillanatokat, hanem a katonákat, repülőgép-hordozókat, háborús vagy éppen háború utáni militáns hétköznapokat ábrázoló fotók is. Az első terembe lépve Capa hosszabb budapesti, illetve szovjetunióbeli tartózkodásának képei láthatók, a második világháborút követően. A kommunizmusba belecsúszó Magyarország és a kommunizmust már bőven nyögő korabeli Szovjetunióban készült képek finoman, árnyaltan, de kendőzetlenül mutatják be a korszak fenyegető valóságát, és néhány képet nézegetve rémisztő belegondolni, hogy nagyjából ma is készülhettek volna. Itt láthatók az anyahajókon és katonai bázisokon készült képek is, amelyek azonban „komoly” magazinokban ritkán jelentek meg.
Picassóval a strandon
A kiállítás nagyobb részében a megszokott Capa-képekhez képest merőben új élmény éri a látogatót a síelés közben, nagyvárosi ruhaszalonokban vagy éppen dél-franciaországi kisvárosokban készült fotókat szemlélve. Robert Capa már saját korában is ismert, szinte celeb volt, tehát sok híres emberrel volt jó viszonyban: így fordulhat elő, hogy a kiállításban olyan (színes) életképekbe ütközünk, amelyeken például Pablo Picasso strandol a fiával, vagy éppen Ernest Hemingway látható vadászat és sörözés közben, szintén családi körben. Vannak fotók Rómából, Párizsból és Davosból, forgatásokról és filmsztárokról. Ava Gardner és Ingrid Bergman is ott vannak a képeken, csakhogy olyanokat említsünk, akik ma is ismertek.
Az utolsó színes tematika Indokínában készült, nem sokkal Capa halála előtt. Bár az ilyetén gondolatkísérletek sehová nem vezetnek, mégis iszonyú végigpörgetni, hogy hány sorozat, hány elbeszélés, hány képes riport készülhetett volna, ha Capa nem lép aknára és hal meg tragikusan fiatalon. A magazinszerű képek azt sejtetik, hogy tervezte a portfólió bővítését. Egyszer talán híres magazinfotós, vagy divatfotós is lehetett volna – így azonban gondolatkísérlet helyett örökre maradt Robert Capa, a játékos, fotós fenegyerek.
