Bíztunk benne, hogy Rába Roland sajátosan fogja feldolgozni Cervantes klasszikusát, hiszen például az is ő volt, aki zombikat rendezett a Trafóban, más kérdés, hogy az a rendezése minket nem igazán győzött meg. Viszont tudjuk, hogy vonzódik a spanyol irodalomhoz, Lorcát is rendezett már a Radnótiban, valahogy meg se lepett minket, hogy idén egy igazi klasszikust vett elő. A rendező megoldása a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös előadásában egy hihetetlenül kézenfekvő ötlet, aminek ereje pont az egyszerűségében rejlik. Úgy döntött ugyanis, hogy egy diliházba emeli át a leghíresebb lovag képzelt történetét, azaz a Don Quijotét, Parti Nagy Lajos újraértelmezésében.
Don Quijote története ugyanis mai, sőt örök, csak ügyesen kell az áthallásokat elhelyezni benne, és az önmagát lovagnak képzelő spanyol nemes küzdelmei vélt ellenfeleivel máris felérnek egy komplett társadalomkritikával. Tudja ezt a Rába is nagyon jól, ezért a finom utalásokat az és akkor veszi észre, aki és amikor akarja.
Ez a Don Quijote egy kórházi ágyban kezdődik, de ugyanúgy a sírban végződik, és bár egyetlen percig sem hagyjuk el az őrület helyszínét, közben mégis bejárunk egy fél világot. A diliház azért is jó környezet, mert dupla csavart ad a sztorinak, igazából nem lehet tudni, hogy a főszereplő akkor most Don Quijote, Alonso Quijana vagy egy harmadik valaki, nem mintha ez a történet szempontjából bármit is számítana. A Mucsi Zoltán alakította címszereplő elszántsága és naivitása ráadásul olyan erős, hogy a mellé (állandó) szolgául rendelt Sancho Panza (Scherer Péter) esélye a normális életre akkor sem lenne reális, ha történetesen nem volnának egy elmegyógyintézet falai közé zárva. Érdekes, hogy mennyire jól tud működni még mindig (újra?) Scherer és Mucsi, és hogy az együtt játszás ellenére sehol sincs már a unalomig ismert Kapa-Pepe páros. Ez talán annak is köszönhető, hogy mivel Cervantes művében Don Quijote viszi a pálmát, Scherer nagyon szépen játszik Mucsi alá úgy, hogy közben van lehetősége saját kisember-drámájának megélésére és megmutatására is. Aztán vetkőznek, dugnak, karikíroznak, mégsem lesz vásárivá az előadás.
Parti Nóra (unokahúg, Molinera) rögtönzött nővérkeként hosszan részeket is felolvas a műből, rögtön az elején, még mielőtt elkezdődne az ámokfutás és Don Quijote nekiveselkedne kalandos utazásainak. Mindig jó hallgatni a hangját, és poénok is jutottak neki bőven. Jól eltalált továbbá a főszereplők ellensúlyozására megszületett másik kettős: Katona László és Kovács Krisztián játszik az összes további férfiszerepben, és az embernek nem tud nem feltűnni a Mucsi-Schereres párhuzam, ahogy nézi őket. Az igazi lelkét az előadásnak mindeközben mégis Vámos Veronika adja, gyönyörű hangja és direkt közhely flamenco-tánca egyfajta álomkeretbe helyezi az előadást. Persze, és ez nem is lehet másként, ebben a bolondok házában csak Don Quijote a király, és Mucsi finom gesztusainak valamint szinte tapintható érzékenységének köszönhetően ebben az esetben tényleg jutalomjátékká válik a főszerep.
