Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bánki Gergely volt Krétakörös, TÁP-os színész, mostanában leginkább a Jurányi Inkubátorházban tűnik fel, mi meg úgy gondoltuk, hogy a Színházi Világnap alkalmából stílszerű pont vele beszélgetni függetlenekről, depresszióról, és arról, hogy Vinnai András legújabb művében szerepel, ami nem mellesleg egy sorozat harmadik része is egyben. Nem ismeretlen számára a stand up világa sem, ráadásul éppen egy menő, netes kultregényt készül színre vinni, mert szereti a kihívásokat.
Friss bemutatótok, a Szóvirágok édes nyelvédesanyánk paradicsomi édenkertjéből a Jurányi Inkubátorházban a Férfiak szexuális világa és a 40! avagy véges élet (kritikánk az előadásról itt) után egy újabb vicces előadásnak ígérkezik. Miért nézzék meg milliók, egyáltalán miről szól?
Sipos Verával és Elek Ferivel játsszuk március közepétől ezt a darabot, amit Vinnai András írt. Ez már eleve egy olyan csapat, amiért érdemes megnézni. Komolyra fordítva, ez is, akárcsak a testvérei eredetileg szkeccskabarénak indult, de mára lett sztorija is, ami nagyjából annyi, hogy nyelvédesanyánknak meg kell mentenie a magyar nyelvet, és ahhoz, hogy ez sikerüljön, meg kell tanítania hibátlanul beszélni egy mély szellemi sötétségben élő házaspárt.
A Férfiszex és a 40! után ez most kivételesen egy kész, írott anyag, amivel dolgoztok. Milyen?
Igen, de azért ez is sokat alakul közben. Ha nem szeretjük, visszadobjuk simán, de nem mi rakjuk össze az elejétől a végéig, hanem Andris. Pont ez a lényeg, hogy a másik két előadás, azaz a Férfiszex és a 40! is szkeccs, aminél nem kell arra figyelni, hogyan fejlődik a sztori vagy arra, hogy komoly dramaturgiája legyen. Azoknál inkább arról van szó, hogy vannak ötleteink egy témára, abból elkezdjük összerakni a jeleneteket.
A Krétakör és a TÁP társulatát is megjártad, talán lehet mondani, hogy alternatív társulatokkal nőttél fel. A függetlenséggel együtt járó bizonytalanságot meg lehet szokni?
Nem, és ez borzalmas. Ráadásul én egy különböző fóbiákkal megspékelt, szorongásra erősen hajlamos alkat vagyok. Elég labilis és hullámzó hangulatú ember lévén vannak napok, amikor nagyon magabiztos vagyok, és akkor nagyon pozitívan látom a jövőt meg a jelent, sőt olykor még a múltat is - és van olyan, amikor rettegve ébredek hajnalban, hogy mi lesz holnaptól. És ez nagyon nagy amplitúdókkal változik.
De a nagyon nagy amplitudókkal járó hangulatingadozást mániás depressziónak hívják, csak szólok...
Annyira azért nem rossz a helyzet, de időnként rettegéssel telnek a napjaim, máskor meg minden szép és jó. Változó. Azért nehéz, hogy folyamatosan ott van mindenkinek, hogy mikor csörög már a telefon. Az mindig marha jó volt a Krétakörben, hogy bár soha nem volt saját épületünk mégis repertoárszínházként tudtunk működni éveken keresztül. De az mégis inkább volt szekta, amiben csak óriási odaadással lehetett dolgozni, mert másképpen nem működött volna. És nekem még annak is sikerült néha a minimális intézényrendszerét feszegetnem, olyannyira, hogy egyszer rám is szólt Süsü, hogy ha még egyszer ilyet csinálok, akkor fizetéslevonás lesz. Fizetéslevonás, ami a Krétakörben kábé egyszer fordult elő a tizenöt év alatt.
Oké, ez a múlt, és mi a jövő?
A Proton Színházzal május végén fogunk csinálni egy előadást, ami reményeim szerint egy regény nagyon izgalmas és furcsa színpadra alkalmazása lesz. Ebben nem fogok részt venni színészként, egy magyar faszinak az írása, de senki nem tudja, ki valójában a szerző, egy internetes pályázatra született írás, amit végül kiadtak...
Te színre akarod vinni az 1 Linket? Hiszen az egy virtuális világban játszódó mű, ráadásul a betárcsázós korszakból...
A korszakon változtatunk, a mában fog játszódni. Ez a regény egy családos, művelt, jómódú ember pillanatképe, aki a mindennapok apátiája elől a virtuális világba menekül, és azon keresztül igyekszik megélni a valóságot. Ettől aztán voltaképp az egész egy nagy trip. Erre fogunk ráerősíteni vj-vel, dj-vel. Hangjáték, koncert, színház egyvelege lesz. De csak egy jegyet kell rá majd venni.
Milyen szerencse! Tényleg, a stand up része még az életednek?
Nem nagyon tudom, mi van azzal. Nagy lendülettel vágtam bele, de életem első alkalma óriási bukás volt. Örömmel vállaltam el, amikor Litkay (Gergely - a szerk.) felkért, hiszen mindig azt gondoltam magamról, hogy imádok sztorizgatni, rettenetesen szeretem, ha röhögnek rajtam. Amúgy jellemző rám az akasztófahumor, általában nem tudok épkézláb megoldást a nehéz drámai helyzetekre, de hülyeségek olyankor is eszembe jutnak sajnos. Meg tényleg, anyámat eladnám egy poénért bármikor, nekem ez létszükséglet. Az, hogy milyen minőségű az én humorom, más kérdés, de hogy nekem szükségem van rá, az tuti. Szóval, gondoltam, hogy 15 év színház után az csak jót tehet ez velem, azzal sincs bajom, ha néznek. Csak sztorizgatni, meg poénkodni kell, amiért még pénzt is kapok, én ezt csípőből kirázom! Aztán az volt, hogy kiállt Litkay és hallottam, ahogy minden második szaván halálra röhögi magát a közönség, erre bemegyek én – onnantól kezdve fél óra néma csend. Akkor rájöttem, hogy ez mégsem egy egyszerű műfaj. Viszont nagyon kegyetlen.
És azóta?
Ott akkor volt egy mélyrepülésem, a következő két hétben minden előadásban pocsék voltam, egyszerűen leírtam magamat. Rádöbbentem, hogy igazából szörnyű vagyok, csak eddig a kollégák, meg a jelenetek megmentettek. Rettenetes volt. Aztán valahogy felkapaszkodtam és azt mondtam, hogy nem, és felvértezve magamat újat írtam, kidobtam a kukába a magamról sztorizgatást, és megpróbáltam egy tök más dolgot, ami egy hülyéskedés. Nagyon szeretem például a Vajdai Minden rossz varietéjét, és annak a világát, ezért valami olyasmit akartam létrehozni.
Nem jeleskedünk ebben a stand up műfajban különösebben, mi lehet ennek az oka?
Mit tudom én! Ez egy kurva nehéz dolog. Hát, Hofi. Ő tudott valamit! Egyrészt kell egy zseniális kritikai érzék hozzá, azt nem lehet megúszni. A másik, a varázslat, nincs erre jobb szó. Pokolian fontos az ember valódi személyisége, mert a színpadon semmi más nem marad. Ha megpróbálod valamiként előadni magadat, akkor buktad, az ott fals lesz. És ha Hofit megnézed persze ő is pojácáskodott, de minden mögött ott volt ő maga. Inkább elsztorizta a vicceket, mint eljátszotta. A stand upban nem lehet kamuzni.
Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy mondjuk százévente születik egy, Amerikában meg megcsinálja őket a showbiznisz?
Hát Amerika, az más. Nálunk ennek nincs komoly hagyománya.
Ezzel vitatkoznék. És a múlt századi kabaré?
Jó, de az a múlt rendszer. Azok kitermelték, mert ott az egy iszonyú jó menekülőút volt mindenkinek.
Akkor megint az a duma, hogy most nincs mitől megszülessen?
Dehát a Dumaszínház ezt csinálja! Igazából két dolog fut, van az alternatív stand up, amiben színészek stand up-olnak tehát ott nem találkozunk. Aztán van a másik a Duma Impro, amiben az a próbálkozás, hogy vegyesen Duma színházasak meg színészek csináljanak jelelneteket. Hát, ott katasztrofális lukakra futottunk, volt hogy a pofánkról a bőr lesült. Persze volt, ami jól sikerült, de viccesen imprózni elképesztő nehéz! Pláne, ha szituációból jön a poén.
Feltételezem sokat kapsz a kölyökképed miatt, nehéz téged komolyan venni. Hogyan viszonyulsz a kortalanságodhoz?
Amilyen viszonyban az ember önmagával van, annak nem sok köze van ahhoz, amit kívülről kap. Valamennyire tudnak jól vagy rosszul hatni adott pillanatban, de annyiszor éreztem már magam mindenfélének; fantasztikusnak, undorítónak, gyűlöletesnek vagy elképesztően cukinak és férfiasnak, és ez általában teljesen független attól, mi jön kívülről. Inkább színészként szoktam erről gondolkozni, hogy mennyire határol be a külsőm. Volt a Krétakörben egy Leonce és Léna, amiben mindenki zseniális volt, kivéve engem, ami azért volt baj, mert én voltam Leonce. Érted, a hősszerelmes...
De a hősszerelmesé mindig a legszarabb szerep! Már az is csoda, ha az ember hitelesen tudja alakítani...
Na de valaki, aki érzi magában azt a kiállást, annak nem. Ráadásul annak a darabnak minden mondata ajándék. Nincs ilyen, hogy álomszerepem, de ott tényleg azt éreztem, hogy zseniális a darab mélysége és a rétegei. És előadásról előadásra meg kellett éljem, hogy rémes vagyok. Ebben tuti, hogy az volt a fő kiindulópont, hogy egyszerűen képtelen voltam magammal elhitetni, hogy tudok hősszerelmes lenni. És nemcsak hősszerelmes, hiszen Leonce mindenről elképesztően magas színvonalon, elképesztő rálátással beszél, és közben még szerelmes is! Ehhez képest jobb pillanataimban Kis Vukban éreztem magam, a rosszabbakban pedig a Spejbl és Hurvinyekből voltam az egyik. Mint Leonce!! Akkor küzdöttem a saját önképemmel, ráadásul az előadást száz fölött játszottuk, vittük külföldre, még Skóciában is előadtuk óangolul! És körülöttem minden és mindenki jó volt... És biztos volt a százból nyolc olyan, amikor tudtam képviselni azt a komolyságot és érettséget, amit ez a kamaszfiú tud, de a többi száztízben megszégyenültem kullogtam lefele a színpadról.
Ez még most is probléma lenne?
Hát, mindig jobban vonzódom az olyan szerepekhez, amik így vagy úgy, de szélsőségesebbek. Nagyon szeretek gyarló geciket játszani, jobban megtalálom őket. Persze ez már valamennyit változott. Nagyon szűk keretek között, olvasószínházként volt lehetőségem a Zabhegyezőben játszani és azt könnyebben elhittem, mint azt, hogy Leonce vagyok.
Persze, mert az tiniknek szól humoros.
Hát persze. Rowan Atkinson mondta egyszer, hogy minden humoristában egy igazi humor van, azt kell megtalálnia, és tökélyre fejlesztenie. Ez valahol a színészetre is igaz. Persze ott van a másik oldal is, ami meg az, hogy ne azt csináld, ami ösztönösen jön belőled, hanem keresd a kihívást.
