Naná, hogy a Liza, a rókatündér. Az is elmondjuk, miért!
Nagy pofon nekem, hogy a Liza, a rókatündér című filmet az Amelie csodálatos életéhez hasonlítják, mert ha valamitől epét hánytam, akkor az az übercuki, totál kamu Audrey Tautou és bájoskodó története volt. Annyiban azonban talán mégis lehet benne valami, hogy Ujj Mészáros Károly filmje is vagy nagyon bejön az embernek vagy egyáltalán nem - igaz, a bemutatón csak hosszas keresgélés után sikerült egyet találnunk, aki nem szerette.
De például olyan se nagyon történt még, hogy a sajtóvetítésen tapsoljanak a kritikusok, szóval vannak még csodák, és úgy fest, ebben leginkább pont a film rendezője, a reklámokon edződött Ujj Mészáros Károly hisz. A Liza mesének ugyan kicsit vad, de romantikusnak tényleg romantikus, és egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne csaljon letörölhetetlen vigyort az ember arcára.
A történet Csudapesten játszódik, egy olyan idillien abszurd hetvenes években, amiről a valóságban mindenki csak álmodott, ahol barkós úriemberek élnek, akik Mekk Burgerbe viszik szívük választottját, és itt tengeti napjait Liza (Balsai Móni) is, az ápolónő, aki egy japán könyvnek köszönhetően harmincadik születésnapján kívánja megtalálni az igazit. Liza kísértetet lát, a fiatalon elhunyt japán énekes, Tomy Tani (David Sakurai) szellemét, aki segít neki abban, hogy rájöjjön, ő valójában egy rókatündér, akibe ha beleszeret egy férfi, az azonnal meghal.
A Balsai játszotta kis ápolónő történetünk elején őszinte, szürke kisegér, aki persze a Cosmopolitan és némi függöny hatására egyszer csak iszonyatosan jó nő lesz, és ennek megfelelően egyre-másra kezdi szedni az áldozatait. Sokszor mondtuk már, hogy a Magyar Színház színésznője fantasztikusan jó, most sem okoz csalódást, de Bede-Fazekas Szabolcs a férfi főszerepben szintén őrült jó választás volt, és akkor itt jegyezzük meg, hogy ezentúl minden magyar filmbe kérünk egy Schmied Zoltánt is!
De a színészek mind működnek a filmben, mert van mit játszaniuk, és feltehetően a rendezői utasítások is elég határozottak lehettek. Ujj Mészáros saját formanyelvet talált ki, a film képi világa úgy emlékeztet Kuroszava vagy Wes Anderson filmjeire, hogy mégis teljesen más, és Tövisházi Ambrus zenéjével a film egy (szinte) tökéletes egész.
Ritkán emeljük ki a filmzenét, de Tövisházi Ambrus dalai annyira beszippantottak, hogy elkötelezett rajongója lettem a korai japán beatzenének, miközben sokszor éreztem magam San Francisco utcáin is, és hát, Morricone is gyakran eszembe jutott. Meg az is, hogy soha nem is gondoltam, hogy ennyire sokat tehet hozzá egy mozifilmhez a megfelelő zenei aláfestés (a film köztes zenéit amúgy Csengery Dániel szerezte).
A trükkök egyediek, lehettek volna jobban kivitelezve, hamár vették a fáradságot és kitaláltak maguknak valami újat, de David Sakurai átváltozásait például kifejezetten szerettem. Ami engem illet, kicsivel talán feszesebbre vágtam volna a filmet, de másodszori megtekintés után már nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mit hagytam volna ki belőle. És nagyon könnyen lehet, hogy meg fogom nézni harmadszorra is, mert mennyivel jobb már, mint a sok hülyével bemenni a Szürke ötven árnyalatára...
