Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Büszkeség és bányászéletben melegek állnak ki a vegzált bányászok mellett, akiknek ez egyáltalán nem tetszik. Eleinte. Kritika.
Édesmindegy, kikről is beszélünk, annál sosincs felemelőbb érzés, mint amikor két tök különböző csoport vállat vállnak vetve harcol és boldog szövetséget köt. Ilyenkor az ellentétek ellaposodnak, és mindenki rájön, mennyire jó arc a másik. Ez a fő mondandója az idei január egyik legviccesebb filmjének, a brit Büszkeség és bányászéletnek (a magyar címet a Pride-ból ferdítették ilyenné), ami a nyolcvanas évek hatalmas brit bányászsztrájkja mellé álló melegek sztoriját meséli el.
A kétórás film stílszerűen korabeli felvételekkel kezdődik, szépen elmagyarázzák az akkoriban még a kisautót tologató mostani nézőknek is, hogy mi volt az egész apropója: hogy Margareth Thatcher konzervatív kormánya idején rengeteg állás szűnt meg, és a szénbányászat is megsínylette ezt. A kormány és a szakszervezetek viszonya nagyon rossz volt, amit egy 20 bánya bezárásáról szóló terv feszített pattanásig. Kitört a kerek egy évig, 1984 márciusától 1985 márciusáig tartó országos sztrájk, amit végül letört Thatcher, de így is a brit történelem emlékezetes momentumává vált.
Ennek volt egy roppant érdekes mellékszála: a londoni melegek egy kis csoportja kitalálta, hogy pénzt gyűjt a bányászoknak, de a melegjogokkal finoman szólva egyet nem értő bányászok nem kértek a „deviánsok" segítségéből. Végül a szakszervezeteket megkerülve adományuk eljutott egy apró, egyutcás walesi bányászfaluba, Onllwynbe, és innen már bőven a filmben vagyunk, többet nem is spoilereznénk.
Melegen izzó szén
A filmet rendező Matthew Warchus (Simpatico – 1999) patentül oldotta meg a feladatát, elképesztően demokratikus lett a filmje. Értjük ezt úgy, hogy a film alapvetően vígjáték, de azért akadnak szívszorító jelenetek (pl. a walesi otthonából coming outja után elmenekült meleg srác hazatérése hosszú évek után), és tényleg előhoz mindenféle érzelmet az emberből. A Büszkeség ráadásul nem egy one-man-show, nem egy vagy két színész viszi a hátán, több szálat is végigkövethetünk, bár a rendező nem mindegyiket varrta el a végén. A film Cannes-ban elnyerte a Queer Pálmát, a brit független filmesektől pedig három díjat is kapott, köztük Imelda Staunton és Andrew Scott alakításáért. Mi pedig Bill Nighy-t imádtuk, aki harcosan védte a filmben a furcsa dacszövetséget.
Itt nézheti meg
Budapesten a Cinema City hálózat mozijaiban (Allee, Aréna, WestEnd), a Corvinban, a Művészben, a Mammutban, a Puskinban, a Toldiban, valamint a nagyobb vidéki városok művészmozijaiban is adják a Port.hu szerint.
Miközben az ember azért rengeteget röhög a poénokon, na meg a nyolcvanas évekbeli díszleteken – kiemelve a gyanúsan ismerős falusi művelődési házat –, jóérzéssel nézheti végig, hogyan nyílnak meg egy hegyvidéki, hagyománytisztelő kis falu zárkózott lakosai a londoni urbánus melegek és leszbikusok előtt, ismerik meg a vegán konyhát, és jönnek rá, hogy ezek a fura srácok és lányok is ugyanolyan emberek, nem fertőznek meg AIDS-szel senkit, nem ferdítik el a gyerekeiket, és nem rendeznek orgiát a bányászzászlón fetrengve.
Kifejezetten idegesítő szereplő nincs is a Büszkeségben, még az antihősnek nevezhető bányászözvegy elutasító magatartása is érthető szűkösen kifejtett előélete miatt. Kifejezetten szuper szál lett a húszéves, eminens Joe-é, akit otthona után Bromley-nak hív mindenki, és végigkövethetjük, ahogyan ráismer az identitására és fel is vállalja azt. Szóval, ha akarunk egy jót röhögni, és közben rájönni, hogy ez az ország is mennyivel jobb hely lenne a primitív és ostoba gyűlölködés nélkül, akkor érdemes megnézni a Büszkeség és bányászéletet.
