A Születésnap az egyik legerősebb dán dogma film, a belőle készült színdarab valamiért mégis pont azt nem tudja, amitől a film működött.
Az egyik első és leghíresebb Dogma-film volt a kilencvenes évek végén a Születésnap, amiből most Eszenyi Enikő rendezett színdarabot a Pesti Színházban. Illetve nem most rendezte, hanem még 2010-ben, most csak felújította, annyit változtatva rajta, hogy a főszerepet Varju Kálmánnak adta, míg négy éve Kamarás Iván játszotta Christian tragikus szerepét. Az ünnep szövegét Hamvai Kornél fordította, és itt szólnánk, hogy a továbbiakban a darabról spoilerezés nélkül írni lehetetlen, tehát aki véletlenül nem látta volna filmet, és rá akar csodálkozni a dolgokra, az inkább ne olvassa tovább a cikket (viszont azonnal túrja elő a filmet valahonnan, mert tényleg kihagyhatatlan). Aki viszont tudja, hogy mi fog történni a színpadon, annak sajnos semmi újat nem mutat ez az előadás.
Nem mintha rossz lenne, egyáltalán nem rossz, csak többször rettenetesen unalmas. Nem tudom, egy színdarab rendezésnél mennyire szempont az, hogy a történet ismert vagy sem, mennyire kell ezen a rendezése közben gondolkozni egyáltalán. Egy Rómeó és Júliánál nyilván nem lehet arra apellálni, hogy a nézők ismeretlenül állnak a történet előtt, míg egy rétegfilmnél már bátrabban hiszi azt az ember, hogy újdonságként hat a történet a nézőkre. Mellesleg a Pesti Színház bérletes közönségére egész biztosan a meglepetés erejével hatott a köztiszteletben álló apját születésnapi partiján molesztálással vádoló fiú története.
Christian (Varju Kálmán), miután húga öngyilkos lett, úgy dönt, pont apjának a hatvanadik születésnapi vacsoráján olvassa fel azt a levelet, amiben hosszasan részletezi, hogyan erőszakolta meg őt és húgát a zsarnok apa (Hegedűs D. Géza) éveken keresztül. A beszédet a család mellett a barátok is végighallgatják, mégsem a rendőrség értesítésével folytatódik az este, hanem kínos lerészegedésbe és verekedésbe torkollik, amit végül a felkelő nappal előkerülő halott lány levele old fel.
Csakhogy ami a fimen zseniálisan átjött, a színpadon egyszerűen nem tud megszületni. Ez azért lehet így, mert a történet mozgatórugója pontosan az a nihil, amit Christian levele okoz az asztalnál ülő társaságban, és amit a kamera olyan nagyon pontosan volt képes bemutatni. Mivel a vallomás után minden ugyanúgy megy tovább, ez a mintha mi se történt volna-helyzet iskolapéldája. Ehhez képest a színpadon az anya (Halász Judit) meg a többiek kínos hallgatása, válasz helyett ételeik piszkálgatása inkább csak elbagatellizálják a történteket, annyira, hogy a nézőben is halványulni kezd a helyzet komolysága.
A reakciók néhol érthetetlenek is, egyedül a személyzet szándéka tiszta és világos. Juhász István a szakácsként ügyes irányítórugója dolgoknak, Danís Lídia szerelme erősebb a sajnálatánál, de Majsai-Nyilas Tünde szobalánya ugyanúgy csak fel van skiccelve, ahogy a szereplő személyes drámája. A Pindroch Csaba által játszott Michael személyével kapcsolatos összes kérdés megválaszolatlanul marad kezdve onnan, hogy mi történt balkézről született gyermekével, egészen odáig, hogy ő valójában mennyit tud az igazságról, illetve mikortól áll testvére pártjára. Ez azért is lehet, mert Michael nem túl összetett figura, és azt is értem én, hogy egy ösztönlény, akit Pindroch játszik, mégis túl sok a kérdőjel vele kapcsolatban.
Hegedűs D. Gézának mintha mostanában sok lenne már a hasonló karakter, csordultig telt a fajsúlyos főszerepekkel, amiket mind a hátán visz, de még ezzel együtt is egy erős zsarnokot játszik. Ha nem is mindig, de nagy részben elhisszük neki, hogy valóban képes lehet nemcsak az erőszakra, de a terrorra is, ami a családban uralkodik. Sokat segít neki ebben Halász Judit, akinek legerősebb pillanata a színpadon férjének végső megalázása, de az első felvonásban látható lerészegedéssel ebben az esetben egy könnyebb utat választott a karakter, ami szintén az elkenés felé viszi a darabot.
Hegyi Barbara hippijénél se tudom, hogyan képes a nő, akit játszott csendben maradni öccse kirohanása után. Húga levelének elrejtése valahogy ellentmond a szellemiségének, és ezeket az ellentmondásokat közel sem kompenzálja a rengeteg nyugtató, amit szed, de erről nem biztos, hogy ő tehet. Az egész előadásra jellemző, hogy nincs meg az a pillanat, amikor a történet átfordul, Christian úgy nyer, hogy közben nem nyer, még akkor is, ha ebben az esetben semmiképp nem jöhet ki csak Danis Lídia Piája jól ki a dologból. Elképzelhető, hogy direkt nincs ilyen pillanat, azaz ez egy tudatos rendezői döntés, mégis egy újabb pont, ahol elbukhat az ügy komolysága, és elveszíti a színdarab a súlyát. Pedig van benne min kiakadni.
