"Ha egy férfi nőnek öltözik, az már önmagában szexi, nem kell még lemenni kurvába is" - Steiner Kristóf beszélget Ronny Chokronnal, alias Nonával.
Ismerje meg Ronny Chokront, sminkmesterként kezdett, divatfotósként folytatta a karrierjét, majd egyszeriben átlényegült a közel-kelet egyik legfoglalkoztatottabb transzvesztitájává – így született meg alteregója, Nona Chalant. A fiú öt évvel ezelőtt húzott magára először női ruhát, azóta pedig színházi előadások, modern táncperformanszok, reklámok, és nemzetközi események sztárja, akinek a legfelkapottabb tervezők kilóra küldik a méregdrága ruhákat. A Tel Aviv Nemzeti Színház melletti kis kávézóban találkoztunk egy kis csevejre, melynek során többször is megjegyezte: ha valaha kedvem támadna nőnek öltözni, mindenképpen keressem meg. "Ott van a szemedben" – mondta. Én pedig szégyenlősen pislogtam, mint Betty Boop.
Először is, azt hiszem rengeteg ember a nemzetközi fronton döbbenten áll a helyzet előtt: nem te vagy az első egy srác, aki nőnek öltözve sikert sikerre halmoz ebben az egyébként vallási alapokra épült országban. Elég, ha Dana Internationalt említem...
Dana akkor lett sztár, amikor Izraelben a transzvesztita előadóművészet már évek óta elfogadott volt. Kis gyerek voltam, amikor a tévében végignéztem életem első travi fellépését: a Pesia Girls nevű banda színészekből állt, akik afféle kabaré show-elemként öltöztek nőnek, ám akkora sikerük volt, hogy ez lett a védjegyük.
Hogyan reagált az izraeli közvélemény?
Senki sem nevezte őket gusztustalannak, bűnösnek, vagy ártalmasnak. Az emberek odavoltak értük. Izrael sokkal lazábban kezeli a gender-kérdést, mint ahogy azt a legtöbben elképzelik. Köztudott, hogy Tel Avivban 100-150.000 fős LMBTQ fesztiválokat tartanak évről évre, de azt már kevesen tudják, hogy Jeruzsálemben például még transzvesztita iskola is van. A fiúk a színpadi gyakorlatok mellett megtanulhatnak magassarkúban járni, sminkelni, frizurát készíteni.
Te kitől tanultál?
Az én igazi mesterem RuPaul volt és a Drag Race című műsora. Ez egy vicces fél-reality, amiben a trafók egymás ellen versenyeznek a győzelemért. Ez volt az a pillanat, amikor éreztem: már nem akarom elnyomni a vágyamat, hogy nőnek öltözzek – a műsor valahogy társadalmilag elfogadhatóvá tette a lehetőséget.
A szüleid hogy reagáltak, amikor először láttak lányként?
Bár a szüleim abszolút klasszikus értékeket vallanak, sosem álltak az utamba. Úgy tekintenek Nonára, mint egy újabb eszközre, amivel kifejezhetem önmagam – művészi és emberi szempontból. Az anyukám nemrég azt mondta egy fellépésem után: “Úgy örülök, hogy olyasmivel foglalkozol, ami hatással van az egész világra.” Minden fontos mérföldkőnél ott voltak velem, nekem.
Ugorjunk vissza öt évet – hogyan keveredtél a Tel Aviv-i show business-be?
Észak Izraelben születtem egy kisvárosban, és mindig tudtam, hogy Tel Aviv az én városom. Gyakran jártam fel bulizni a melegbárokba és partikra, így ismerkedtem meg néhány akkor már ismert helyi transzvesztitával. Barátok lettünk, így betekintést nyerhettem a színfalak mögé, és hamar észrevettem: a transzvesztita előadóművészet, a divat, és az underground művészet találkozása egyelőre kiaknázatlan lehetőség. Ettől fogva minden nyilvános eseményen izraeli divattervezők ruháiban jelentem meg, nagy feltűnést keltve, és hamarosan létrehoztam egy közösségi online felületet, ahol az általam viselt tervezőket népszerűsítem: ez a House of Nona.
A stílusod egyszerre nőies, ugyanakkor androgün. Sokáig keresgéltél, míg rátaláltál a női identitásodra, saját stílusodra?
Nem volt egyszerű – először szőke voltam, de valahogy úgy éreztem, hogy szőke travinak lenni annyira snassz. Azt akartam, hogy úgy emlékezzenek Nonára, mint egy elképesztően mély benyomást keltő nőre, aki egyáltalán nem közönséges. Szerintem ha egy férfi nőnek öltözik, az már önmagában szexi, nem kell emellé még lemenni kurvába is.
Van olyasmi, amit sosem viselnél?
Mostanra azt mondhatom, megvan a saját stílusom, aminek egyik legfontosabb eleme, hogy nem viselek szőrmét, bőrt, vagy gyapjút – tekintve, hogy vegán vagyok. Azt promótálom, hogy a divat és a kegyetlenség nem fér meg egymás mellett.
Nemrégiben volt egy fotókiállításod Jaffában, Tel Aviv arab óvásosában. Mesélj erről egy kicsit.
Tizennégy izraeli tervezőt kértem fel, hogy készítsen egy fejdíszt Nonának, majd mindegyikhez ruhákat válogattam, felöltöztem, és egy fotós barátommal sorozatot készítettünk róluk. Ez már a második helyszín, ahol kiállítjuk őket. Nagyon fontosnak tartom, hogy Nona személyisége összeforrjon a kultúrával és a művészettel.
Hogyan reagálnak az emberek, amikor megpillantanak Nonaként?
Vagy rám mosolyognak, vagy sokkot kapnak. A legtöbben pedig azonnal előkapják a telefonjukat, hogy lefotózzanak. Olyan világban élünk, ahol ha nem tudod, hogy reagálj egy helyzetre, egyszerűen csak lefotózod és feltöltöd Facebookra.
Hogy viseled a negatív megjegyzéseket?
Élőben nem igazán kapok belőlük, de mivel van egy gender- és divatszubkultúrákkal foglalkozó rovatom egy online magazinnál, a név nélküli fröcsögést mindig látom. Nem zavar különösebben – a szűklátókörű emberek motiválnak, hogy változtassak a világon.
Játszol, táncolsz, írsz, fotózol, kisfilmeket készítesz... soha nem fáradsz el?
Soha. Nem fordulhat elő, hogy ülök és várok egy következő projektre. Ahelyett, hogy ajánlatokban bíznék, mindent én magam építek fel, és olyan szakmai profikat gyűjtök magam köré – legyen szó filmesekről, tervezőkről, fotósokról vagy más művészekről – akik szívüket-lelküket beleadják a produkciókba. Van bennem egy nő, akinek mondanivalója van – és minden egyes tettével, tekintetével és projektjével azt üzeni: ahogy egy LMBTQ embernek szüksége van a “coming out”-ra, a kreativitásunkat és a művészetünket sem bújtathatjuk el a világ elől.
