Émile Ajar nagy port kavaró könyve, az Előttem az élet Alföldi Róbert rendezésében a Rózsavölgyi Szalon színpadán.
Bánatos kurváim emlékezete
Egy „kurvagyerekek” számára fenntartott panzióban él Momo, a tizennégy éves arab fiú Rosa mamával, az egykori prostituálttal. Ők a főszereplői Romain Gary Émile Ajar álnéven írt, 1975-ben megjelent Előttem az élet című regényének. Témája, humora, és a koravén Momo szállóigeszerű mondatai miatt azonnal botránykönyv, és persze hatalmas siker lett. A zsidó Rosa és az arab fiú különös barátságának története meglepő módon Magyarországon is átment a szocialista cenzorokon, és mivel – zsidó-arab viszályok és transzvesztiták ide vagy oda – a szabad nyugatot jelképezte, elég sok példány fogyott belőle. Az etnikai konfliktusokban bővelkedő, nyomorgó párizsi árvákat, egykori és aktív kurtizánokat, kitaszítottakat és különcöket felvonultató történetből több feldolgozás született, az 1977-es, azonos című film megkapta a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Közel sem ennyire meggyőző, de nem érdektelen a Rózsavölgyi Szalonban májusban bemutatott kamaradrámai adaptáció, Alföldi Róbert rendezésében.
A polgári szalonszínház hagyományaiba nem feltétlenül illeszkedő darab koncepciója akár jól is működhetne, a szikra azonban valahogy hiányzik. A főszereplő kisfiút Margitai Ági játssza, míg a haldokló, zavart elméjű Rosa mama Csomós Mari tolmácsolásában jelenik meg a színpadon – illetve a szalonban. Momó idős nőként, szikár és fekete férfiruhákban próbálja megmenteni Rosa mamát a kórháztól és a megaláztatástól, hogy aztán végül ő maga váljon gyilkosává. Az Előttem az élet végső soron arról szól, hogy szeretni és elfogadni nagyon sokféle módon lehet. A rendezés ezt érzékenyen kezeli.
Az álmok teremtményei
A koncentrációs tábort túlélő, Franciaországban prostituáltként dolgozó Rosa mama, miután kiöregedett a szexmunkából, panziót nyit elhagyott vagy árva gyerekeknek. A darabban csak „kurvagyerekekként” emlegetett kiskorúak után az állam fejpénzt fizet, a vállalkozás tehát nem puszta önzetlenségen alapult. Rosa mamának Momóval sikerül mélyebb kapcsolatot kialakítani. Kettőjük viszonya különös, feszült és bizarr, leginkább egy terhelt anya-gyerek kettőshöz hasonlítanak. Rosa haldoklik, és már nem bír felmenni a lépcsőn a hatodik emeleten lévő szobába, sír, liheg és átkozódik – ez Momo később felbukkanó apjának is problémát okoz majd. A kamaradráma fontos szereplője még a fekete transzvesztita, Lola, akit Alföldi darabjában Lukács Sándor alakít. A sokat bakizó Margitai és a szuszogó, zavart tudatú Rosát csípőből hozó Csomós mellett kifejezetten brilliánsnak hat. Nem felejti el egyszer sem a szöveget, amiért már eleve hálásak voltunk. Amikor először feltűnik a színen foszlott neccharisnyában, körömcipőben, flitteres ruhában és erős sminkben, a finom polgári közönség láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel. Néhányan zavartan nevetgélnek – bizonyítván azt a tételt, miszerint a női ruhába öltözött férfi legfeljebb vicc, nem pedig a kulturális átöltözés jelentőségének faktora lehet. Pedig Lola szerepében semmi komikus nincsen. Mindig visz valamit a nélkülöző Rosa mamának, Momót fiaként szereti. A darab egyik legmegrázóbb monológja, amikor Momo arról beszél, milyen kár, hogy Lolának nem adnak gyereket, amikor sokaknál jobb anya lenne. Én az álmok teremtménye vagyok – mondja az egyébként férfiprostituáltként dolgozó Lola, és amikor Momo megkérdezi, hogy kié, a válasz sokáig visszhangzik tovább: mindenkié, drága Momo, de főleg a magamé. A közönség nem tud viszonyt kialakítani Lola figurájához, a nevetgélők mellett többen fintorognak, vagy máshová néznek, amikor jelen van a színen. Ez persze nemcsak az ő hibájuk, valószínűleg a hazai közönség nagy része így lenne ezzel. Viszont jelzi, hogy Lukács remekül megoldja a szerepet: esendő, szerethető, komplex karaktert tud formálni.
Előttük az élet
Ahogyan haladunk a cselekményben, fokozatosan tárulnak fel Momo és Rosa mama közös életének részletei. A transzvesztita figurán kívül az is zavarba ejti a nézők egy részét, amikor Rosa mama a párnája alatt tárolt Hitler-képet dédelgeti. Különösen fájó ezután, hogy delíriumában újra elindul a koncentrációs táborba. Végül megjelenik Momo apja, akit Rajhona Ádám alakít, rutinból, de nem unalmasan. A feleségét féltékenységi rohamában meggyilkoló, utána elmegyógyintézetbe zárt arab kereskedő és strici a fiáért jött, akiről kiderül, hogy valójában nem is tizenegy, hanem tizennégy éves. Az előadás egyik fénypontja Rosa mama és Juszef úr kettőse, amikor arabok és zsidók különbségeiről beszélgetnek, zajosan és szellemesen. Ajar szövege a legkomolyabb témákat is úgy képes egy tizennégy éves fiú szájába adni, hogy természetesen jelenjen meg bennük a világ és az emberek sokfélesége. Egy vigasztalan külváros szerencsétlen lakóinak élete nemcsak a tragikum, de a groteszk, sőt a komikum megjelenítésére is képes.
Momo előtt ott az élet, ő azonban többet átélt, mint sok öregember. Ennek megfelelően a cím kizárólag ironikusan értelmezhető. Élete még alig kezdődött el, de sok jóval nem kecsegtet. Margitai Ági ilyen szempontból nem volt rossz választás, a bő fekete férfiingben kortalan, manószerű gyerek-emberré tud lényegülni. A végkifejlet – az egész drámához hasonlóan – bizarr, erkölcsileg aggályos, ugyanakkor ha nem is menthető, érthető. Az ember nem élhet úgy, hogy ne szeressen valakit – mondja Rosa mama halálos ágyánál, és hiszünk neki. Momo előtt ott van az egész élet, miközben már el is múlt. Az előadás nem rossz, és számos tanulsággal szolgál, azonban biztos, hogy még ki kell forrnia. Nem baj, előttük az élet.
