Keresztes és Kulka kettőse nem váltja meg a világot, de szórakoztató elemekből mégsincs benne hiány.
Szikszai Rémusz állította színpadra a Belvárosi Színházban Peter Shaffer Amadeus című darabját Keresztes Tamással a címszerepben. A Wolfgang Amadeus Mozart Bécsben töltött éveit feldolgozó színmű - ami Antonio Salieri szemszögéből mutatja be a zeneszerzőt és környezetét - híres arról, hogy könnyen elvihető groteszk irányba, rendező kérdése, hogy mennyire tud, mer vagy akar elszállni. Szikszai még az értelmezhető határon belül mozog, de folyamatosan szeretne kitörni belőle, pontosan nem tudni, miért nem sikerülhet ez neki.
Teljesen felesleges azon töprengeni, hogy igaz-e bármi is abból a szóbeszédből, hogy Antonio Salieri, korának legmegbecsültebb zeneszerzője merő féltékenységből megmérgezhette-e Wolfgang Amadeus Mozartot, de nem rossz beleképzelni magunkat a helyzetbe. A történet szerint Salieri volt Mozart összes gondjának okozója, miatta nem futhatott be komoly karriert a zeneszerző, mert Salieri kiéheztette, sőt végül meg is mérgezte. Orlai Tibor producer tehát megint népszerű témát állíttatott színpadra, adott benne minden: szerelem, féltékenység, intrika, nem véletlen, hogy pár évvel az 1979-es londoni bemutató után, 1984-ben Milos Forman már filmet is készített belőle, ami aztán alapjaiban változtatta meg a felfogást, amit a világ addig Mozartról gondolt. Az Amadeus mégsem egy Machbeth súlyú mű, hiába kezelik néha úgy.
Az Amadeus elrajzolhatósága könnyen mehet a darab kárára, de ebben az esetben a színészek üdítő játéka felejteti, hogy olykor a semmibe torzul az előadás. A díszlet (Varga Járó Ilona) puritánsága és a jelmezek (Kiss Julcsi) egyszerűsége mind a színész vállára teszi a felelősséget, és ők alázatosan meg is felelnek az elvárásoknak. Ettől függetlenül mintha még mindig inkább az értelmezhetőség mozgatná az előadást az elszabadult indulatok helyett: Keresztes Tamás egyelőre még keresgéli egzaltált Mozartja igazi hangját, és Kulka János sem veszi fel Podzósan könnyedén a fonalat.
Aztán az is lehet, hogy ez így van jól, és ezért imádja a közönség az Amadeust. Kétségtelen tény viszont, hogy Lovas Roziba képtelenség nem beleszeretni, ahogy Mozart életének szerelmét játssza, annyi báj, játékosság és felszabadult energia van benne. Murányi Márta hangja mindig jókor csendül fel, de Kaszás Gergő II. Józsefje is pontosan azt az együgyü és -síkú uralkodót hozza, akinek lehetett "túl sok a hangjegy", és ami megmagyarázza, miért nem fedezte fel maga a császár Mozart zsenialitását.
Kulka Salierijéről képtelenség eldönteni, hogy az őrültségnek milyen fokán áll, viszont erre szerencsére nincs szükség. Valószínűleg őt mindig jó nézni, még akkor is kirázza a kisujjából az egészet, ha épp nem annyira találja meg a karaktert. Keresztes Tamás is pont elég bolond ahhoz, hogy megszerettesse velünk az ifjú zsenit, aki képtelen uralkodni az ösztönein. Sajna a nézhetőség és élvezhetőség ellenére mégis túl hosszú az előadás, még ha a szórakoztatás elvitathatatlan is. Az orlais Amadeus azonban a szereposztás ellenére sem váltja meg a világot, pedig akár meg is tehetné.
