Szerzőnk azt állítja, sosem rajongott őrülten az Aerosmithért. De aztán megnézte őket a Download Fesztiválon.
Sokak álma vált valóra a Download Festival záró estéjén, amikor a bostoni zenekar síri csendben a színpadra vonult. Még azok a rockerek is piszkosul jól érezték magukat, akik Steven Tylert egyszerű Mick Jagger-kópiának tekintik. Előítéletek ide vagy oda, azt azért bárki elismerheti: Tyler minden idők egyik legkarizmatikusabb rockénekese; most pedig bebizonyította, hogy az Aerosmith maga a minden flanc nélküli dög, a vadság és a kortalanság.
Örök fiatalok
Na jó, a hófehér öltöny, a fényes-feszülős nacik már régóta alapelemei a zenekar ruhatárának, az indiántollak pedig a frontember cheerokee gyökereit jelképezik, de ez minden, a zenekar nagyobb hangsúlyt fektet a karcos hangzásvilágra, mint a színpadi látványra. A bő másfél órás koncert a Train Kept Rolling című feldolgozással indult, amit az olyan slágerek követtek, mint az Eat the Rich, a Love in an Elevator, a Jaded vagy a Cryin' – természetesen Tyler elmaradhatatlan szájharmonika-szólójával. „Örülünk, hogy négy év után újra itt lehetünk. Legyen most is egy őrülten jó éjszakánk!” – szólt a mikrofonba a harcsaszájú, újabban Jack Sparrow-szakállal hódító Tyler, aki ezúttal otthon hagyta a John Lennon-napszemcsit, viszont végig flörtölt, grimaszolt és rengeteget szaladgált fel-alá a küzdőtér közepéig benyúló futóhídon.
A négy évvel korábbi repertoárt kicsit megbabrálták, a sorrendet átírták (többek közt belecsempészték a Janie's Got a Gun-t és az én örök kedvencemet, a Dude Looks Like a Lady-t is). Úgy fest, a meg nem szűnő libabőr és az örök fiatalság receptje egy és ugyanaz az Aerosmithnél: vaskos akkordjáték, blúzos beütésű, lüktető ritmusalap, éles, vágtázó gitárszólók kiegészülve egy extravagáns énekhanggal és szókimondó szövegekkel.
Steven Tyler és Joe Perry több mint negyven éve tartó se veled, se nélküled viszonyából semmit nem érzékelni az élő show alatt. Annál inkább munkál a kémia a színpadon, mintha ez az öt zenész egymásnak lett volna teremtve. Az pedig, hogy a frontember 66 évesen, megannyi betegségből (Hepatitis C, hangszálproblémák, drogfüggőség, Morton-féle neuróma) és sérülésből felépülve még mindig fiatalokat megszégyenítő lendülettel, apait-anyait beleadva kápráztatja el a rajongóit, azt sugallja, hogy ezt a különleges érzést és közeget még a rock legnagyobb nevei számára sem pótolhatja semmi más.
Elegánsan megőrülni
Élvezet volt a nagy dübörgésben elkalandozni, a rajongók reakcióiban, viselkedésében is gyönyörködni. Örömmel konstatáltam, hogy a délutáni koncertek alatt még pizsamában lézengő, helyüket nem találó, éhséggel és másnapossággal küszködő fesztiválozók a hétvége csúcspontját jelentő Aerosmith koncertre kijózanodtak, kiöltözve, tombolásra készen érkeztek. Ki is járt a bandának a tisztelet. A koncert íve is azt sugallta, kezdjünk visszafogottan és fokozatosan őrüljünk meg, a tervhez pedig mindkét fél tartotta magát. A Walk This Way-t, a Sweet Emotion-t és az Armageddonból jól ismert romantikus I Don't Want to Miss a Thing című slágert a többezres tömeg hol Tyler mozgását imitálva, hol karöltve, kórusban zúgta és üvöltötte végig. Az előadásra a záródalok tették fel a pontot: Tyler elfoglalta helyét a gyönyörű Steinway zongorája előtt, és felcsendült a Dream On, amelynek a szövegét és dallamát még az is kívülről fújja, aki világéletében kerülte az Aerosmith munkásságát: „Sing with me, sing for the years, sing for the laughter, sing for the tears...”
Őszinte és durván megnyerő
De egy Aerosmith koncertnek mégiscsak valami pörgős számmal kell zárulnia. A szigorú koncertszervezők köszönetnyilvánítással jelezték a zenekarnak (és a közönségnek), hogy takarodó van, fél 12 elmúlt, a koncertnek vége. De Steven Tyler nem lett volna Steven Tyler, ha erre tényleg le is vonul a színpadról: „Bassza meg a takarodó! Nyomjunk még egyet!” – adta ki az ukázt, és a tömeg együtt skandált vele. Ekkor csendült fel az elmaradhatatlan Mama Kin, amit a nézőtérről orgazmikus üdvrivalgás fogadott. A banda debütáló lemezén megjelent, első profán tartalmú szerzemény (ami a '70-es években igen merésznek számított) most az est himnuszává vált, hiszen négy évtizede hűen tükrözi az Aerosmith világát: bohém élet, lázadás, vadság, szabadságvágy, szexuálisan túlfűtött szövegek.
„Nem vagyunk angyalok, és minden hibánkat őszintén felvállaljuk. Amikor azt hallom, hogy Steven Tyler a hard rock keresztapja, komolyan eltűnődöm, miért állítanak ilyeneket az emberek. Hiszen én is csak egy seggfej vagyok a sok közül” – vallja a frontember.
Mindig is szerettem a dalaikat, de soha nem rajongtam értük őrült módon. Most, hogy végre élőben is láthattam az együttest, azt kívánom, bárcsak visszarepülhetnék negyven évet az időben, hogy végigélhessem és jobban érthessem azt a kort, amiben az amerikai Rolling Stones ilyen nagyra nőtt. Napos időt jósoltak a fesztivál idejére, ehhez képest fázós, borús, esős hétvége volt. Az Aerosmith koncert alatt elvonultak ugyan a felhők, mi mégsem maradtunk szárazon. Vizelettel teli poharak repültek a magasba, de még egy felfújható, pénisz alakú párna is körbejárt a tömegben. Mocskos-hangos, felejthetetlen rockbulival zárult a Download Festival.
