Lovasi András és Lévai Balázs közös szerzeménye kötelező mindenkinek, aki volt valaha Kispál-rajongó, zenész, esetleg pécsi, vagy egyszerűen csak kamasz.
Lovasi András és Lévai Balázs közös szerzeménye kötelező mindekinek, aki volt valaha Kispál-rajongó, zenész, esetleg pécsi, vagy egyszerűen csak kamasz.
Állnak a férfiak
„Ha engem kérdeznek, biztos nem haverkodnék magammal, ezt szögezzük le elöljáróban. Sokszor idegesítő fasz vagyok” – ezzel a felütéssel indul a Lévai-Lovasi páros utóbbit megéneklő, monumentális méretű könyve, amely a stílszerű és hatásvadászIdáig tudom a történetet címet viseli. Bár a címadó sor egy Kiscsillag-nóta, a Sirály refrénje, a közel ötszáz oldal legkevésbé szól róluk. A 23 együtt végignyomott év miatt sokkal több szó esik a Kispál és a Borzról, a főszereplő pedig kétségkívül a modern költő és melankolikus rocksztár, Lovasi András. A könyvet ketten jegyzik, az elbeszélés azonban egyes szám első személyű. Lévai Balázs olyan, mint egy láthatatlan kéz, amelyik meghúzza Lovasi sokszor csapongó sztorizgatását, jó szerkesztőként vezeti végig az olvasót a köteten. A stílus ugyanis egységes, és elképesztően szórakoztató. Sokszor tényleg olyan érzésünk van, mintha egy kocsmában ülve, néhány fröccs mellett hallganánk egy embert, akivel az átlagosnál több vicces, szomorú és elgondolkodtató dolog esett meg.
A könyvben szerencsére szar történetek is helyet kapnak. Viszonylag őszintén merülnek fel azok a témák, amelyekről eddig keveset lehetett hallani. Ilyen például Lovasi válása, a konfliktusok Kispál Andrással, különféle pszichés gondok, vagy hogy miért lépett ki kilenc év után a Ricsi becenévre hallgató Bräutigam Gábor, a zenekar első dobosa. Vannak őszinteségükben is nagyon vicces betétek: jól sikerült NDK-s és balul elsült olaszországi utazásokról, vagy Kispál András egyébként kívülálló szemmel is jól láthatóan borzalmas ruhatáráról.
Felmegyünk és ott a csikket a városra pöccintjük
Hűen a kezdéshez ebben a könyvben nem mindig szimpatikus a főszereplő. Értjük, miért tartja magát fasznak Lovasi. Műveltsége, naprakészsége azonban nem vitás, és bár társadalmtörténeti elemzésnek nem lehet nevezni, jó meglátások vannak a könyvben akkor is, amikor éppen nem zenéről vagy a saját életéről értekezik. Az elmúlt 40 év hazai mikrotörténelme mellett közelebb kerülünk az 1980-as és 90-es évek underground-alternatív zenei világához, de bekukucskálhat az olvasó a pécsi egyetemi élet vagy a baranyai bányászvilág kulisszái mögé is. A könyv néhol keresetlen stílusban mesél gyerekkorról, indiánregényekről, tájékozódási búvárversenyekről (amely sport pontosan olyan értelmetlen, mint amilyennek hangzik), az első nőkről, italozásról, katonaságról és mindeféle rémes alkalmi munkáról. Jónéhány sztori és több mint száz oldal után jutunk el 1987-ig, amikor is megalakult a Kispál és a Borz.
A névadás és a korai idők viszontagságai után jól kiszámíthatóan jön a népszerűség, majd később a veszekedések és megakadások. Sok dalszöveg töri meg a könyv prózáját, de szervesen illeszkednek az elbeszélés ritmusába és hangulatába. A kifinomult rajongók több kapcsolódási pontot is felfedezhetnek történetek és dalszövegek között, erre egyébként a mesélő énekes maga is utal néhány helyen. Olyan klasszikus kedvencek keletkezéstörténetéről is szó esik mint az otthoni álmodozásból születő Húsrágó, hídverő, vagya Helló. Egy görögországi nyaralást pedig könnyedén össze lehet kötni a magyar rocktörténelem egyik legemlékezetesebb sorával: „nem mosol bugyit, hogy tiszta legyél az Akropoliszra, felmegyünk és ott a csikket a városra pöccintjük.” Nem kell irodalomelméleti pallérozottság ahhoz, hogy megértsük, a szöveg nem mindig saját környezetében működik a legjobban. Van, hogy később nyeri el valódi jelentéseit. Ezek a dalok nemcsak egy dalszerző életművének darabjai, hanem egy különös korszak nyomai is egyben: meg kell őket őrizni, hogy a félmúlt mellett azt is jobban megértsük, errefelé miért nem működik semmi rendesen.
A pécsi szál
A Pécsen kicsit is ismerőseknek még erősebben dobog majd a szívük olvasás közben. Jakab-hegy, Olympia bár, Szenes klub, NEVKO, különböző egyetemi kollégiumok és kocsmák – helyszínei és alakítói a történetnek. Megkapó a pécsi bányászoknak szentelt fejezet, ahol sajátos életmódjuk, büszkeségük, szokásaik, magas fizetésük mellett szóba kerül az is, hogy a szocialista vezetés miért titkolta el lesújtó egészségügyi eredményeiket. „Az élet véglegességét dacosan negligáló ércbányászokat legalább megélhetési gondok nem gyötörték, amíg éltek, szórakozni vágytak. A hajnalig nyitva tartó Olympia bárban léha művészekkel, arra tévedő Bereményikkel, Cseh Tamásokkal és alig álcázott kurtizánokkal múlatták az időt.” A Kispál története Pécs története is, Lovasi könyve pedig kicsit olyan, mint egy álcázott szerelmi vallomás a városhoz. Sok fejezetben megjelenik a vidéki és budapesti zenekarok közti különbség, a „pécsiség” egyszerre tölti el büszkeséggel és kisebbségi érzéssel a bandát. Milyen jól tették, hogy nem adták meg magukat a fővárosnak. Nyomdokaikon haladva befutott a Punanny Massif vagy a 30Y, és van Budapesten kívül legalább egy, könnyűzenei szempontból értékelhető város az országban.
E kis időre
Nem klasszikus rocktörténelem, de nem is életrajzi regény – sok műfaj között billeg az Idáig tudom a történetet. Egy ember személyes sorsába ágyazva tűnnek fel az elmúlt 20-30 év magyar zenészei, az Apostol, Kiss Tibi és a Quimby, a Tankcsapda, a Kispál, a Kiscsillag, és sok tragikus vagy jelentéktelen figura. Rezignáltan, ironikusan, de mindenképpen életigenléssel visz át a könyv a rendszerváltozás körüli és utáni Magyarország nem mindig egyszerű hétköznapjain, koncertjein, csajain, dalain. A szex, drogok és rákendroll mellett ott van pár nemzedéknyi ember ebből az országból, akik jól-rosszul, de itt próbálnak élni, írni, zenélni. Öregek, fiatalok, felnőttek és kamaszok egyszerre éneklik, hogy ha az életben. Egyelőre idáig jutott ez a történet.
