Novák Erik Fekete levese megmutatta, mi történik, ha egy filmnek egyáltalán nincs forgatókönyve. Közepes tragédia.
Novák Erik Fekete leves című akcióvígjátékát még a Titanicon mutatták be, mi is ott láttuk, és hallottuk, jobb a második vetítést megnézni, mert vágni fognak a végeredményen. Végül húsz perc ki is került, mi ezt a verziót néztük meg, és már akkor elgondolkodtunk, vajon számít-e bármit is, ha még vágnak belőle. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy nem.
A Fekete leves tulajdonképpen egy nagyon bájos film. Ha az ember haverjai forgatják le néhány go pro-val, telefonnal, esetleg kézi kamerával, majd vágják össze otthon és mutatják be például az érettségi bankettjükön, akkor még zseniális is. De mozifilmnek sajnos édeskevés. Szinte ordít, hogy pontokba szedjük a hibákat, amiket Novák Erik elkövetett a filmmel kapcsolatban, de talán annyi is elég, ha szép sorjában haladunk.
Beszéljünk rögtön az alapötletről, amiről nagy vonalakban az mondható el, hogy A Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című, nem véletlenül klasszikussá vált Guy Ritchie film ötlete egy az egyben, a karakterek lecserélésével, a zérónál is kevesebb slusszpoénnal, amit rögtön a trailerben le is lőnek ráadásul. Kártyán sokat veszít a DJ, két napja van, hogy lóvét szerezzen, ezért összeverbuvál egy félhülyékből álló, intézetből szabadult csapatot - egy drogos rendezőt (Novák Erik), egy kerekesszékes exszínészt (Nagy Zsolt), egy anterográd amnéziás(?) fiút (Szabó Simon), és egy zavart nőt (Földesi Ágnes), mert hát, mi lenne a filmmel nő nélkül -, és felnyom egy pénzszállítót, aztán meg mindenki menekül.
Két alapvető hibája a filmnek megmagyarázza, miért is nem segít rajta semmiféle a vágás. Először is a főszereplőnél (Perjés Zoltán, aki Feaky D néven rádiós DJ) ellenszenvesebb pozitív főhőst még soha nem produkált magyar mozifilm, másodszor maga az alapötlet üti agyon az egészet, azaz, hogy nincs forgatókönyv, hanem egy nagy, boldog improvizáció az egész. Utóbbitól a néző folyamatosan azt érzi, hogy ez egy marha szórakoztató forgatás lehetett, de vajon mi közünk nekünk a nézőtéren ehhez? Semmi.
Ha máshol nem, ott észre lehetett volna venni, hogy kilóg a lóláb, hogy a legzseniálisabb színész az egész filmben Vágvölgyi B. András, aki ugye író, filmkritikus meg rendező, de semmiképp sem színész. Ő a maffiózót játssza, és egyedül nála tűnik úgy, hogy ez az egész legalább egy film, amiben ő egy szerepet alakít, nem pedig egy ökörködés a haverokkal. Persze olykor vele is elszalad a ló, de még mindig sokkal jobb, mint például az általában érzelemgazdagon játszó Parti Nóra, aki kábé végigröhögi a szakítós jelenetét a folyton minden szavába beleugató, önmagát az összes jelenetben nagyon jól érző Novák Erikkel; de még Máté Gábornál is, aki meg egy olyan erőtlen, semmilyen jelenetet hoz össze, miközben azt improvizálja, hogy ő egy afféle piszkos melókat piti bűnözőknek szállító izé, amilyet még sose láttunk tőle. Valószínűleg ő sem saját magától. Nem szakmabeliként Herczeg Zoltán divattervező játszik még meglepően elfogadhatóan, de a színészek közül egyedül Nagy Zsolt tud csak nagyon keveset hibázni a balesetben tolókocsiba kényszerült színész szerepében, valószínűleg ő is csak azért, mert tényleg volt kit játszania, és Nagy Viktor emléke adott valami pluszt, amit senki más a színészek közül nem kaphatott meg.
A sztori ugye felejtős, és nem ártana végre elhinni a honi filmkészítőknek, hogy nem spórolható meg a jó forgatókönyv. Mondjuk, aligha tűnhet úgy, hogy mindent megtesznek ezért, ha még mindig akad csak egy is közöttük, aki rábízza a dramaturgiai munkát egy egészen másik mesterséget űző munkásra, a színészre. Pedig Novák jól kasztingolt (ha a főszereplőt nem számítjuk), nem gagyi, szappanoperás művészekkel operált, ennek ellenére kártyavárként omlik össze a terve, ráadásul úgy, hogy azzal degradálja a színészeit is.
Másrészről nagyon jó ötlet, hogy Novák Erik ezt is kipróbálta, reméljük utánozni senki nem fogja, hiába jobb még mindig a Fekete leves, mint sok más, moziban vígjátékként bemutatott, forgatókönyvvel elméletileg bíró hazai borzalom. Az improvizáció a színházba való, nem kamerára, pláne nem egy akciófilmbe, aminek a ritmus lenne az egyik legfontosabb eleme. És hiába lehet olykor nevetni a szándékon, hogy a látottak szórakozni hivatottak, ez még nem csinál jó filmet a Fekete levesből. Pedig mi is - akárcsak a szereplők, a stáb, meg a haverok, akik megnézik és amúgy imádják, hiszen valahol részesei - nagyon szerettük volna, ha sikerül.
