Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Pedig az Átriumklorid című darabban Bíró Kriszta és Hevér Gábor ötször is megpróbálják!
Az Átriumklorid (Avagy a színész ötször) című, szinte vadiúj Parti-Nagy Lajos darabra vasárnap délután jutottunk végre el, mert már éppen itt volt az ideje, hogy megnézzük, milyen is Bíró Kriszta és Hevér Gábor ötször. Amúgy elég jó, még úgy is, hogy amikor konkrét színésznőre írnak egy színművet, akkor ez azért elő szokott fordulni. A Néder Panni rendezte Átriumklorid öt történet a szerelem, az emberek és a kapcsolatok témakörében; kellemes és ártatlan, mégis halálosan komoly humorral fűszerezve. Szinte bánja az ember, hogy nem szabadtéren nézi, annyira könnyed, nyári limonádé.
Pedig az első jelenetben még sípulóverben búcsúznak a szerelmesek, egy peronos epizód ez bárkinek az életéből, annak összes magyaros panaszkodásával és elégedetlenkedésével. Hevér Gáborról ordít az állapot, amiben van (nem spoilerezzük el), viszont emellett annyira ügyesen játssza nemcsak a sunyi politikust, de a középosztályra (is) annyira jellemző, minden felelősséget elhárító, önmaga nyomorát soha fel sosem ismerő férfit, hogy kész csoda, hogy nem estek páran össze az előtérben, ahol állva nézik a nézők az indító jelenetet. Aztán Kautzky Armand hangja szólítja a hangszórókból, bocs, hangosbemondóból a kedves utasokat, hogy elfoglalhatják helyeiket.
Kicsit talán hosszú az előadás, pláne a második - egyben kétségtelenül a legjobban megírt - jelenet. Ebben egy hollywoodi filmbe csöppenünk, mondjuk a Négy szoba címűbe, amiben a Bíró-Hevér játszotta pár a tökéletlen összhangtól jut el sziklaszilárdnak hitt bizalom leépüléséig, miközben olyan bravúros összhangban van a két színész, hogy hiába színház az egész, még az sem tudja elvenni a jelenet filmes jellegét, hogy Hevér Gábor leizzad néhány kilót közben.
Ezt követi a testvérjelenet, ami megint csak remek, ebben Bíró Kriszta külső átváltozása is zseniális, hiszen a színészek villámöltöznek a jelenetek között, amiket videoinstallációk színesítenek. Nem túlzás talán kijelenteni, hogy Parti-Nagy erősebb férfiszerepeket írt, női mégsem áldozatok, a dominancia, ahol megjelenik sem egyértelmű. Átváltozás után az esküvőjére mérsékelt lelkesedéssel készülő vénkisasszonyt és rokkant, nótaénekes bátyját láthatjuk, két szereplő a Családi Körből, dilemmájuk pedig annyira hétköznapi amennyire karikírozott: kiléphet-e egy helyzetébe belekényszerített családtag a kötelékek alól, avagy képesek-e egyáltalán a különélésre ennyi idő után emberek. Erre van felhúzva különös táncnak is beillő játékuk.
A negyedik páros története sem feltétlen ismeretlen a nézőtéren ülők számára, ahogy a primkó munkanélküli és műtősnő takarítónő csaja bemutatja egy hétköznapi pár hétköznapi problémáját. Mert a valóságban erről van szó, hiába vannak lebutítva a szereplők, hiába elrugaszkodott a történet (nem is mindig értettük, hogy kínjukban nevetnek-e olyan hangosan a nézők). A kivitelezéssel ebben az esetben sem volt gond, karakterek jöttek-mentek, de a bizalmatlanság, a nemek közti csatározások és az érzelmi intelligencia totális hiánya Parti-Nagy szereplőiben állandó.
Ettől függetlenül be kell valahogy fejezni a darabot, és ekkor jött elő a Berlin felett az ég, de még mindig nem értjük teljesen, hogy került oda. A vonatozós jelenet visszakacsint és mégse, ami ötletnek rendben volna, kár, hogy nem elég erős ahhoz, hogy lezárja az amúgy szépen felépített előadást. De még így is jó.
