...sőt, még csak nem is abnormális, ízlésromboló, vagy fura. Steiner Kristóf elmondja, miért.
Európát lassan egy hete egyetlen téma foglalkoztatja: a „szakállas nő”, Conchita Wurst. Akadnak, akik az apokalipszis eljöveteleként értelmezik győzelmét – mondván, egy hibrid, buzeráns manipulátor az új „példakép”. Mások egyenesen az illuminátusok ügyködését vélik felfedezni a háttérben. Megint mások – köztük melegek és transzexuálisok is – kártékonynak és botrányosnak találják, hogy „ezzel a pénz- és sikeréhes bohóccal azonosítják az emberek az LMBT szubkultúrát". És persze olyan is akad, aki szerint igazából azzal van a gond, hogy Conchita nem a tehetségével, a hangjával, vagy a dalával nyerte meg az Euróvíziós Dalversenyt, hanem egy olcsó showelemmel: azzal, hogy szakállas férfi létére nőnek öltözött. No meg persze ott van a „liberális média” is – az elmúlt napok során minden magára valamit adó online magazin megszólalt a témában, és sokan a tolerancia diladalának nevezik az osztrák versenyző mennybemenetelét. Egyvalamivel azonban baromi keveset foglalkozunk: nevezetesen azzal, hogy bolhából csinálunk elefántot. Egy csokorba gyűjtöttem hát hét érvet, amelyek új megvilágításba helyezhetik a Conchita Wurst-jelenséget.
1.Ha egy nő tetőtől-talpig szomkingba bújik, ám a dekoltázsánál kigombolja a férfiinget és láttatni engedni a keblei vonalát, az szexi.
Szexi, mert volt rá majdnem száz évünk, hogy elfogadjuk. A huszas évek óta számtalan showgirl élt a csábítás (és figyelemfelkeltés) ezen formájával Marlene Dietrichtől Madonnán át többtízezer szupermodellig – és bizony eléggé botrányosnak is számítottak vele. Csakhogy ezeket a képeket széles körben terjesztette a média, mára pedig teljesen elfogadottá vált, hogy egy nő fiúsan öltözködjön, ugyanakkor kihansúlyozza a nemi jellegeit. Férfiak esetében sem furcsább, ha egy pasi nőnek öltözik, a szakállát pedig „kipakolja” – ahogy az öltönyös nő teszi a dekoltázsával. A szemünknek idegen, ám semmivel sem polgárpukkasztóbb, vagy botrányosabb, és végképp nem kártékonyabb a következő generációra.
2. A gyerekek nem attól lesznek jobb vagy rosszabb felnőttek, hogy látnak-e szakállas nőket vagy sem.
A gyerekek akkor lesznek tisztességes, bölcs, okos, ügyes felnőtt emberek, ha mi arra tanítjuk őket, hogy sokféle ember él a világon, közülük rengetegen nagyon mások, mint mi. Vannak köztünk olyanok, akik plasztikáztatják magukat, mert elégedetlenek a külsejükkel. Vannak lányok, akik lányokba szerelmesek. És vannak bácsik, akik szeretnek női ruhába bújva énekelni. Csak azért, mert valakinek eltér az értékrendszere a miénktől, még nem kell eltakarnunk a gyerekek szemét, és úgy tenni, mintha a jelenség nem létezne, és persze a saját családunkból, vagy kultúrkörünkből hozott korlátolt gondolkodásmódunkat sem kell rányomnunk a kicsikre. A gyereknek három lényeges dolgot kell megtanulnia: hogy nem a társadalmi normák döntenek helyette arról, hogyan éli az életét; hogy nem rekeszthet ki senkit azért, mert más, mint ő; és hogy igyekezzen ne ártani másoknak és önmagának.
3. Conchita Wurst nem képviseli egyszemélyben az LMBT közösséget.
Ezért aztán őt pocskondiázva az összes meleget egyszemélyként megítélni butaság. Ahogy Britney Spears sem képviseli a harmincas női elóadőkat, vagy Beyoncé az afroamerikai énekesnőket, vagy Justin Bieber a kanadaiakat, Conchita Wurst sem lett ettől a győzelemtől azonnal Európa díszbuzija. Ezt fontos volna a melegeknek és transzszexuálisoknak is mélyen észbe vésni: azok a maszkulin melegek, akik kikérik maguknak Conchita ruháját és frizuráját, egészen nyugodtan lazíthatnak – nekik ezután sem kell így öltözködniük, ahogy Conchitának sem kötelező úgy öltözködni, ahogy nekik tetszik. Ami pedig a felháborodott transzexuálisokat illeti – ha azt szeretnénk, hogy a társadalom fogadon el minket olyannak, amilyenek vagyunk, mi is fogadjunk el másokat. Conchita nem transzexuális, hanem tranvesztita előadó. Nevetséges és ostoba sárbatiprása volna az emberi jogoknak, ha egy férfinak azt mondanánk: nem léphetsz fel női ruhában, mert ezzel sérted az elfogadásért küzdő transzexuálisokat.
4. Igen, pár éve még „csak egy fiú” volt. Na és?
A napokban egyre több „régi” fotó kerül elő Conchita Wurstról, amelyeken még atlétában pózoló fiú volt, ezt pedig sokan úgy értelmezik, hogy most csupán a hatásvadászat kedvéért öltött magára női ruhát, ezért pedig a produktum, amit nyújt, egyszerűen mű. Tőlük kérdezem: hányan tudnak maradéktalanul azonosulni tíz évvel ezelőtti önmagukkal? Frizurát, öltözködési stílust változtatni mindannyiunknak szívünk joga. Én is voltam már vasalt, hidrogénszőke hajú nyunyó, tarkopasz, még dezodort sem használó, spirituális igazságokat kutató vándor, és szakállas, göndörhajú hippi is – egyik énem sem volt "eredetibb" a másiknál. Az ember ideális esetben folyamatosan változik, a lelki és szellemi változásai pedig tükröződnek a külsőségekben - nincsen ezzel semmi gond.
5. A szakállas nő látványa korántsem újdonság.
Ráadásul még Ausztriáig sem kell menni érte. Barcsi Szidónia, a „szakállas bárónő” története az ezernyolcszázas évekre nyúlik vissza, amikor is szülés után hormonzavaros lett, és szőrzet kezdett burjánzani az arcán. Bár eleinte szényenlős volt, féje megtiltotta neki a borotválkozást, később pedig – miután tönkrement a család – a nő élete végéig abból élt, hogy vásári látványosságként mutogatta a hosszú szakállat. Arcszőrzetet viselő, női ruhába öltözött férfit is láttunk már – elég, ha csak a Queen „I Want To Break Free” című számára gondolunk. Miért értjük a tréfát jobban, amikor Freddie Mercury miniszoknyában takarító, bajszos háziasszonyt alakít?
6. Az arcszőrzet vagy a ruhaválasztás önmagában még nem árul el túl sokat egy ember személyiségéről.
Ez egy banális igazság, de úgy tűnik, még a „ne a borító alapján ítéld meg a könyvet” mondás sem vésődött be az emberek tudatába annyira, hogy meglássák a fától az erdőt. A Facebook profilomon egy conchitafób ismerősöm kedvesen azt kívánta: „Akkor a ti gyereketekre vigyázzon majd szakállas óvónéni!”. Nem értem a problémát – óvónénik és tanárnők százezrei bagóznak, promotálják a tévéznézést, vannak betegesen elhízva, vagy viselnek penetráns göncöket, ezeket mégis maradéktalanul elfogadjuk. Miért olyan egyértelmű, hogy csak azért, mert egy férfi szoknyában van, még nem ugyanolyan jó, vagy akár jobb ember, mint egy nadrágot viselő férfi?
7. Ez a popszakma.
Az Euróviziós Dalverseny alapvetően egy meglehetősen giccses műfaj, és bár én bírom a tingli-tangli popzenét, ez a nyáltenger még nekem is sok, így életemben nem néztem végig egyetlen show-t sem. Ugyanakkor természetesen nem fújok azokra, akiknek ez a non plusz ultra, és az elmúlt harminc évre visszamenőleg fejből vágják az összes Eurovision dal koreográfiáját, mert felfogom, hogy nem én vagyok a célcsoport. Aki hallotta már éltében a „Euro trash” kifejezést, az tudja, hogy mi európaiak sokszor tűnünk „olcsónak, gagyinak” a popkulturális ízlésvilágunkkal – ennek pedig csimborasszója az Euróvízió. Aki nem szereti, ne nézze. Aki azt várja el tőle, hogy itt tűnjön fel az új John Lennon, vagy Bob Marley, vagy Edith Piaf, az csalódni fog. Conhita Wurst nem Európa királynője lett, hanem az Euróvízióé. Annak pedig több, mint tökéletes.
+1. A világ kemény hely, ahol romák, feketék, kövérek, angolul nem tudók, sárgafogúak, vöröshajúak, anyás fiúk, apás lányok, főzni nem tudók, túl alacsonyak, vagy épp túl magasak nap mint nap atrocitásoknak vannak kitéve.
Ám bármennyit szenvedünk mindannyian mások ítélkezése miatt, a bennünk felgyülemlett feszültség és sértettség oda vezet, hogy magunk is ítélkezni kezdünk mások felett, és kvázi „visszaadjuk”, amit mi elszenvedtünk. Ez a gondolkodásmód hosszú távon csakis oda vezethet, hogy mindenki frusztrált, és mindenki bánt mindenkit. Ez pedig nem lehet jó irány – ezért inkább örüljünk annak, hogy az idei Euróvízión egy olyan előadó nyert, aki emlékeztet minket a saját szűklátókörűségünkre. Arra, hogy mennyi mindennel kell még dolgoznunk belül, amíg eljutunk arra a pontra, hogy a szeretetet, elfogadást és megértést ne kössük feltételekhez.
