A Radnótiban hangzik el ez a mondat egy olyan előadásban, ami mintha mégis független lenne. A csillagos ég kritika.
Lehet, hogy csak mi sokalltunk be némiképp az alternatív színházaktól, de Kováts Adélnak a fenti mondata a Radnóti Színház A csillagos ég című előadásában megütötte a fülünket. Persze az is lehet, hogy csak arról van szó, hogy a Mohácsi testvérek furcsa színművének ez az egy mondata sikerült igazán odamondósra az új drámában, amiben a nézőket egy színház színfalai mögé viszik, de minek?
Arról van szó, hogy adott egy színtársulat, a maguk összes nyűgével; akik éppen egy modernül értelmezett Bánk Bánt próbálnának a rendező, Abonyi Nóra (Szávai Viktória) vezényletével, ha nem lenne annyi nyűgük. Ebbe az idillinek nehezen mondható környezetbe robban bele a társulat PR-osának, Hennyei Arankának (Petrik Andrea) a jó híre: furcsán értelmezett Ványa bácsijukkal az egész társulatot meghívták külföldi vendégjátékra, sőt, a színházat is komoly összeggel fogják támogatni a közeljövőben. Ezzel aztán beindul a cselekmény, a társulat örül és egekig magasztalja a rendezőnőt, akinek meredek ötleteit pedig eddig elég nehezen vette be a finnyás gyomruk. Körülbelül ez az alaptörténete az új Mohácsi darabnak, aminek egyébként valamiért A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet az ő teljes címe. Hogy miért ez, azt a darabot megtekintve se tudnánk megfejteni, hacsak nem épp az a lényege, hogy kicsit hosszú, kicsit értelmetlen, de a mienk.
Az előadás sok újat mutat olyanoknak, akiknek halványlila gőzük sincsen arról, hogyan működik egy színház, és azoknak is, akik tényleg azt képzelik, hogy színésznek lenni mindig fenékig tejfel, de ezzel vége is. Óriási probléma vele, és ezt kénytelen vagyok rögtön elsőként említeni, hogy két és fél órás, szünet nélkül. Nem, nem egy IMAX moziban, ahol kiterülve nézhetjük a 3D-t, hanem a Radnóti Miklós Színházban, Budapesten. Amivel csak az a baj, hogy én aztán nem vagyok egy Naomi Campbell, de ember legyen a talpán, aki tudja abban a kis térben bárhova is tenni a lábait ennyire hosszú időn keresztül. Normális esetben ez nem kéne egy kritika része legyen, de az isten szerelmére, a Mohácsi fivérek mégis mit gondoltak? Két és fél óra így, a Radnótiban...?
Aztán ott van az a szintén nem elhanyagolható dolog, hogy A csillagos ég, avagy a nemzetközi sikerre való tekintet korántsem nevezhető egy jól sikerült írásnak (már ha leírták egyáltalán a szöveget). Jó, ez talán túlzás, de egészen biztos, hogy amilyen öröm lehetett a színészeknek próbálni ezt a bizonyos szempontból valóban az ő mindennapjaikról is szóló színművet, olyan kínszenvedés nézni lentről egy újabb történetet arról, milyen fásult, kiábrándult, nyomorult lény is a sikertelen, egykor sikeres színész.
És ha ez még nem lenne elég, telenyomták napi politikával a történetet, hogy még jobban átérezhesse a néző, milyen nehéz művésznek lenne ebben a lángoktól ölelt kismai világban, így aztán lassan tényleg elmondható, hogy legyen bár egy előadás független vagy kőházas, modern vagy klasszikus, ezek másról sem tudnak beszélni csak a kurva politikáról. Ebben a darabban ugyan nem építenek stadiont, van viszont kvázi revizoruk (Kováts Adél), kenhető polgármesterük (Szervét Tibor) és mindenkivel összefekvő PR-osuk, aki persze a darab kulcsfigurája is egyben, és csak közvetve van köze a politikához.
Az előadáson ezek ellenére is lehet nevetni, ami valószínűleg legfőképp annak köszönhető, hogy a színészek tényleg élvezik a játékot. Inkább a nők domborítanak, így Martin Márta a súgó szerepében például egészen remek, Szávai Viktória rendezőnője se rossz, a kettős szerepben is domborító Kováts Adél pedig a Kulturális- és Sportbizottság némbereként pont ugyanolyan erős, mint amikor a Kossuth-díjas színésznőt játssza. Neki jutott a darab legviccesebb mondata is: "Nem vagyok én független!", amiben igazán sok van, pláne ahogy ő mondja. De még ez a mondat sem változtat azon a kényelmetlen megérzésen, hogy hiányzott egy darab a Radnóti őszi repertoárjából, ezért gyorsan írattak Mohácsiékkal egyet.
