Szakítás, szex, Afrika, kulturális különbségek. Durica Katarina regényében szerencsére az utóbbin van a hangsúly.
Van egy nő. Szeret. Legalábbis szeretett, egy házasságtörő férfit, akiről persze már a regény elején kiderül az igazság. Közhelyes, ám nem botrányos kávéházi szakítás után önmarcangolás és útkeresés következik, a megoldás pedig egy egyiptomi munkalehetőség formájában érkezik. Karolina, a szlovákiai magyar lány a főhőse Durica Katarina önéletrajzi elemekkel is átszőtt Szökés Egyiptomba című regényének, amely kezdete – és különösen borítója – ellenére mégsem csajregény, legalábbis nem a Fejős Éva-Vass Virág vonalról.
Menekülés extrákkal
Hősnőnk, Karolina művészettörténész diplomával a zsebében jelentkezik egy utazási iroda hirdetésére, hogy gazdag turistákat kalauzoljon Kairóban és környékén. A történet eddig nem túl eredeti, hiszen szerelmi csalódás után az ember hajlamos drasztikus lépésekhez folyamodni a gyógyító felejtést keresve. Bejárták ezt az utat már a Börtönpalota hősnői, Bridget Jones és gyenge utánzatai, vagy Fejős Éva papírmasé figurái is. Karolina annyival érdekesebb náluk, hogy – bár az elbeszélés szintjén nem mindig lesz hihető a figurája – a körülmények, amelyekről beszámol, minimum elgondolkodtatóak.
Amikor megérkezik a számára idegen országba, először persze fejbe vágja a hőség, a káosz és a kosz, de később, az otthoni jó tanácsokkal szembe menve, már nem fél attól, hogy szörnyű betegséget kap a piszkos környezetben. Idővel pedig arra is rájön, hogy milyen óriási szakadék húzódik az ötcsillagos szállodába látogató gazdag nyugati turisták, és a diktatúrában nyomorgó, kilátástalan helyzetükből különféle - nem túl szimpatikus módszerrel - menekülni próbáló helyiek között. A csélcsap Zolit elfeledni akaró magyar lány mellett olyan mellékszereplők bukkannak fel a regényben, mint a családja elől menekülő német Nina, aki Karolina szoba- és sorstársa lesz, az őt óriási verések és ígéretek csapdájába húzó búvároktató, Ahmed, a Muzulmán Testvériséggel szimpatizáló Rafik, vagy Konrad, a lengyel régész, aki hosszas kínlódás után végül a hősnő egyiptomi kalandja lesz.
A női hiányjel
Az autoriter Mubarak-rendszer elnyomásában milliók tengődnek nyomorban, iskola és orvosi ellátás nélkül, néhányan viszont kiválóan élnek abból, hogy elcsalják azt, amit külföldi turisták hajókázásra, koktélokra és hamis múltidézésre kifizetnek. Miközben európai nők ezrei monokiniznek a tengerparton, helyi nőkkel alig lehet találkozni. A regényben ugyanúgy nem jelennek meg, ahogyan a történet szerint az ottani hétköznapokban is feltűnő a hiányuk. A nők ugyanis az iszlám szabályai szerint gyakorlatilag a külvilágtól elzárva élnek: nem érintkezhetnek senkivel, kísérő nélkül nem léphetnek ki az utcára, sötétedés után pedig még úgy sem.
A főhős-elbeszélő Karolina többször csodálkozik rá erre a rendszerre, hiszen számára egyáltalán nem természetes, hogy el kell takarnia magát, adott esetben mégis vadidegen egyiptomi férfiak fogdossák a buszon vagy a bazárban. Az erről szóló valós statisztikák is rémisztőek, az afrikai országok közül Egyiptomban a legmagasabb a szexuális zaklatások száma. Ezek általában „nyugati” vagyis idegen nők ellen irányulnak, hiszen a helyiek kevésbé vannak szem előtt. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekik jobb lenne, sőt: a regény egyik legmegrázóbb részében kiderül, azért van Egyiptomban annyi megvert kutya, mert „itt ütik az asszonyt, az asszony a gyerekeket, a gyerekek meg a kutyát.” Más vonatkozásokban sem rajzolódik ki túl fényes kép az egyiptomi társadalomról: a nőknek alig van lehetőségük a kitörésre, a férfiak pedig vagy ügyeskednek, vagy szexuális kisiparosok lesznek – a szó szoros értelmében.
Turisták bárhol
Elterjedt megélhetési (és reménybeli kitörési) módszer ugyanis fiatal, jóképű egyiptomi fiúk számára, hogy gazdag, nem fiatal és nem éppen vonzó nyugati turistanők szedik fel őket, ők pedig a jobb élet reményében igyekeznek minden igényüket kielégíteni. A köznyelv „toyboynak” hívja őket. Van, aki szimpla megélhetésre hajt, megelégszik néhány potyavacsorával, egy új telefonnal vagy napszemüveggel, meg némi búcsú-zsebpénzzel. A legtöbben azonban házasságról, vagyis hivatalos papírokról, és egy Európai Unión belül található országról ábrándoznak. És vannak, akik kizsákmányoltakból akár kizsákmányolók is lehetnek.
A gyakorlat nem az írónő kitalációja, nagyon is valós jelenség, különösen Németországban. Vezető újságok is írnak arról, hogy az arab országokban vagy Afrikában kalandra, de főleg megértésre vágyó idősebb nők hogyan válnak a jóképű házasságszédelgők áldozatává. A jól kereső, ám saját nőiességükben koruknál vagy külsejüknél fogva nem megerősített áldozatok néhány szép szóért, kellemes éjszakáért cserébe sokszor egész vagyonukkal, státuszukkal, vagy maradék önbecsülésükkel fizetnek. Nem sokban különbözik a jelenség a thaiföldi prostituáltak és a gazdag nyugati férfiak esetétől, erre egyébként a regény ugyanúgy kitér, mint például a Spiegel című német újság ide vonatkozó cikke.
Szerva itt, csere nincs
A Szökés Egyiptomba hibrid könyv, erőssége és gyengesége is ebben rejlik. A szerző újságíró, és ez erősen érződik, feltűnően jobbak és hitelesebbek például a leíró részek, amelyekben valós problémákat boncolgat. Az is említést érdemel, ahogyan az elbeszélő az elbeszélés jelenéből, nagyjából napjainkból utal vissza a regény idejéhez képest jövőbeli eseményekre, különösen azokra a mozzanatokra és szereplőkre, akik a 2011-es „arab tavasz” eseményeiben kulcsszerepet játszanak majd. Klasszikus technikai megoldás, de minden esetben beválik: a szerethető hős egyszer csak fontos történelmi és politikai események mellékszereplőjévé válik. Ezekkel szemben a szerelmi csalódás, a furcsa kaland a lengyel régésszel, vagy a legjobb barátnő dramaturgiailag indokolatlan látogatása – vagyis a fikciós szálak – jóval súlytalanabbak, így kevésbé működnek.
A szemlélet mindazonáltal érdekes, ezért éri meg elolvasni a regényt. Az elbeszélő megpróbálja magát beleélni a kulturális különbségekbe, vagy ezzel hitegeti magát. „Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy az arab nőknek hogyan lehet természetes az, ha egy másik nőt hoz haza a férjük. Tudom, értem, elfogadom, vagyis próbáltam megérteni és elfogadni: nem biztos, hogy az a rendszer a legjobb, amelyikbe én beleszülettem, és csupán azért érzem a nyugati kultúrát normálisnak, mert azt ismerem.” Megpróbálja azt is megérteni, miért lehet jó bárkinek, ha házasság előtt nem ismeri a jövendőbelijét, ha nem mehet az utcára kíséret nélkül, ha nem ihat meg egy sört az utcán, vagy ha ártatlan embereket robbant fel valami nagyobb cél érdekében. Megpróbálja, de nem sikerül neki, ahogyan egyikünknek sem sikerülhet. Az ottaniak éppen a fordítottját nem értik, az európaiakat tiszteletlennek, gyökértelennek és hidegnek tartják. A regény nem oldja fel ezt a konfliktust, viszont nem menti fel a másik kultúrát sem. Nem állítja, hogy nőket megalázni, bezárni, vagy embereket felrobbantani elfogadható, ugyanis nem lehet az. Egyiptomot szerethető, de idegen és sokszor félelmetes helynek festi le, de az európai kényelmet sem gondolja minden létező világok legjobbikának. Nem is lehet, hiszen elég sok jel mutat arra, hogy a saját házunk táján is van még teendő.
