Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Madonna visszatért... bár valójában sosem tűnt el. Neve harminc éve leradírozhatatlan a popkultúra egéről, most pedig elérkezettnek látta az időt, hogy az amerikai Harper's Bazaar magazin novemberi számában mindent kipakoljon. Alább a merészség definíciója - Madonna szerint.
Felelsz vagy mersz?
Egy jelmondat, amelyet gyakran azonosítanak velem. A kilencvenes években készítettem egy dokumentumfilmet ezzel a címmel, azóta pedig rámragadt, mint a légypapír. Mókás játék, ha épp kockáztatni van kedved – én pedig általában véve szeretek kockáztatni. Fontos azonban, hogy okos emberekkel játssz – máskülönben az lesz a vége, hogy a szobában mindenki mindenkivel smárol, és Evian palackokon mutatjátok be, hogyan kell leszopni egy srácot.
A játékosok rendszerint a “felelsz”mellett döntenek, hiszen senki sem köthet bele, ha hazudnak a válaszadáskor. Ha viszont a “mersz” mellett döntesz, nincs más választásod, mint cselekedni. Márpedig merésznek lenni meglehetősen félelmetes dolog a legtöbb ember számára. Ám ennek ellenére – valami furcsa oknál fogva – nekem a merészség tulajdonképpen a lételemem.
Ha nem lehetek merész a munkámban és a magánéletemben, nem látom értelmét annak, hogy ezen a bolygón éljek. Ez talán extrém kijelentésnek tűnik, de a kisvárosban, ahonnan származom, már gyerekként észrevettem: valójában kétféle ember létezik. Az egyik, aki követi az előre kitaposott ösvényt és biztonságosan játszik, a másik pedig, aki a konvenciókat kihajítja az ablakon és új utat választ. Én természetesen a második kategóriába tartoztam, és hamar fel kellett fedeznem, hogy lázadónak lenni nem jelenti azt, hogy népszerű is leszek. Épp ellenkezőleg. Gyanús bajkeverőként tekintettek rám. Veszélyesnek találtak.
15 évesen...
...ezt kissé nehezen viseltem. A tinik egyfelelől be szeretnének illeszkedni a közegükbe, másfelől pedig lázadni akarnak. De sörözni meg füvet szívni az iskola parkolójában nekem egyáltalán nem tűnt lázadásnak – hiszen mindenki ezt csinálta. Én pedig nem azt akartam csinálni, amit mások. Én úgy lázadtam, hogy nem borotváltam a lábamat és a hónom alját. Azt mondtam az embereknek: “Nyilván nem véletlen, hogy Isten szőrt adott nekünk. Különben is, ha a srácoknak nem kell borotválniuk, nekem sem kell. És ha Európában elfogadható, akkor Amerikában miért nem?” Senki sem adott kielégítő válaszokat, ezért aztán még tovább feszítettem a húrt: sosem viseltem sminket, és mindenféle kendőket kötöttem a fejemre, mint egy orosz paraszt. Az ellenkezdőjét tettem mindannak, amit más lányok menőnek tartottak, ennek köszönhetően pedig taszítottam a pasikat. Kihívás elé állítottam az embereket: ha meg akartak kedvelni, el kellett fogadniuk a nonkomformizmusomat.
És ez nem ment valami jól. A legtöbben azt gondolták, hogy fura vagyok. Nem volt túl sok barátom, sőt, talán egyáltalán nem voltak barátaim. Végül persze jól sült el a dolog, hiszen ha nem vagy népszerű, ha nincs társasági életed, könnyebb önmagadra figyelned, és a jövődre koncentrálnod. Számomra ez azt jelentette: New Yorkba utazom, hogy VALÓDI művész váljon belőlem. Hogy megtanuljam kifejezni magam a nonkomformisták világában. Hogy olyan emberekkel mulassam az időt, akik szintén olyan merészek, amilyen én vagyok.
Ám New York nem pont olyan volt, amilyennek elképzeltem. Nem fogadott tart karokkal. Az első évben fegyverrel támadtak rám, aztán felrángattak egy épület tetejére, kést szegezve a hátamnak, és megerőszakoltak, a lakásomba pedig háromszor törtek be – pedig semmim sem volt, amit elvihettek volna, miután az egyetlen vagyonomat, a rádiómat ellopták.
A felhőkarcolók, és az emberek sokfélesége levett a lábamról. A tűzforró aszfalt, a forgalom zaja, a rohanó emberek raja a járdákon sokkhatással volt rám. Mintha egy másik univrzumba csöppentem volna. Mint egy harcos, aki az életéért küzdve verekszi át magát a tömegen. A vér csak úgy lüktetett az ereimben. Végre éreztem, hogy élek.
Ugyanakkor rettegtem is – mindenhol húgy- és hányásszag terjengett, különösen a liftnélküli épület bejáratánál, ahol a harmadik emeleten béreltem szobát.
És mennyi hajláktalan! Erre egyáltalán nem voltam felkészülve Rochesterben, Michiganben. Profi táncos akartam lenni, ezért állandóan válogatásokra jártam, közben pedig művészeti akadémiákon vállaltam modellmunkát, és meztelenül pózoltam tanulók előtt, hogy ki tudjam fizetni a lakbért. Az emberek csak bámultak – én pedig úgy viselkedtem, hogy ne gondoljanak rám másként, mint egy formára, amit megpróbálnak lerajzolni, lefesteni. Tele voltam daccal. Eltökélt szándékom volt túlélni. Össze akartam hozni! Nehéz volt, és magányos voltam, de minden egyes nap kihívás elé állítottam magam. Persze néha összeomlottam, és a cipősdoboz méretű szobácskámban ülve pityeregtem. Bámultam kifele az ablakon – ami egy tűzfalra nézett, a párkány pedig tele volt galambszarral –, és azon merengtem: megéri-e. Aztán rápillantottam Frida Kahlo képére, amit a falamra ragasztottam, és a bajszára nézve visszatért az önbizalmam. Mert ő is egy olyan művész volt, aki leszarta, hogy mások mit gondolnak róla. Imádtam őt. Merész volt. Az emberek kegyetlenül bántak vele. Az élet kegyetlenül bánt vele. Ha neki összejött, nekem is menni fog.
25 évesen...
...már kicsit könnyebb merésznek lenni. Különösen ha az ember popsztár – hiszen a kihívó viselkedés szinte elvárás ebben a szakmában. Bár ekkorra már borotváltam a hónom alját, a nyakamban hatalmas kereszteket viseltem, és az interjúkban azt mondtam azért teszem, mert szexinek találom Jézust. Nekem szexi is volt ugyan, de persze azért provokálni is akartam az embereket. Furcsa kapcsolatom van a vallásokkal. Hiszek a rituális szertartásokban – egészen addig, amíg senkinek sem ártanak. A szabályokért viszont nem rajongok túlságosan. Ugyanakkor tudom, hogy nem élhetünk olyan világban, ahol nincs rend. Ám számomra a szabály és a rend két külön dolog. A szabályokat anélkül követik az emberek, hogy megkérdőjeleznék őket. A rend pedig akkor áll be, ha a szavak és a tettek összehozzák az embereket, nem pedig szétválasztják őket. Igen, szeretek provokálni. Véremben van. De tízből kilencszer okkal teszem.
35 évesen...
...már túl voltam egy váláson, és úgy tűnt, a legrosszabb helyeken keresem a szerelmet. Úgy határoztam: több akarok lenni, mint egy lány aranyfoggal és gengszter pasikkal. Több, mint egy szexuális provokátor, aki arra inspirálja a lányokat, hogy “Ne elégedj meg a második legjobbal, bébi!” Elkezdtem keresni az élet valódi értelmét. Anya akartam lenni, de rájöttem: az, hogy szabadságharcos vagyok, nem jelenti azt, hogy jó anya is válna belőlem. Ahhoz, hogy tudjam, hogyan kell felnevelni egy gyereket, meg kellett erősítenem a spirituális gyökereimet. Ekkor raláltam rá a kabbalára.
Azt mondják, amikor a tanuló készen áll, megjelenik a tanár, és attól tartok, ez a klisé rám is igaz volt. Ez volt a következő merész időszak az életemben. Eleinte egyszerűen csak bejártam az órákra. Általában én voltam az egyetlen nő. Mindenki nagyon komolynak tűnt, és a legtöbb férfi öltönyt és kipát viselt. Senki sem vett észre, és senkit sem zavart a jelenlétem – ez pedig nekem tökéletesen megfelelt. Minden egyes óra után úgy éreztem, hogy eldobom az agyam. A tanár szavai visszhangzottak a fejemben és inspiráltak. Istenről, mennyországról, pokolról beszéltünk, de mégsem éreztem úgy, hogy valami vallási dogmát próbálnak lenyomni a torkomon. Tudományról és kvantumfizikáról tanultam, arámi nyelven olvastam, és a történelmet tanulmányoztam. Egy ősi bölcsességet ismertem meg, amelyet a mindennapi életem kihívásai során alkalmazhattam. És végre rátaláltam egy helyre, ahol arra bátorítottak, hogy kérdőjelezzek meg mindent, amit hallok. Éreztem: ez az én utam.
Amikor a világ felfedezte, hogy kabbalát tanulok, azzal gyanúsítottak, hogy egy szekta tagja lettem. Azt mondták, agymosott lettem. Hogy az összes pénzemet elajándékoztam. Mindenféle őrültséggel gyanúsítottak. Bezzeg, ha buddhistának állok, oltárt állítok a házamba, és egész nap azt mantrázom, hogy “Nam-myoho-renge-kyo”, senki sem tartott volna őrültnek. Minden tiszteletem a buddhistáké, de kíváncsi lennék, miért tűnik annyival rémisztőbbnek a kabbala az emberek szemében? Azt feltételezném, hogy az Ótestamentum tanulmányozása és az univerzum törvényeinek értelmezése ártalmatlan elfoglaltság. Senkit se bántottam. Órákra jártam, jegyzeteltem a spirálfüzetembe, és tervezgettem a jövőmet. Azon dolgoztam, hogy jobb emberré váljak!
Ez pedig valamilyen oknál fogva bosszantotta az embereket. Felidegesítette őket. Veszélyeztettem bárki testi vagy szellemi épségét? Kénytelen voltam feltenni a kérdést: ebben a társadalomban kapcsolatot létesíteni Istennel merész cselekedetnek számít? Úgy tűnik...
45 évesen...
...ismét házasságban éltem, már volt két gyermekem, és Angliába költöztem. Véleményem szerint egy idegen országba költözni nagyon is merész tett. Nem volt könnyű. Az, hogy közös nyelvet beszélünk, nem jelenti azt, hogy értjük is egymást. Nem értettem, hogy lehet még mindig ilyen éles társadalmi tagolódás az Egyesült Királyságban. Nem tudtam mit kezdeni a pub-kultúrával. Nem tudtam, hogy aki nem titkolja az ambícióit, azt elkönyvelik törtetőnek. Ismét egyedül éreztem magam. De – ahogy egykor New Yorkban – ismét erőt vettem magamon, és megtanultam szeretni az angol humort, a György-kori építészetet, a ragacsos karamellpudingot, és az angol vidéki életet. A világon semmi sem olyan szépséges, mint a vidéki táj Angliában.
Akkoriban éreztem először, hogy zavarbaejtően sok pénzem van, miközben a világ másik végén rengeteg gyermek nő fel szülők és család nélkül. Beadtam az örökbefogadásra vonatkozó kérelmemet egy nemzetközi ügynökségnél, és keresztülmentem az összes bürokratikus vizsgálaton és szűrésen, amin mindenki más, aki örökbefogadásért folyamodik. A sors azonban közbeszólt: felkeresett egy hölgy, aki egy apró afrikai országról, Malawiról mesélt nekem. Elmondta, hogy itt az AIDS millió és millió gyermeket hagy árván évente. Mielőtt még azt mondhatnád, “Zikomo Kwambiri”, már Lilongwe retpterén voltam egy mchinjii árvaház felé. Itt találkoztam a fiammal, Daviddel. Ez a kaland pedig egy újabb merész fejezetet nyitott az életemben. Eszembe se jutott, hogy egy gyermek örökbefogadása újabb sárdobálást indít el. Pedig így volt. Megvádoltak, hogy gyermekrabló, emberkereskedő vagyok, hogy a hírnevemet használtam fel arra, hogy mindenki előtt jussak gyermekhez, hogy megvesztegettem a kormányhivatalnokokat, kikiáltottak boszorkánynak, és még ki tudja, mi mindennek. Mindenki biztos volt benne, hogy törvényt sértettem!
Ez felnyitotta a szememet. Mélyponton voltam. Azt még megértettem, amikor azért ítélkeztek felettem, mert a színpadon maszturbációt szimuláltam, vagy mert kiadtam a Sex című könyvemet, vagy mert megcsókoltam Britney Spearst egy díjátadógálán, de a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy gyermek életének megmentése is büntetést érdemel az emberek szemében. A barátaim azzal vigasztaltak, hogy fogjam fel úgy, mint a szülési fájdalmakat, amiken minden nőnek keresztül kell mennie amikor életet ad a gyermekének. Ez tartotta bennem a lelket. Akárhogy is, túléltem.
Amikor a lányomat, Mercy James-t fogadtam örökbe, már felfegyverkezve vártam a rosszindulatú megjegyzéseket. Nem hagytam magam. Ezúttal egy női bírót fogtam ki Malawiban, aki szerint nem voltam alkalmas a gyermeknevelésre, hiszen elvált aszony vagyok. A legfelsőbb bírósággal harcoltam, és megnyertem a pert. Egy teljes évemet, és rengeteg ügyvédet emésztett fel, és persze ismét igyekeztek szarrá verni, de feleannyira se fájt, mint korábban. Visszatekintve erre az időszakra a harc egyetlen percét se bánom.
55 évesen...
...az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam az életem során, hogy ha nem vagy hajlandó harcolni azért, amiben hiszel, legjobb, ha be se lépsz a ringbe.
Újabb tíz év röppent el, én pedig ismét elvált asszony vagyok, és ismét New Yorkban élek. Viszont megadatott az áldás, hogy négy csodálatos gyermeket neveljek. Arra tanítom őket, hogy merjenek szabadon gondolkodni. Hogy legyenek merészek. Hogy úgy hozzanak döntéseket, hogy az motiválja őket, mi a helyes, nem pedig az, hogy mit vár el tőlük a többi ember. Elkezdtem filmeket rendezni, ez pedig minden bizonnyal a legnagyobb kihívás, és a leggyümölcsözőbb feladat, amivel a karrierem során találkoztam. Közben pedig iskolákat építtetek muzulmán országokban, és újabban a Koránt is tanulmányozom. Fontosnak tartom, hogy megismerjük az összes szent könyvet. Ahogy egy jó barátom szokta mondani: “A jó muszlim jó zsidó, a jó zsidó jó keresztény, és így tovább.” Tökéletesen egyetértek vele. Pedig sok ember szerint óriási merészség így gondolkodni.
Ahogy az élet megy tovább (és szerencsére sosem áll meg), merésznek lenni egyfajta normává vált számomra. Számomra a merészség azt jelenti, hogy merek kérdéseket feltenni, kihívás elé állítani az emberek gondolkodásmódját és hitrenszerét, és meg merem védeni azokat, akiket elnyom a társadalom. Erről szól az életem – nap mint nap. Az én olvasatomban ez a normális.
Az én világomban minden ember merész. Kérlek, lépj be ebbe a világba. Ha mersz.
