Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Tünet Együttes őszi évadnyitó dupla előadása különböző életkorok jellemző kérdéseiről és válságairól mesél.
A Tünet Együttes őszi évadnyitó előadásai különböző életkorok jellemző kérdéseiről és válságairól mesélnek. A többes szám azért indokolt, mert a Tünet Együttes őszi évadnyitó estéje a Mu Színházban nem egy, hanem két előadásból állt. Noha alapvetően hasonló dilemmákat jelenítenek meg, a két darab formanyelve és hangulata nem is különbözhetne jobban egymástól.
Ez mind én voltam egykor
Az első darab a társulatot vezető Szabó Réka szólóelőadása, amely egy 44 éves nő mindennapi szerepeit, nehézségeit és tapasztalatait mutatja be. „Kedves akarok lenni. És szeretném, ha eljönnétek. Jó volna, ha kíváncsi lennék rátok. Ha tudnék figyelni. Nincsenek fontos dolgaim. Tiszta a fejem, nem zúg a fülem. Nincs késő. Nem sietek sehova. Körül tudok nézni. Könnyű vagyok és laza. Puha és erős. Ahogy beszívom a levegőt, hosszú és keskeny leszek. Nem kiabálok. Nem basz föl az ideg. Jól alszom. Nem fáj semmim. Nem viszem haza a laptopomat. Van kedvem szeretkezni. Gyalog járok. Meg tudom csinálni.” A színlapon olvasható szöveg remekül összefoglalja a darab tartalmi részét, a megvalósítás azonban több ponton is meghaladja előzetes várakozásainkat.
Az eredetileg matematikus végzettségű Szabó táncosként és színészként is tudatosan és profin bánik a testével. A darabot nyitó tánc közben, talán havat jelentő fehér hungarocell-tengerben változó hangerővel ismételgeti az angol nyelvű mesék nyitómondatát: „once upon a time.” A kerettörténet következetesen viszi végig a mese elemeit. Amikor először lép a közönséghez, hogy személyes, mondhatni intim kérdéseket tegyen fel, elkezdünk feszengeni - volt már néhány rossz élményünk alternatív színházakban. Szerencsére hamar kiderül, ez nem tartozik közéjük. Az interaktivitás ugyanis mindig kockázatos: megfelelő színészek és megfelelő közönség kell hozzá, a kettő együttállása pedig ritka.
Itt valami mégis elkezd működni. A főszereplő úgy faggatja a közönséget, mint a gyerekeit. Sírtál ma? Hol tartod az erődet? Mik az irracionális számok? Ez utóbbi szerencsére, úgy tűnik, másnak sem teljesen egyértelmű a közönség soraiban. "Te lefekszel, nekem dolgoznom kell" - mondja a domina-anya, de előtte még mesél. Egy nőről, aki dolgozik, akinek valaha vágyai voltak, most pedig kötelességei. Mesél arról, hogyan lehet a halál után visszanyerni az életet az élet vizével, mesél egy királylányról, aki egy toronyba zárva várja a szabadulást. Játsszuk azt, hogy én vagyok te, és te leszel én – ajánlja fel a gyermekké tett nézőknek, miközben már magunk sem értjük, hogy a királylány, a táncos, az anya vagy a dolgozó nő szerepét kellene átvennünk. Az előadás legmegrázóbb pillanatában csomónként tépi ki királylányszőke haját, miközben ál-apróhirdetések szövegét mondja egyre hangosabban. "Tökéletes vagyok, laza kapcsolatra keresek alkalmi partnert." "Ennyi idősen már nem alkudozom." "A nők 49 százaléka csak testi kapcsolatot akar a társkereső hirdetésen keresztül megismert partnertől." "A nők 49 százaléka csak beszélgetni akar a társkereső hirdetésen keresztül megismert partnerrel." Hullik a fényes aranyhaj, összeomlik a díszlet, és egyszer csak ott áll előttünk a színpadon egy nő meztelenül, hajcsomók és hungarocell között. Ennyi maradt a szerepekből, egy meztelen test, amelynek minden izma külön kommunikál. Holtan fekszik, szerencsére valaki szájába tölti az élet vizét, és feltámad. "Mi akarsz lenni farsangon?" – szól a befejező kérdés, valaki azt válaszolja: fiatal. "Én királylány szeretnék lenni" - mondja a táncos, az anya-alteregó.
Az átváltozások hibátlanok, királylányból anya, görcsös párkereső magányos, halott, végül újra királylány lesz a színpadon, hiszen az utolsó játék főszereplője már maga Hamupipőke. Felvesz egy fehér ruhát, miközben Nina Simone Feeling good című száma szól. Nem szomorú, de nem is vidám: irracionális szám. Ez a darab nemcsak egy nő különféle, sokszor összeegyeztethetetlennek tűnő szerepeit villantja fel, hanem azt is megmutatja, hogy újrakezdeni soha nem késő. A királylány olykor kiszabadulhat a toronyból.
Nem emlékszem, hogy így neveltek volna
Az este második fele könnyedebb hangulatban indul, a téma azonban itt is kőkemény. A BBC 7 Up című dokumentumfilm-sorozatában egy hét éves gyermekekből álló csoport sorsa követhető nyomon. A „gyermekek” jelenleg 56 évesek. Az időt töredékesen dokumentáló, hét évente ismétlődő bepillantás révén teljesen egyedi, ugyanakkor sokban hasonló életutak bontakoznak ki. Ez volt a kiindulópontja annak a workshopnak, amelyet Ardai Petra, a holland Space Színház alapító tagja tartott 2012 őszén a Tünet Együttesnek. Valós és fiktív emlékeiket gyűjtötték össze, egészen az elképzelt 77 éves korig.
A színpadon az életkorokat jelképező táblák. A négy színész (Furulyás Dóra, Gőz István, Szabó Réka, Szász Dániel) felváltva áll a számok mögé, és az adott életkor tipikus belső gondolatát, álmokat, félelmeket és megbánásokat mondja hangosan, csak néhányat idézve: Az én anyukám a legjobb a világon (7). Ma egy kislány átadta a helyét a buszon (70). Lehet, hogy buzi vagyok? (21) Inkább éhezem, de nem csinálok szart (21). Néha szart is kell csinálni (28). Még mindig lehetek szép (56). A hangos bakancslista betölti a teret, egy idő után hangszóróból halljuk, így az életkort már csak tippelni tudjuk, mindegy is. Bárcsak bátrabb lettem volna, hangzik a mondat 21, 28, 35, 42 és 56 évesen, és valóban: a bakancslista legfontosabb eleme nem a karibi hajóút, hanem a személyes szorongások legyőzése.
Feeling good
A darab második felében a közönségnek egy joystick segítségével szavazni kell. Egy kivetítőn a százalékos eredményt is látjuk. Vajon a teremben ülők hány százaléka érkezett egyedül, hány százaléka gondolja azt, hogy jól csókol, ki szégyellte már a szüleit, ki tudja, mi az a szerelem, vagy éppen ki érzi úgy, hogy túl van élete fénykorán. A játék visszautal az előző darab nyers kérdésfelvetéseire, kamaszos játékossággal forgatva vissza azokat a térbe. Mintha saját gyerekkori énünket találnánk meg, aki elszámolást követel. Bárcsak bátrabb lettem volna, mondják a színpadon. Bárcsak bátrabb lennél, mondja a kisgyerek bennünk. Feeling good.
